XIV. Leó kevesebb programot és több találkozást kér
A római egyházmegye átvizsgálásakor a pápa arra figyelmeztetett, hogy a sok rendezvény könnyen elfedheti a lelkipásztori munka célját. A plébániák jövőjét szerinte a hit, a közösség és a város szolgálata alapján kell mérni, külső véleményeket is bevonva.
XIV. Leó a római egyházmegye szeptemberi találkozóján szokatlanul gyakorlati kérdést tett fel papoknak és világiaknak: valóban azt eredményezik-e az egyházi programok, amit elvárnak tőlük? A pápa szerint a plébániákon és közösségekben könnyű egymásra halmozni rendezvényeket, találkozókat és kezdeményezéseket, miközben elvész a lelkipásztori munka központi értelme. Arra kérte saját egyházmegyéjét, hogy rendszeresen vizsgálja felül tevékenységét, és ebbe lehetőség szerint olyanokat is vonjon be, akik kívülről látják az egyházat.
A felvetés messzebbre ér Rómánál. Európa katolikus egyházai sok helyen ugyanazzal a problémával szembesülnek: történetileg kialakult intézményrendszert működtetnek egy olyan társadalomban, amelynek vallási szokásai gyorsan változnak. A plébániák száma, az épületek fenntartása, az iskolák és karitatív intézmények működtetése hatalmas szervezeti energiát igényel. Közben csökkenhet a rendszeres templomba járók száma, paphiány alakul ki, és új közösségi formák jelennek meg.
A pápa ezért három egyszerű szempontot ajánlott a felülvizsgálathoz: az egyházi tevékenység segíti-e az emberek találkozását Krisztussal, épít-e valódi közösséget, és szolgálja-e a várost. Ezek teológiai kritériumok, de szervezeti következményük is van. Ha egy program sok erőforrást köt le, miközben kevés embert ér el, az egyházmegyének fel kell tennie a kérdést, érdemes-e változatlan formában folytatni.
A katolikus intézményekben az értékelés fogalma hagyományosan kevésbé volt hangsúlyos, mint a vállalati vagy állami szférában. Egy plébániai esemény sikerét nem lehet kizárólag látogatószámmal mérni, a lelki hatás pedig nehezen számszerűsíthető. XIV. Leó mégis arra ösztönöz, hogy az egyház ne használja ezt kifogásként. A felülvizsgálat szerinte lelki megkülönböztetés: őszintén meg kell nézni, mi hozott gyümölcsöt, mi nem működött, és miért.
Különösen érdekes a külső vélemény bevonásának gondolata. A vallási közösségek könnyen saját nyelvet és belső mércét alakítanak ki. Ami belülről sikeres rendezvénynek tűnik, kívülről zártnak vagy nehezen érthetőnek látszhat. Ha a plébánia olyan embereket is meghallgat, akik ritkán vagy soha nem vesznek részt egyházi életben, pontosabb képet kaphat arról, hogyan érzékeli őt a környezete.
Ez összhangban áll a katolikus szinodalitás egyik alapelvével: a meghallgatás nem puszta udvariasság, hanem döntési folyamat része. Ferenc pápa világméretű szinódusa ezt az irányt erősítette, XIV. Leó pedig úgy tűnik, a mindennapi egyházkormányzásba akarja átültetni. A hangsúly kevésbé a nagy szerkezeti reformokon, inkább a működés rendszeres ellenőrzésén van.
Róma sajátos laboratórium ehhez. A pápa a világegyház vezetője, de egyben Róma püspöke is. Az egyházmegye több száz plébániát, számos szerzetesi közösséget, karitatív intézményt és nemzetközi katolikus szervezetet foglal magában. A város lakossága kulturálisan és társadalmilag rendkívül sokféle, miközben a történelmi egyházi jelenlét mindenütt látható. A vallási infrastruktúra nagysága azonban nem jelenti automatikusan az aktív közösségi részvételt.
A pápa beszédében a misszió fogalma ezért nem új programok indítását jelentette. Inkább azt, hogy az egyház világosabban értse, kivel akar találkozni. Ez fontos hangsúlyeltolódás. Sok intézmény a csökkenő részvételre több rendezvénnyel válaszol, ami végül túlterheli a papokat és az önkénteseket. Ha azonban a célcsoport, a helyi szükséglet és a lelkipásztori cél nincs tisztázva, a nagyobb aktivitás nem feltétlenül hoz nagyobb hatást.
Európa több országában már megkezdődött a plébániai struktúrák átalakítása. Egyházközségeket vonnak össze, laikusok kapnak nagyobb szervezési felelősséget, és a papok egyre nagyobb területeket látnak el. Ezek a változások gyakran kényszerből indulnak, de lehetőséget is teremtenek arra, hogy az egyház újragondolja működését. A veszély az, hogy az összevonás pusztán adminisztratív racionalizálás marad, miközben a közösségi kapcsolatok gyengülnek.
XIV. Leó megközelítése azt sugallja, hogy a szerkezeti változást lelkipásztori mércéhez kell kötni. Egy nagyobb plébániai egység akkor működik, ha képes valódi közösségeket fenntartani, és nem válik távoli adminisztratív központtá. Ehhez a világi hívek szerepe elkerülhetetlenül nő. A pápa kifejezetten pozitívan beszélt a szélesebb társfelelősségről, amelyet a szinodális folyamat erősített.
A felülvizsgálatnak a pénzügyi döntésekre is hatása lehet. Európában sok egyházmegye komoly ingatlanállománnyal rendelkezik, miközben csökkenő bevételekkel néz szembe. Melyik épületet kell fenntartani, melyik szolgálatot érdemes bővíteni, és hol kell együttműködni civil szervezetekkel? Ezeket a döntéseket könnyű kizárólag költségvetési kérdésként kezelni, pedig közvetlenül meghatározzák az egyház társadalmi jelenlétét.
A város szolgálata mint harmadik kritérium ezért különösen fontos. A katolikus plébánia nem önmagáért működő klubként jelenik meg ebben a felfogásban. Karitatív munka, idősgondozás, migránsok segítése, oktatás, kulturális programok és közösségi terek révén olyan embereket is elérhet, akik nem tartoznak a rendszeres templomlátogatók közé. A hitelesség egy része ezen a nyitottságon múlik.
A római felülvizsgálat eredményeitől nem várható látványos egyetlen reform. Jelentősége inkább abban van, hogy a pápa milyen működési kultúrát kér számon. Kevesebb önigazolást, több visszajelzést; kevesebb automatikusan ismételt programot, több világos célt; és olyan közösségi döntéseket, amelyekben papok és világiak együtt mérlegelnek. Ha ez valóban gyakorlat lesz, a római modell más egyházmegyék számára is figyelemre méltó lehet.