A Mol és a kormány között újra látszik a tulajdonosi vita

Egy ukrán–magyar energetikai megállapodásból néhány óra alatt belpolitikai vita lett. A Naftohaz szeptember 20-án közölte, hogy együttműködési megállapodást kötött a Mollal kőolajtermékek magyarországi, az ukrán határhoz közeli tárolásáról. Egy nappal később Magyar Péter a parlamentben azt mondta: amíg a Tisza-kormány van hatalmon, ilyen tároló nem épül. A miniszterelnök szerint a Mol a kormány beleegyezése nélkül tárgyalt, ezért Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgatónak üzenetben jelezte, hogy a társaságnak a jövőben úgy kell bánnia az állammal, mint jelentős tulajdonossal.

A vita első látásra Ukrajnáról szól, valójában azonban legalább ennyire a magyar állam és a Mol viszonyáról. A társaság tőzsdei vállalat, amelyben az államnak közvetlen és közvetett részesedése is van. A szeptember eleji alapítványi vagyonrendezések után további Mol-részvények kerültek vissza az államhoz, így a kormány tulajdonosi súlya ismét nagyobb lett. Ettől azonban a Mol nem válik minisztériumi háttérintézménnyé: a vállalat vezetésének a teljes részvényesi kör és a társaság üzleti érdekei alapján kell döntenie.

Éppen ezért kényes Magyar Péter mondata, hogy „elvárja” a Moltól az állam tulajdonosi pozíciójának figyelembevételét. Egy jelentős részvényesnek természetesen joga van kérdéseket feltenni, közgyűlési jogokat gyakorolni és a társaság stratégiájáról álláspontot kialakítani. A napi üzleti döntések közvetlen politikai utasítása azonban más kategória. Ha a kormány tulajdonosi jogot akar gyakorolni, annak intézményes, dokumentálható formában kell történnie.

A Fidesz éppen ezt támadta a parlamentben. Rétvári Bence azt kifogásolta, hogy a miniszterelnök sms-ben kommunikál Hernádi Zsolttal, és szerinte a felelős miniszternek átlátható tulajdonosi eljárásban kellene képviselnie az államot. A kritika politikai szándéka nyilvánvaló, de az intézményi kérdés ettől még jogos: egy kormányváltás egyik mércéje az lesz, hogy az informális telefonok és személyes alkuk helyett valóban formális tulajdonosi kormányzás alakul-e ki.

A tárolóprojekt üzleti logikája érthető. Ukrajna energetikai infrastruktúráját rendszeresen orosz támadások érik, ezért stratégiai előnyt jelenthet, ha bizonyos készleteket az ország határain kívül, de közel tárolhat. Magyarország földrajzi helyzete és meglévő energetikai infrastruktúrája erre alkalmas lehet. A Naftohaz számára ez ellátásbiztonsági tartalékot, a Mol számára üzleti lehetőséget jelenthet.

A magyar kormány viszont biztonsági és politikai kockázatot lát benne. A Fidesz azzal érvelt, hogy egy ukrán energiatároló potenciális orosz célponttá tehetné a magyarországi helyszínt. Ennek valós katonai kockázatát nyilvános információk alapján nem lehet pontosan megítélni. Egy NATO-tagállam területének szándékos orosz megtámadása minőségileg más helyzetet teremtene, mint az ukrajnai infrastruktúra elleni csapások. A kockázatot ezért nem lehet egyszerűen úgy kezelni, mintha a határ két oldala katonailag azonos státuszú lenne.

A kormány döntésében belpolitikai megfontolás is van. A Tisza a választás előtt igyekezett cáfolni azt a fideszes kampányt, amely szerint kormányra kerülve feltétel nélkül igazodna Kijevhez. Magyar Péter most egyszerre akarja jelezni, hogy támogatja Ukrajna európai integrációját, de bizonyos energetikai és biztonsági kérdésekben önálló magyar érdeket képvisel.

A történethez hozzátartozik, hogy a miniszterelnök szerint a Mol tárgyalásai még az Orbán-kormány idején kezdődtek. Ha ez dokumentumokkal igazolható, az gyengíti azt az ellenzéki állítást, hogy a projekt kizárólag a Tisza Ukrajna-politikájának következménye. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy az előző kormány alatt indult üzleti egyeztetésből csak most lett konkrét megállapodás. A pontos időrend ezért fontosabb, mint a parlamenti szócsata.

A Mol számára a helyzet azért kényelmetlen, mert üzleti stratégiája több kormányzati érdek metszéspontjában áll. Egyszerre kell kezelnie az orosz kőolajimport fokozatos kiváltását, a régiós finomítói hálózat ellátását, az ukrán tranzit kockázatait, az uniós energiapolitikát és a magyar állam tulajdonosi elvárásait. Egy határ menti tároló ebből a nézőpontból nem pusztán külpolitikai gesztus, hanem ellátási infrastruktúra.

A kormány számára viszont a Mol különösen érzékeny örökség. A vállalat vezetése az Orbán-korszakban szoros kapcsolatban állt a politikai hatalommal, miközben formálisan tőzsdei társaság maradt. Az új kabinet egyik deklarált célja az állami tulajdonosi jogok átláthatóbb gyakorlása. Ha azonban a változás csak annyi, hogy más politikus küld közvetlen üzeneteket a cégvezetőnek, az nem intézményi reform.

A megoldás egy világos tulajdonosi stratégia lehetne. Az államnak nyilvánosan meg kellene határoznia, mit vár a Molban meglévő részesedésétől: pénzügyi hozamot, stratégiai energiabiztonságot, árstabilitást, hazai beruházásokat vagy ezek valamilyen kombinációját. Ezek a célok időnként ütköznek egymással. A részvényesi érték növelése például nem feltétlenül azonos azzal, hogy a magyar fogyasztó a lehető legalacsonyabb árat fizesse.

A Naftohaz-megállapodás sorsa a következő napokban azért is érdekes, mert kiderülhet, pontosan milyen jogi erejű dokumentumot írtak alá. Egy együttműködési memorandum gyakran csak a további tárgyalások kereteit rögzíti, és nem azonos egy végleges beruházási szerződéssel. Ha így van, a kormány döntése még a projekt korai szakaszában állíthatja le az előkészítést, jelentős kártérítési következmények nélkül. Ha viszont már kötelező vállalások születtek, a helyzet bonyolultabb.

A magyar–ukrán energetikai kapcsolatok sem merülnek ki ebben a projektben. Magyarország továbbra is regionális tranzit- és tárolókapacitásokkal rendelkezik, Ukrajna pedig háborús körülmények között minden alternatív ellátási útvonalat felértékel. Emiatt a mostani konfliktus után is szükség lesz szakmai egyeztetésre.

A kérdés tehát nem az, hogy a kormány mondhat-e nemet egy számára kockázatosnak tartott beruházásra. Mondhat. A fontosabb kérdés az, hogyan teszi ezt. Ha tulajdonosként jár el, akkor formális döntési mechanizmusokra, dokumentált utasításokra és világos felelősségi rendre van szükség. Ha szabályozóként, akkor általános jogszabályokra és engedélyezési feltételekre. A személyes sms egyik szerepet sem helyettesíti.

A Mol-ügy ezért túlmutat egy ukrán tárolón. Megmutatja, hogy a NER utáni gazdasági rendszerben milyen nehéz újrarajzolni az állam és a nagyvállalatok közötti határt. Az előző korszak egyik problémája éppen az informális politikai befolyás volt. A valódi változás nem az, hogy más politikai vezető mondja meg ugyanúgy, mi történjen, hanem az, hogy a döntés ellenőrizhető intézményi csatornán születik.