Tavacskákra szakadhat a kiszáradó Velencei-tó

A Velencei-tó vízállása olyan gyorsan csökken, hogy a nyár végére már maga a tó képe is megváltozhat. A vízügyi modellszámítások szerint augusztusban húsz centiméter körüli értéket mutathat az agárdi mérce. Ilyen szintnél a sekélyebb mederrészek kiszáradnak, az összefüggő vízfelület több helyen megszakad, és különálló kisebb víztestek maradhatnak vissza. A közöttük kialakuló szárazulatok elvághatják a halak és más vízi élőlények útját, a felmelegedő medencékben pedig gyorsan elfogyhat az oxigén.

A folyamat már hetek óta követhető. Május 21-én 66 centimétert mértek Agárdnál, június 20-án 52-t, július 24-én 35-öt, július 26-án pedig 32-t. A tó nyári üzemi tartományának alsó határa 130 centiméter körül van, a késő tavaszi optimális érték pedig 160 centiméter. A jelenlegi helyzetben tehát közel egyméternyi vízoszlop hiányzik már a minimális szabályozási szinthez képest is. A centiméterben megadott adat a vízmérce rögzített nullpontjához viszonyít, ezért nem azt jelenti, hogy mindenütt térdig ér a víz. A mélyebb medencékben több marad, a feltöltődött és lapos részeken viszont már most gyalogolni lehet.

A minisztérium rövid távon átjárók nyitását készíti elő a kialakuló víztestek között. A mederbe vágott csatornák ökológiai folyosót teremthetnek, így az állatok eljuthatnak a valamivel mélyebb, lassabban felmelegedő részekre. Ha az apadás folytatódik, mentőhalászatra is szükség lehet. Ez már válságkezelés, nem vízpótlás: a rendelkezésre álló néhány hét alatt nincs olyan forrás, vezeték vagy tározott készlet, amely képes lenne a hiányzó több tízmillió köbmétert a mederbe juttatni.

A mostani állapot első számú oka a több éven át halmozódó csapadékhiány. A Velencei-tó sekély, viszonylag kis vízgyűjtőből táplálkozó állóvíz, ezért érzékenyen reagál arra, ha télen és tavasszal kevés hó és eső érkezik. A 2020-as években 2023 kivételével sorra kedvezőtlen vízmérlegű évek következtek. Az utolsó vízeresztés 2016-ban történt; azóta az állam már nem a fölös víz elvezetésével, hanem a hiány kezelésével küzd. A 2025-ös év a szakértői összesítések szerint még a rendkívül száraz 2022-nél is rosszabb volt.

A hőmérséklet emelkedése tovább rontja az egyensúlyt. A forró, szeles nyári napokon több víz párolog el, mint amennyi a tóra hulló csapadékból és a befolyókon keresztül megérkezik. Június végén már reggel is harminc fok körüli vízhőmérsékletet mértek, a sekély öblök napközben ennél is jobban felmelegedtek. A meleg víz kevesebb oldott oxigént képes megtartani, miközben az algák, baktériumok és bomló szerves anyagok oxigénigénye nő. Ez magyarázza, hogy alacsony vízállásnál a vízminőség és a halállomány állapota akár néhány nap alatt is romolhat.

Július végén öt strandon kellett átmenetileg megtiltani a fürdőzést a határértéket meghaladó Enterococcus-baktériumszám miatt. A bakteriális szennyezésnek több lehetséges forrása van, és egy-egy kedvezőtlen minta önmagában nem írja le a teljes tó állapotát. A kis víztömeg, a magas hőmérséklet és a csekély vízmozgás azonban csökkenti a rendszer ellenálló képességét. A probléma így közvetlenül eléri a turizmust: lezárt strandok, használhatatlanná váló kikötők, rövidülő partszakaszok és elmaradó vendégek jelzik, hogy az ökológiai válság gazdasági veszteséggé alakult.

A Velencei-tó vízszintje története során többször szélsőségesen ingadozott, sőt régi leírások teljes kiszáradásokról is beszámolnak. A mai partvidék azonban már nem egy változó vízjárású természetes tóhoz alkalmazkodik. Az 1960-as évektől strandok, üdülők, kikötők, utak, partfalak és közművek épültek arra a feltételezésre, hogy a vízszintet tartósan 130 és 170 centiméter között lehet tartani. A keleti medencében jelentős kotrást végeztek, a nádas aránya csökkent, a partvonal nagy részét mesterségesen alakították át. A tó természetes ingadozása ezért ma sokkal gyorsabban okoz társadalmi és gazdasági károkat.

A környék beépítése nem magyarázza meg önmagában a vízhiányt, de szűkítette a mozgásteret. A burkolt felületek, a gyors vízelvezetés, a parti zónák átalakítása és a vízgyűjtő intenzív mezőgazdasági használata együtt csökkentheti azt a mennyiséget, amely lassan, tisztulva és kiegyenlítetten jut el a tóhoz. A természetes mocsarak, nedves rétek és nádasok vizet tartanak vissza, mérséklik a hőterhelést, szűrik a szennyeződéseket. Ha ezeket parkolók, épületek, feltöltések vagy merev partfalak váltják fel, a rendszer egyre kevésbé képes átvészelni a száraz időszakokat.

