Jöhet a kötelező biokuka Magyarországon

A magyar háztartások szemetesének egyik legnagyobb része nem műanyag, nem papír és nem üveg, hanem ételmaradék. Mégis éppen ennek elkülönített gyűjtése halad a legnehezebben. A 2024-ben elindított biohulladék-program eredményei annyira elmaradnak a várakozásoktól, hogy a Mohu szerint puszta önkéntességgel és tájékoztatással aligha lehet teljesíteni a magyar és európai hulladékgazdálkodási célokat. A koncessziós társaság ezért szabályozási szigorítást tart szükségesnek, miközben az új kormány már a teljes, 35 évre kötött hulladékgazdálkodási koncesszió felülvizsgálatáról tárgyal. A biokuka így egy technikai környezetvédelmi programból könnyen országos társadalmi vitává válhat.

Az alapprobléma egyszerűen leírható. A háztartási hulladék jelentős része biológiailag lebomló konyhai hulladék, amely megfelelően elkülönítve komposztálható vagy biogáz előállítására használható. Ha viszont a vegyes kommunális szemétbe kerül, többnyire lerakóban végzi, ahol bomlása metánt termel. A metán rövidebb időtávon a szén-dioxidnál jóval erősebb üvegházhatású gáz. A biohulladék külön gyűjtése ezért egyszerre hulladékgazdálkodási, energia- és klímapolitikai kérdés.

Az Európai Unió már 2018-ban olyan szabályokat fogadott el, amelyek alapján 2023 végétől a tagállamoknak meg kellett kezdeniük a háztartási biohulladék elkülönített gyűjtését vagy helyben történő kezelését. A hosszabb távú cél az, hogy 2035-re a települési hulladék 65 százalékát újrahasznosítsák. Magyarország ettől messze áll: a legutóbbi összehasonlítható Eurostat-adatok szerint az uniós átlag 48 százalék körül volt, a magyar arány viszont csak mintegy 34 százalék.

A Mohu 2024-ben ezért pilotprogramot indított. Budapesten három kerület egyes társasházi övezetei mellett több vidéki városban – köztük Miskolcon, Debrecenben, Székesfehérváron, Szolnokon, Kecskeméten, Zalaegerszegen, Békéscsabán, Nagykanizsán, Tatabányán, Kaposváron és Gyulán – jelentek meg a barna gyűjtők. A háztartások ötliteres zárható edényt, a társasházak nagyobb, 120 literes kukákat kaphattak. Ezekbe zöldség- és gyümölcsmaradék, kávézacc, tojáshéj, pékáru, tejtermék és bizonyos főtt ételmaradék is kerülhet, csomagolóanyag nélkül.

A program papíron logikus, a gyakorlatban azonban nem működik a tervezett intenzitással. A Mohu eredetileg abból indult ki, hogy egy résztvevő hetente nagyjából fél-egy kilogramm biohulladékot különít majd el. A tényleges mennyiség ennek töredéke. A cég friss adatai szerint a potenciálisan begyűjthető évi 53 kilogramm helyett fejenként körülbelül 5–6 kilogramm kerül a rendszerbe. Vagyis a barna kukák nagyjából a várt mennyiség tizedét kapják.

A különbség országos méretben óriási. A pilot által elért lakosságnál évente több tízezer tonna biohulladék lenne elméletileg begyűjthető, ehhez képest a tényleges mennyiség alig valamivel több mint ezer tonna. A helyzet ráadásul nem mindenhol javul: 2026 első felében Budapesten a korábbi év azonos időszakához képest is visszaesett a begyűjtött mennyiség, miközben néhány vidéki városban mérsékelt növekedést mértek.

Miért nem használják az emberek a biokukát? A válaszokból jól látszik, hogy nem egyetlen problémáról van szó. Sok lakó attól tart, hogy az ételmaradék büdös lesz a lakásban vagy a lépcsőházban. Mások a kukacoktól, rovaroktól tartanak, különösen azok után, hogy a program elején néhány helyen valóban akadtak ürítési problémák. Társasházakban vita lehet arról is, hová kerüljön az új edény, ki tisztítsa, és mi történjen, ha valaki műanyag zacskót vagy más szennyező anyagot dob bele.

A Mohu szerint ezeknek a gondoknak egy része megfelelő szervezéssel kezelhető. Az ötliteres háztartási edények zárhatók, a nagy kukákat pedig rendszeresen ürítik. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a kényelmi és bizalmi akadályokat nem sikerült áttörni. A cég ezért már az előző kormány idején azt szorgalmazta, hogy legalább a társasházak számára legyen kötelező a gyűjtőedények átvétele, hosszabb távon pedig maga a biohulladék elkülönítése is váljon kötelezővé.

