Közelebb kerülhet egymáshoz Róma és az ortodoxia

A katolikus és az ortodox egyház közötti teológiai párbeszéd egyik legnehezebb kérdése ezer éve lényegében változatlan: milyen elsőbbség illeti meg Róma püspökét az egész kereszténységen belül. XIV. Leó pápa és I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka az utóbbi hónapokban olyan megfogalmazásokat használt, amelyek közelebb vihetik egymáshoz a két hagyományt.

A vita gyökerei az első évezredbe nyúlnak vissza. A keresztény egyház ekkor még közösségben élt Kelet és Nyugat között, miközben Róma püspökének különleges tekintélyét széles körben elismerték. A nézetkülönbség arról szólt, pontosan mit jelent ez a tekintély: tiszteletbeli elsőbbséget, döntőbírói szerepet vagy közvetlen joghatóságot más helyi egyházak fölött.

A keleti és nyugati kereszténység 1054 után fokozatosan távolodott egymástól, a későbbi katolikus tanítás pedig részletesebben meghatározta a pápai primátust. Az első vatikáni zsinat 1870-ben a pápa egyetemes joghatóságáról és bizonyos feltételek között tévedhetetlen tanítói tekintélyéről fogalmazott meg dogmákat. Az ortodox egyházak ezt a modellt nem fogadják el.

A 20. század második felétől ugyanakkor új ökumenikus korszak kezdődött. VI. Pál és Athenagorasz pátriárka történelmi találkozói, majd II. János Pál Ut unum sint kezdetű enciklikája megnyitotta a lehetőséget annak vizsgálatára, hogy a pápai szolgálat gyakorlási módja miként lehetne elfogadhatóbb más keresztény egyházak számára.

Joseph Ratzinger még teológusként olyan gondolatot fogalmazott meg, amelyre Bartholomaiosz szeptemberi budapesti beszédében ismét hivatkozott: Róma a keleti egyházaktól a primátus kérdésében ne követeljen többet annál, amit az első évezredben közösen elfogadtak és megéltek. Ez nem kész megoldás, de fontos tárgyalási alap.

Bartholomaiosz Budapesten a Keleti Egyházak Jogával foglalkozó társaság konferenciáján beszélt. A pátriárka olyan római elsőbbséget tart elképzelhetőnek, amely a szeretet szolgálataként működik, a testvéregyházak közösségén belül, és nem azok fölött. Ez a megfogalmazás az ortodox egyházak hagyományos érzékenységét tükrözi.

XIV. Leó közben katolikus oldalon tett konkrét lépést. Augusztus 29-én kiadott Mutua Concordia kezdetű motu propriója módosította a keleti katolikus egyházak kánonjogi szabályait, és erősítette a patriarchális szinódusok tényleges felelősségét. A pápa a patriarcha és a vele együtt döntő püspökök összhangját a keleti hierarchián belüli közösség lelkének nevezte.

A változtatás önmagában a katolikus egyház belső jogát érinti, ökumenikus jelentősége mégis nyilvánvaló. A keleti katolikus egyházak Rómával teljes közösségben élnek, miközben saját liturgiával, egyházjoggal és szinodális hagyománnyal rendelkeznek. Ha ezek önállósága erősödik, az azt mutathatja az ortodoxoknak, hogy a pápai primátus és a valódi helyi önkormányzat együtt is működhet.

A katolikus tanítás ettől nem változott meg. XIV. Leó nem mondott le a római püspök egyetemes szolgálatáról, és az ortodox formula, a primus inter pares, vagyis első az egyenlők között, önmagában nem fedi le a katolikus felfogást. A közeledés inkább abban áll, hogy mindkét oldal a primátus gyakorlási módjáról beszél.

A történeti kutatás ebben fontos segítség. A 2016-os chieti katolikus–ortodox dokumentum az első évezred szinodalitását és primátusát vizsgálta. Arra jutott, hogy Róma különleges hivatkozási pont volt az egyetemes egyházban, de az egyházi döntéshozatal szinodális szerkezetben működött. A két elem egymást feltételezte.

A 451-es khalkédóni zsinat gyakran idézett példája jól mutatja ezt a kettősséget. Nagy Leó pápa teológiai levelét a püspökök nagy tekintéllyel fogadták, ugyanakkor megvizsgálták annak tartalmát, és az apostoli hithez való hűség alapján fogadták el. A római tekintély és a zsinati megkülönböztetés egyszerre volt jelen.

Az ortodox világ belső megosztottsága azonban nehezíti a párbeszédet. Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka tiszteletbeli első az ortodox egyházfők között, de nincs olyan közvetlen joghatósága a többi autokefál egyház fölött, mint a pápának a katolikus egyházban. Moszkva és Konstantinápoly kapcsolata az ukrajnai egyházi konfliktus miatt különösen feszült.

Ez azt jelenti, hogy egy Rómával kialakított elvi kompromisszumot sem lehetne automatikusan az egész ortodox világra kiterjeszteni. Az orosz, szerb, bolgár, román, görög és más helyi egyházak saját szinódusai külön mérlegelnék az eredményt. A teológiai közeledés ezért hosszú folyamat marad.

Mégis jelentős, hogy a vita ma már nem kizárólag arról szól, kinek van igaza a történelmi konfliktusban. A felek azt vizsgálják, milyen egyházi szerkezet tudná egyszerre megőrizni az egyetemes egységet és a helyi hagyományok szabadságát. Ez a katolikus egyházon belül is aktuális kérdés a szinodalitás erősödése miatt.

XIV. Leó pontifikátusa ebből a szempontból kedvező pillanatban kezdődött. A pápa hosszú ideig szerzetesi elöljáró és missziós püspök volt, majd a római kúriában dolgozott. Saját egyházkormányzási tapasztalata egyszerre kötődik helyi és központi struktúrákhoz. Eddigi megszólalásaiban gyakran hangsúlyozza a közösség és a kollegialitás jelentőségét.

Bartholomaiosz pedig évtizedek óta az ökumenikus párbeszéd egyik legaktívabb ortodox szereplője. A két vezető között ezért személyes és teológiai szinten is kialakulhat olyan együttműködés, amely konkrét kérdéseket visz tovább. A teljes egyházi közösség helyreállítása ettől még távoli cél.

A mostani közeledés jelentősége abban áll, hogy a legnehezebb kérdést nem kerülik meg. A pápai primátus évszázadokon át a szakadás egyik jelképe volt. Ha Róma és Konstantinápoly képes közösen leírni, milyen szolgálatot jelenthet az elsőbbség egy szinodális egyházban, a katolikus–ortodox párbeszéd következő szakasza jóval konkrétabbá válhat.