A tó megmentésére már az 1970-es évekre kiépült egy vízpótló rendszer. A Császár-vízen létesített Zámolyi-tározó 4,5 millió, a Pátkai-tározó 7,85 millió köbméter befogadására alkalmas. Ezek feladata az volt, hogy a csapadékos időszakok vizét visszatartsák, majd szükség esetén a Velencei-tóba engedjék. A rendszer papíron jelentős tartalékot adhatna egy 36 millió köbméter körüli térfogatú tónak. A tározókon azonban létesítésük óta nem történt átfogó állapotjavító beruházás.

Az évtizedek alatt felhalmozódott üledék csökkentette a tározókapacitást, a vízminőség pedig annyira leromlott, hogy a vizet hosszú időszakokon át nem lehetett biztonságosan a tóba vezetni. A pótlás többnyire késő ősszel és télen vált lehetségessé, amikor a hideg vízben kisebb a biológiai kockázat. Az Állami Számvevőszék megállapítása szerint a Pátkai- és a Zámolyi-tározó a 2020-as évekre már nem tudta maradéktalanul betölteni eredeti szerepét. A felújításukat 2026 júniusában jelentették be, de egy rekonstrukció tervezése, engedélyezése, kotrása és kivitelezése nem ad vizet a mostani nyárra.

Az előző kormány éveken át beszélt egy mintegy negyvenmilliárd forintos rehabilitációs tervről. Az új környezetvédelmi tárca vezetése azt közölte, hogy a dokumentációt nem találta meg, ezért szakértői csoporttal kezdi újra a lehetőségek vizsgálatát. Közben az időveszteség ára napról napra nő. A vízpótlásról szóló döntésnek meg kell határoznia a forrást, az elvezetés útját, a szükséges tisztítást, az energiaigényt, a környezeti hatásokat és azt is, milyen vízszintet akar az ország hosszú távon fenntartani.

A legnagyobb, viszonylag állandó készletet a Duna adhatná. Egy több tíz kilométeres vezeték és átemelő rendszer nagy mennyiségű vizet képes szállítani, de megépítése drága, energiaigényes és lassú. A folyó vize kezelés nélkül ökológiai kockázatot jelenthet a Velencei-tó sajátos, sekély és szikes jellegű rendszerére. A Duna alacsony vízállású időszakaiban az is kérdéses, mikor és mekkora mennyiség vehető ki úgy, hogy más vízhasználók és a folyó élővilága ne szenvedjen kárt.

A tisztított szennyvíz visszaforgatása folyamatosabb helyi forrást kínálhat, és megfelel a körforgásos vízgazdálkodás irányának. Ehhez a jelenleginél jóval szigorúbb, stabil tisztítás, tápanyag- és mikroszennyező-eltávolítás, állandó ellenőrzés és biztonsági tározás szükséges. A rosszul kezelt víz algásodást, gyógyszermaradványok és más vegyületek feldúsulását okozhatja. A karsztvíz tisztábbnak látszó megoldás, de ivóvízbázisokat és sérülékeny felszín alatti készleteket terhelne, ezért csak bizonyítottan megújuló mennyiségre lehetne építeni.

Magyarország már egyszer külső vízforráshoz nyúlt. Az 1990-es évek elején a tó három év alatt 170-ről 71 centiméterre apadt. Az ivóvízvezetékből érkező első pótlás alig emelte a szintet, majd 1993 és 1995 között a rákhegyi karsztvízbázisból mintegy 12 millió köbmétert vezettek a mederbe. Ez hozzávetőleg ötven centiméteres emelkedést eredményezett. A történet azt mutatja, hogy műszakilag lehetséges nagyobb beavatkozás, de a mai vízbázisok terhelhetősége, az energia ára és a természetvédelmi követelmények mellett ugyanaz a megoldás nem másolható le automatikusan.

Egy csapadékosabb ősz vagy tél átmenetileg javíthat a helyzeten, a kiszáradt vízgyűjtő azonban az első esők jelentős részét elnyeli. Az utánpótlás akkor jut el nagyobb mennyiségben a tóhoz, amikor a talaj felső rétegei már telítődtek, a patakok újra megindultak, és a tározók is képesek vizet tartani. Egyetlen zivatar ezért látványos tócsákat és villámárvizet okozhat, miközben a tartós hiányt alig csökkenti. A visszatérő hőhullámok ráadásul a következő nyáron újra elpárologtathatják a nyereség nagy részét.

A tartós rendezéshez három feladatot egyszerre kell végrehajtani: helyre kell állítani a meglévő tározókat, javítani kell a vízvisszatartást a teljes vízgyűjtőn, és ki kell választani egy biztonságos külső pótlási lehetőséget a szélsőséges évek áthidalására. Emellett korlátozni kell az új parti beépítéseket, vissza kell adni területet a nádasoknak és nedves élőhelyeknek, továbbá át kell alakítani a turisztikai kínálatot. A tó jövője nem épülhet kizárólag arra, hogy minden nyáron ugyanott, ugyanakkora vízfelület várja a fürdőzőket.

A húsz centiméteres előrejelzés arra figyelmeztet, hogy a halogatás ideje elfogyott. A következő hetekben elsősorban az élővilág mentése, a vízminőség ellenőrzése és a veszélyessé váló mederrészek lezárása marad. A tó feltöltéséhez többéves beruházási és tájrehabilitációs program kell, világos felelősségi renddel és nyilvános költségekkel. Ha a döntések ismét csak a következő esős időszakig tartanak, a most rendkívülinek látszó állapot néhány éven belül a Velencei-tó megszokott nyári képe lehet.