Az Orbán-kormány a választás előtt nem vállalta ezt a népszerűtlennek ígérkező lépést. Ez politikailag érthető: egy újabb kötelező kuka, új szabályok és esetleges szankciók könnyen a mindennapi életbe való állami beavatkozás jelképévé válhatnak. Környezetpolitikai szempontból viszont az időhúzásnak ára van. Ha Magyarország nem növeli érdemben az újrahasznosítási arányt, egyre nehezebb lesz teljesíteni a 2035-ös uniós célt, miközben a szükséges infrastruktúrát sem lehet egyik napról a másikra kiépíteni.

Az új kormány ezért kellemetlen döntést örökölt. Gajdos László élő környezetért felelős miniszter már jelezte, hogy a kabinet felülvizsgálja a Mohuval kötött 35 éves hulladékgazdálkodási koncessziót. Ez nem feltétlenül jelenti a szerződés felmondását, de lehetőséget ad arra, hogy újraosszák a felelősséget az állam, az önkormányzatok és a koncessziós társaság között. A biohulladék-gyűjtés éppen olyan terület, ahol ez a három szereplő egymás nélkül nehezen érhet el eredményt.

A Mohu biztosíthatja a kukákat, a begyűjtést és a feldolgozási infrastruktúrát. Az állam alkothat kötelező szabályokat és ösztönzőket. Az önkormányzatok pedig helyi tájékoztatással, társasházi egyeztetéssel és a közterületi rendszer kialakításával segíthetik a gyakorlatot. Ha bármelyik elem hiányzik, könnyen előáll a mostani helyzet: van edény, van begyűjtőautó, de kevés hulladék kerül a rendszerbe.

A kötelezővé tétel azonban önmagában sem csodaszer. Külföldi példák azt mutatják, hogy a szabály csak akkor működik, ha világos, egyszerű és ellenőrizhető. Szlovéniában például akár jelentős pénzbírság is járhat azért, ha a biohulladék a kommunális kukába kerül, de a gyakorlatban sokszor már a figyelmeztetés is elég. Magyarországon viszont különösen kényes lenne a társasházi felelősség: nehéz igazságosan megbüntetni egy egész lakóközösséget azért, mert nem tudható, melyik lakó dobott rossz helyre valamit.

Éppen ezért a következő vita nem pusztán arról szól majd, legyen-e kötelező biokuka. Legalább ilyen fontos, hogy milyen ösztönzők kapcsolódnak hozzá. Lehetne például a vegyes hulladék mennyiségéhez kötött díjazással érdekeltté tenni a háztartásokat a szelektálásban, támogatni a kertes házak komposztálását, vagy kedvezményt adni azoknak a társasházaknak, amelyek bizonyíthatóan jól használják a rendszert. A büntetés csak az egyik lehetséges eszköz.

A kertes és társasházi környezet közötti különbséget is figyelembe kell venni. Egy családi házban sok zöld- és konyhai hulladék helyben komposztálható, így nincs feltétlenül szükség rendszeres elszállításra. Egy sűrűn beépített budapesti társasházban viszont ez aligha reális. Ugyanaz a szabály ezért eltérő területeken eltérő terhet jelenthet.

A feldolgozási oldal sem mellékes. A begyűjtött biohulladék akkor válik valódi erőforrássá, ha van elég biogázüzem és komposztálókapacitás. A biogázból villamos energia vagy hő termelhető, a megfelelő minőségű komposzt pedig visszakerülhet a mezőgazdaságba. Ha azonban a gyűjtés gyorsabban nő, mint a feldolgozási kapacitás, újabb logisztikai és költségproblémák jelenhetnek meg.

A társadalmi vita azért is érdekes, mert a hulladékpolitika a mindennapi környezetvédelem egyik legkézzelfoghatóbb területe. Az emberek számára a klímacélok gyakran távoli, absztrakt számok. A konyhapulton álló kis barna edény viszont nagyon konkrét változás. Éppen ezért a rendszer elfogadottsága azon múlik, hogy az állam és a szolgáltató képes-e megmutatni: mi történik az összegyűjtött hulladékkal, milyen haszna van, és miért éri meg a háztartásnak a plusz figyelem.

A következő hónapokban várhatóan eldől, vállalja-e a Tisza-kormány azt a szabályozási szigorítást, amelyet elődje a választás előtt elhalasztott. Ha igen, az országos kiterjesztéshez új kukák, járművek, feldolgozókapacitás és jelentős tájékoztató kampány kell. Ha nem, akkor más ösztönzőt kell találni, mert a jelenlegi adatok alapján az önkéntes rendszer nem közelít elég gyorsan az uniós célokhoz.

A biokuka ügye ezért jóval többről szól, mint arról, hová dobjuk a krumplihéjat. Megmutatja, milyen nehéz a nagy környezetpolitikai vállalásokat hétköznapi szokássá alakítani. A jogszabály megteremtheti a kötelezettséget, a szolgáltató kihelyezheti az edényt, de a rendszer csak akkor működik, ha emberek százezrei naponta valóban másképp kezelik a hulladékukat. Ezt a változást pedig sem egy rendelet, sem egy kampány nem tudja önmagában elvégezni.