Kevesebb hívőből építene nyitottabb egyházat Limburg

A német katolikus egyház jövőjéről ritkán beszélnek olyan tömören, mint Georg Bätzing limburgi püspök tette szeptemberben: „kevesebben leszünk, szegényebbek leszünk, és nem leszünk visszavonuló egyház”. A mondat mögött kemény számok állnak. A limburgi egyházmegye tíz év alatt több mint százezer tagot veszített, és 2035-ig éves költségvetését mintegy 101 millió euróval kell csökkentenie. A korábbi német püspökkari elnök szerint azonban a takarékoskodás önmagában nem lehet jövőkép.

A német katolicizmus sajátos pénzügyi modellben működik. Az állam által beszedett egyházi adó hosszú időn át rendkívül stabil bevételt biztosított, amelyből plébániák, iskolák, szociális intézmények, kulturális programok és hatalmas alkalmazotti hálózat működött. A tagság gyors csökkenése azonban késleltetve, de elkerülhetetlenül megjelenik a bevételekben. A demográfiai öregedés tovább erősíti ezt a folyamatot.

A kilépések mögött több tényező áll. A német társadalom hosszú ideje szekularizálódik, sokan már kulturális identitásként sem érzik fontosnak az egyházi tagságot. A szexuális visszaélések feltárása és az intézményi mulasztások súlyosan rontották a bizalmat. Emellett a katolikus tanítás egyes kérdései, különösen a szexualitás, a nők szerepe és az egyházi hatalom gyakorlása körül erős belső vita alakult ki.

Bätzing számára a visszaélési válság továbbra sem lezárt ügy. Hangsúlyozza, hogy a megelőzés és az áldozatok meghallgatása beépült az egyházmegyei működésbe, de a történteket nem lehet egyszerűen feldolgozott fejezetnek tekinteni. Ez fontos szemlélet, mert az intézmények hajlamosak arra, hogy új szabályok bevezetése után lezártnak tekintsék a válságot. Az érintettek számára azonban a következmények évtizedeken át tartanak.

A limburgi püspök ezért a szerkezeti zsugorodást nem kizárólag pénzügyi problémaként kezeli. Egy kisebb egyháznak el kell döntenie, mely területeken akar látható maradni. Bätzing oktatást, kommunikációt, karitászt és társadalmi intézményi jelenlétet említ. Ez azt jelenti, hogy a jövő német katolicizmusa kevesebb plébániai infrastruktúrával, de továbbra is jelentős közszolgálati szereppel képzeli el magát.

Ez politikailag is érzékeny kérdés. Németországban a katolikus és protestáns intézmények az állam mellett a legnagyobb szociális szolgáltatók közé tartoznak. Kórházak, idősgondozás, óvodák, menekültsegítés és tanácsadó hálózatok kötődnek hozzájuk. Ha az egyházi bevételek csökkennek, az nem kizárólag belső vallási ügy, hanem a jóléti rendszer működésére is hatással lehet.

Bätzing ugyanakkor egyértelműen politikai szerepet is vállal a demokrácia védelmében. A német püspöki kar korábban kimondta, hogy a völkisch, etnikai nacionalizmus összeegyeztethetetlen a keresztény emberképpel. A limburgi püspök most is fenntartja ezt az álláspontot, és különbséget tesz az AfD szavazói és ideológiai vezetői között. Az előbbiekkel kész beszélni, az utóbbiakkal nem lát értelmes párbeszédet.

Ez a határvonal a német egyház számára egyre fontosabb. Kelet-Németország egyes térségeiben a keresztények kis kisebbséget alkotnak, miközben a radikális jobboldal politikai ereje jelentős. Ha az egyház túl szorosan azonosul egy politikai táborral, elveszítheti párbeszédképességét. Ha viszont értéksemlegességre hivatkozva hallgat, saját társadalmi tanításával kerülhet ellentmondásba.

Bätzing álláspontja szerint a párbeszéd nem jelent minden nézet egyenrangú elfogadását. A menedékjog, az emberi méltóság, az élet védelme és az európai együttműködés olyan alapelvek, amelyek mellett az egyház nyilvánosan kiáll. Ez a felfogás részben magyarázza, miért nem tekinti a társadalmi visszavonulást reális stratégiának akkor sem, ha a tagság csökken.

A pénzügyi kényszer közben konkrét döntéseket követel. Épületek fenntartása, alkalmazotti létszám, plébániai összevonások és intézményi prioritások kerülnek napirendre. A német egyházak sok helyen hatalmas ingatlanállománnyal rendelkeznek, amelynek fenntartása egyre drágább. A templomok bezárása vagy új funkcióba adása érzelmileg nehéz, de egyre gyakoribb döntés lesz.

A zsugorodás ugyanakkor lehetőséget is teremthet a működés egyszerűsítésére. A nagy intézményi rendszerben könnyen kialakulhat az a benyomás, hogy a szervezet fenntartása önmagában cél. Bätzing mondata, miszerint az egyház eszköz, amelynek embereket kell egymással és Istennel összekapcsolnia, éppen ezt a veszélyt nevezi meg. A szervezeti méret nem azonos a vallási vitalitással.

A német katolicizmus következő évtizede ezért kettős alkalmazkodásról szólhat. Egyrészt kevesebb pénzből és kevesebb taggal kell működnie, másrészt újra meg kell indokolnia társadalmi jelenlétét egy olyan országban, ahol a felekezeten kívüliek aránya már meghatározó. A régi történelmi tekintély önmagában kevés lesz; az intézményeknek szolgáltatásaik, hitelességük és közösségi minőségük alapján kell bizalmat szerezniük.

Limburg ebből a szempontból előképe lehet annak, ami más gazdag nyugat-európai egyházmegyékre is vár. A pénzügyi tartalékok és az intézményi hálózat lassíthatják a változást, de nem állítják meg. A döntő kérdés az lesz, hogy a csökkenést puszta veszteségként kezelik-e, vagy felhasználják arra, hogy világosabban kijelöljék, mihez ragaszkodnak. Bätzing válasza egyelőre egyértelmű: kisebb intézmény, de nyitott társadalmi jelenlét.

A változás a világi munkatársak szerepét is növeli. Kevesebb pap mellett a közösségek szervezése, a katekézis, a szociális szolgálat és az adminisztráció egyre nagyobb része kerül képzett laikusokhoz. Ez Németországban már régóta működő gyakorlat, de a következő években a felelősségi határok és a döntési jogkörök további tisztázását igényli.