Washington átvette az irányítást a gigaolajkészlet felett
Nicolás Maduro elmozdítása után az amerikai katonai jelenlét és a washingtoni tőke határozza meg Venezuela gazdaságát. Az országban elindult a hazatérési hullám, miközben a lakosság többsége még mély szegénységben él.
A dél-amerikai kontinens egykor leggazdagabb államában gyökeres fordulat következett be, miután az év elején az amerikai fegyveres erők közreműködésével véget ért Nicolás Maduro rendszere, és az elnököt a washingtoni hatóságok elé állították. Az ország élére lépő Delcy Rodríguez kormánya alatt az Egyesült Államok döntő befolyást szerzett a venezuelai politikai és gazdasági folyamatok felett. A főváros, Caracas üzleti negyedeiben megjelentek a külföldi befektetők, a luxuséttermek előtt ismét terepjárók parkolnak, és a szállodák megteltek nemzetközi delegációkkal. Bár a június végi súlyos földrengés komoly károkat okozott a fővárosi repülőtér infrastruktúrájában, a gazdasági újranyitás lendülete nem törött meg, a járatokat tartományi légikikötőkbe irányítják át.
A politikai változások hatására évtizedek óta nem látott demográfiai folyamat indult meg az országban. A nemzetközi költöztetéssel foglalkozó helyi vállalkozások adatai szerint fordulat következett be a migrációs tendenciákban, a visszatelepülők száma mostanra tartósan meghaladja a kivándorlókét. Korábban a Hugo Chávez és Nicolás Maduro által fémjelzett szocialista irányvonal, az elnyomás, a gazdasági összeomlás és az elhatalmasodó bűnözés miatt a lakosság mintegy negyede, több mint hétmillió ember hagyta el az országot. Az állami olajvállalat, a PDVSA szakembereinek korábbi tömeges elbocsátása és a zsidó közösség elvándorlása után most elsősorban a külföldön tapasztalatot szerzett fiatal venezuelaiak térnek vissza, bízva a gazdasági stabilizációban és a kínálkozó piaci lehetőségekben.
A venezuelai gazdaság helyreállítása döntő mértékben a világ legnagyobb kőolajkészletének kiaknázásától függ. Az amerikai adminisztráció átfogó megállapodást kötött az országgal, amely biztosítja az Egyesült Államok számára a venezuelai olajtartalékok egyötödéhez való közvetlen hozzáférést. A helyi termelés a korábbi, napi háromszázezer hordós mélypontról már elérte a napi 1,3 millió hordót, ám a további növekedéshez elengedhetetlen nemzetközi tőkebeáramlás egyelőre késlekedik. Bár a törvényhozás rekordsebességgel módosította a bányászati és energetikai szabályozást a magánbefektetők védelmében, a végleges jogi keretek tisztázatlansága miatt a globális olajvállalatok még nem írtak alá közvetlen beruházási szerződéseket, kizárólag szándéknyilatkozatok születtek.
Az energetikai szektor átalakításából egyelőre főként a nemzetközi nyersanyagkereskedő cégek profitálnak, amelyek a venezuelai olajat eljuttatják a világlapokra. A háttérben zajló tárgyalásokat ugyanakkor átláthatatlanság és korrupciós vádak kísérik, mivel az amerikai és a helyi üzleti körök közötti egyeztetéseken kétes hátterű befektetők és offshore érdekeltségek is megjelentek. A helyi vállalkozói réteg várakozással tekint az amerikai tőke jelenlétére, preferálva a washingtoni kapcsolatokat a korábbi orosz, kínai és iráni befolyással szemben. Becslések szerint az első félévben keletkezett olajbevételekből milliárdos tételeket számoltak el a katonai és logisztikai műveletek költségeire, így a venezuelai államkasszába csak a bevételek töredéke jutott vissza.
A gazdasági megnyílás és a makroökonómiai mutatók várható javulása mögött a társadalom széles rétegei továbbra is súlyos megélhetési válsággal küzdenek. Az országban az éves infláció mértéke meghaladja a hatszáz százalékot, miközben a megélhetési költségek a nyugat-európai árszinthez közelítenek. Egy átlagos közalkalmazott havi jövedelme a különféle pótlékokkal együtt mindössze 240 dollárnak felel meg, a nyugdíjasok pedig átlagosan hetven dollárból kénytelenek megélni egy olyan környezetben, ahol egy egyszerű étkezés ára elérheti a tíz dollárt. A kiskereskedelmi fogyasztásban és a lakossági életszínvonalban a politikai fordulat óta még nem tapasztalható érdemi javulás.
A lakosság a fennmaradás érdekében kiterjedt magán- és önfoglalkoztatói hálózatokat működtet a főváros szegénynegyedeiben. A helyi étkeztetésből, házhoz szállításból és kisipari termelésből élő kisvállalkozók a saját munkájukra támaszkodva próbálják átvészelni a drágulást, függetlenül attól, hogy éppen ki gyakorolja a politikai hatalmat. Nemzetközi digitális szolgáltatások hiányában a helyi infrastruktúrára épülő saját kezdeményezések töltik ki a piaci űrt. A lakossági várakozások középpontjában a vásárlóerő növekedése és a munkahelyteremtés áll, ám a szociális helyzet gyökeres rendezéséhez a jelenleginél lényegesen mélyebb gazdasági szerkezetváltásra van szükség.
A diplomáciai kapcsolatok újrarendeződése ugyanakkor bizakodásra ad okot a szolgáltató szektor számára. Az amerikai nagykövetség tervezett újranyitása, a diplomáciai képviseletek visszatérése és az izraelivel való kapcsolatok felvétele új lendületet adhat a nemzetközi logisztikai és ingatlanpiaci ágazatnak. Az elhúzódó válságévek után a közigazgatás és a diplomáciai testületek mozgása hagyományosan a stabilitás első hírnökének számít a venezuelai fővárosban. A gazdasági szereplők abban bíznak, hogy az intézményi háttér kiépülésével a befektetési szándékok végre tényleges tőkeberuházásokká formálódnak.
A venezuelai átmenet sikeressége azon múlik, hogy a washingtoni adminisztráció és a caracasi vezetés képes lesz-e kiszámítható, jogilag megalapozott környezetet teremteni az energetikai és ipari beruházások számára. Az ország hatalmas nyersanyagkészletei óriási növekedési potenciált jelentenek, ám a korrupció visszaszorítása, az elszabadult infláció megfékezése és az elszegényedett lakosság felzárkóztatása nélkül a gazdasági fellendülés kizárólag a szűk elit privilégiuma marad. A következő hónapok döntik el, hogy a csatlakozó külföldi tőke képes lesz-e tartós és átfogó társadalmi felzárkózást elindítani a dél-amerikai államban.