XIV. Leó szerint a gép sosem lehet valódi művész

XIV. Leó pápa művészek és kurátorok előtt olyan állítást fogalmazott meg nemrégiben, amely várhatóan visszatérő eleme lesz a mesterséges intelligenciáról szóló egyházi gondolkodásnak. Szerinte ontológiai különbség van az emberi művészet és aközött, amit egy gép statisztikai számításokkal, mások által létrehozott képek millióiból állít elő. A pápa ezzel a művészi alkotást az emberi személyhez, tapasztalathoz és szabadsághoz kötötte.

A megfogalmazás erősebb annál az ismert álláspontnál, amely szerint a generatív mesterséges intelligencia szerzői jogi vagy munkaerőpiaci kockázatokat okoz. XIV. Leó azt állítja, hogy a különbség már az esztétikai értékelés előtt létezik. Egy gép által előállított kép lehet tetszetős vagy technikailag meggyőző, de ettől még nem válik ugyanabban az értelemben emberi alkotássá.

A Vatikán számára ez a vita teológiai kérdés is. A keresztény antropológia az embert nem pusztán információfeldolgozó rendszerként értelmezi. Az alkotás kapcsolatban áll a testtel, az emlékezettel, a szenvedéssel, a reménnyel és a felelősséggel. Egy mű jelentéséhez ezért az is hozzátartozik, hogy valaki létrehozta, vállalta és saját életének összefüggésébe helyezte.

A generatív rendszerek működése más. Nagy adathalmazokból tanult minták alapján hoznak létre új kombinációkat. A technológia rendkívül gyorsan fejlődik, és ma már olyan képeket, zenéket, videókat és szövegeket készít, amelyek első pillantásra emberi alkotásnak tűnhetnek. A vita ezért nem elméleti: a kulturális iparágak mindennapi gyakorlatát érinti.

A pápa ugyanakkor nem technológiaellenes programot hirdetett. A Vatikán korábbi megszólalásai is különbséget tettek az eszköz és annak használata között. A mesterséges intelligencia segíthet kutatásban, restaurálásban, hozzáférésben vagy technikai munkafolyamatokban. A probléma akkor keletkezik, amikor a rendszer emberi szerzőség látszatát kelti, vagy kiszorítja az alkotót saját munkájának gazdasági és kulturális teréből.

A szerzői jogi konfliktus már ma is éles. Művészek, fotósok, írók és zenészek azt kifogásolják, hogy alkotásaikat engedély nélkül használták fel modellek tanítására. A technológiai vállalatok részben arra hivatkoznak, hogy a tanulási folyamat nem azonos a művek másolásával. A bíróságok és jogalkotók több országban keresik a határt.

Az európai szabályozás ebben a környezetben különösen fontos. Az EU mesterségesintelligencia-szabályai átláthatósági kötelezettségeket írnak elő bizonyos rendszerek számára, a szerzői jogi vita azonban továbbra sem lezárt. A kulturális szektor azt szeretné, ha az alkotók ellenőrizhetnék, felhasználható-e munkájuk tréningadatként, és megfelelő díjazást kapnának.

A pápa beszéde egy másik kérdést is felvet: mi történik a közönség bizalmával, ha nem tudja, ember vagy gép készítette-e a látott művet. A fényképezés megjelenése óta a technológia folyamatosan alakítja a hitelesség fogalmát, a generatív rendszerek azonban minden korábbinál könnyebbé teszik a valósághű hamis képek és hangok előállítását.

A művészet területén a bizonytalanság önmagában is alkotói eszköz lehet. Sok művész tudatosan használ mesterséges intelligenciát, és éppen az ember–gép viszonyt vizsgálja. Ebben az esetben a technológia nem rejtett helyettesítő, hanem a mű témája és eszköze. XIV. Leó álláspontja sem zárja ki ezt a lehetőséget, ha az emberi szándék és felelősség megmarad.

A pápa VI. Pál művészekhez intézett gondolatait is felidézte. A katolikus egyház a 20. század második felében többször próbálta újraépíteni kapcsolatát a modern művészettel, amely a 19. század óta gyakran eltávolodott az egyházi megrendelések világától. A Vatikáni Múzeumok kortárs gyűjteménye és a pápák művésztalálkozói ennek a közeledésnek részei.

XIV. Leó most ezt a kapcsolatot digitális környezetben akarja folytatni. Azt mondta, az egyháznak szüksége van művészekre, mert képesek hozzáférhetővé tenni a szellem és Isten világát. Ez a megfogalmazás a művészt nem illusztrátornak tekinti, hanem olyan partnernek, aki saját nyelven képes vallási és emberi tapasztalatot közvetíteni.

A kulturális intézmények megszólítása szintén fontos. A múzeumok, galériák, fesztiválok és művészeti egyetemek már most szabályokat dolgoznak ki az MI használatára. Egyes pályázatok megkövetelik a technológia feltüntetését, mások külön kategóriákat hoznak létre, megint mások kizárják a generatív rendszerekkel készült munkákat.

A katolikus intézményeknek ugyanezekkel a döntésekkel kell szembenézniük. Egyházi kiadók, kommunikációs irodák, iskolák és közösségi oldalak könnyen használhatnak olcsó, gyorsan előállítható mesterséges képeket. A pápa mostani beszéde alapján azonban az egyházi gyakorlatnak különösen érzékenynek kell lennie arra, hogy az emberi alkotó ne váljon láthatatlanná.

Gazdasági szempontból ez komoly kérdés. Ha egy szervezet ingyen vagy minimális költséggel képes illusztrációt generálni, kevésbé hajlamos fotóst, grafikust vagy zeneszerzőt megbízni. A technológiai hatékonyság így közvetlenül alakíthatja az alkotók megélhetését.

A vita várhatóan nem oldható fel azzal, hogy minden gépi alkotást értéktelennek minősítünk. A közönség sok esetben nem az eredet, hanem a hatás alapján ítél. Az egyházi álláspont ereje ezért azon múlik, képes-e megmutatni, miért számít az emberi szerzőség akkor is, ha a gép technikailag hasonló eredményt produkál.

XIV. Leó válasza az emberi kapcsolatban rejlik. A mű szerinte nem puszta termék, hanem személyes cselekedet, amelyben valaki a világhoz fordul. Ez a megközelítés a következő években fontos etikai mérce lehet az egyházi kulturális intézmények számára: a technológia használható, de az emberi alkotó nem kezelhető felesleges közvetítőként.