XIV. Leó aláírta az új vallásközi párbeszéd-dokumentumot

Szeptember 16-án a Vatikánban XIV. Leó pápa jelenlétében három szentszéki dikasztérium, a Hittani Dikasztérium, a Keresztény Egység Előmozdításának Dikasztériuma és a Vallásközi Párbeszéd Dikasztériuma közös dokumentumot tett közzé Un cammino di speranza, magyarul Egy reménnyel teli út címmel. Az irat a II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozatának hatvanadik évfordulója alkalmából született, és a pápa a három dikasztérium bíboros vezetőinek jelenlétében írta alá.

A Nostra aetate 1965. október 28-án jelent meg, VI. Pál pápa idejében, és a zsinat egyik legrövidebb, ugyanakkor egyik legnagyobb hatású dokumentuma volt. Eredetileg XXIII. János pápa kérésére a zsidósággal való kapcsolat újragondolására készült, a második világháború és a holokauszt tapasztalata után, majd a zsinati viták során kibővült a többi nagy világvallással, az iszlámmal, a hinduizmussal és a buddhizmussal fenntartott viszony újrafogalmazásával is. A dokumentum akkoriban forradalmi állítást fogalmazott meg: az egyház elutasít minden, fajon, színen, társadalmi helyzeten vagy valláson alapuló megkülönböztetést és üldözést, és visszavonhatatlannak nevezte az Isten és a zsidó nép között fennálló szövetséget.

Az új, hatvan oldal körüli terjedelmű dokumentum a korábbi alapelveket erősíti meg, ugyanakkor számot vet azzal, hogy a világ az elmúlt hat évtizedben alapvetően megváltozott. A szöveg kitér a zsidó–keresztény kapcsolatok újabb feszültségeire, amelyeket a közel-keleti fegyveres konfliktusok mélyítettek el, és sürgeti a közös fellépést az antiszemitizmus ellen. Külön figyelmet szentel az iszlámmal kapcsolatos növekvő iszlámellenességnek is, amely a dokumentum megfogalmazása szerint nem tesz kellő különbséget a szélsőséges, erőszakos irányzatok és a befogadó társadalmakba beilleszkedő, békés muszlim hívők között.

A dokumentum egyik legerősebb üzenete a keresztényüldözés kérdéséhez kapcsolódik. A szöveg több világrégióban tapasztalható, szélsőséges vallási csoportok által elkövetett keresztényüldözésről beszél, és ezt olyan súlyos problémának nevezi, amely azonnali, közös választ igényel a nemzetközi közösség és a vallási vezetők részéről egyaránt. Ezzel párhuzamosan a dokumentum arra is figyelmeztet, hogy a vallás politikai manipulációja és a szélsőséges ideológiák egyaránt veszélyeztetik a békés egymás mellett élést.

A szöveg középpontjában egy új fogalom áll, amelyet a dokumentum a párbeszéd új etikájának nevez: az összetettség, a rugalmasság és a barátság kultúrája a vallások és kultúrák között. A hangsúly nem egy új, egységes világvallás létrehozásán van, hanem egy olyan testvéri társadalom felépítésén, amely képes elfogadni a különbségeket. A dokumentum szóhasználatában hidak építőivé kell válni, nem falak emelőivé. A valódi párbeszédhez ugyanakkor a saját vallási és kulturális identitás világos tudata is szükséges, a másik iránti őszinte nyitottsággal együtt. A dokumentum szerint a szegényekkel való törődés az a mérce, amely alapján minden kezdeményezés, legyen az politikai, gazdasági, társadalmi vagy vallási jellegű, megítélhető.

Gyakorlati ajánlásként a dokumentum a papi és teológiai képzés elmélyítését szorgalmazza a vallásközi kérdésekben, valamint a helyi egyházakban már működő, alulról szerveződő kezdeményezések felkarolását. Emellett új utat nyit a vallási közösségek egy tágabb körével, az újabb vallási mozgalmak és spirituális irányzatok képviselőivel való kapcsolatfelvétel felé is, a keresztény identitás megtartása és a kölcsönös tisztelet mellett.

Víctor Manuel Fernández bíboros, a Hittani Dikasztérium prefektusa a dokumentum megjelenése kapcsán adott interjújában úgy fogalmazott, minden vallás, és valamennyi vallás együtt, a békét szolgálja, sohasem a háborút. Hozzátette: aki Isten nevében igazol erőszakot vagy terrorizmust, az elárulja Isten valódi természetét. A bíboros szerint a hiteles párbeszédhez a saját hit lehető legerősebb tudata és a párbeszédre való legnagyobb nyitottság együttes jelenléte szükséges, elutasítva mind a bezárkózást, mind a vallások összemosását. Szavai szerint korunk egyik legnagyobb kihívása az individualizmus és az önimádat elterjedése, amely ellen a vallások közötti együttműködés segíthet abban, hogy az emberek felismerjék: az igazi boldogsághoz a felebarát szeretete vezet.

A dokumentum megjelenése nem osztatlan lelkesedést váltott ki az egyházon belül. Joseph Strickland, Tyler nyugalmazott püspöke bírálta a szöveg egyik passzusát, amely szerint a térítést mint a másikhoz való viszonyulás egyetlen lehetséges módját tekinteni ma már nem tartható álláspont egy összekapcsolt, folyamatosan változó világban. Strickland szerint ezt a mondatot vissza kellene utasítania mindenkinek, aki vallja, hogy Jézus Krisztus és egyháza az egyetlen út az Atyához. Álláspontja szerint az igazság nem fejlődik folyamatosan, az igazság maga Krisztus, aki jelen van a világban, és az egyház az üdvösség eszköze. Hasonló aggályokat fogalmazott meg Mutsaerts holland püspök is, aki szerint a kinyilatkoztatás nem olyan, mint egy okostelefon, amelynek évről évre új verziója jelenik meg, utalva arra, hogy a hagyományos tanítás állandóságát félti a megújuló hangsúlyoktól.

A dokumentum megjelenésének időzítése nem véletlen: a világban több ponton is éleződnek a vallási alapú feszültségek, a Közel-Keleten zajló fegyveres konfliktusok begyűrűznek a vallásközi kapcsolatokba, miközben Európában és másutt is nő a vallási kisebbségek elleni erőszak és a vallási töltetű politikai retorika szerepe. Az irat egyúttal az első nagyobb vallásközi megnyilvánulása XIV. Leó pápaságának, amely irányt szab a Szentszék diplomáciai és lelkipásztori törekvéseinek a következő évekre. A szöveg hangsúlyozza, hogy a vallásközi párbeszéd nem választható el az evangelizáció küldetésétől, ugyanakkor ez a küldetés nem térítő nyomásgyakorlásban, hanem a megtapasztalt szeretet olyan tanúságtételében nyilvánul meg, amely nem kényszerít és nem követel semmit a másik féltől.