Victor Hugo titkos építészete Párizs szívében

Victor Hugo neve a legtöbb olvasónak a Nyomorultakat, A párizsi Notre-Dame-ot, a romantika nagy szenvedélyeit, a száműzetés politikai drámáját és a francia irodalom egyik legnagyobb életművét idézi fel. A párizsi Maison de Victor Hugo új kiállítása azonban azt a kevésbé ismert alkotót állítja előtérbe, aki ceruzával, tussal, lavírozott foltokkal, keretekkel, romokkal, várakkal és világítótornyokkal ugyanazt a képzeletet mozgósította, amelyből regényei és versei is születtek. A tárlat címe – Hugo és az építészet, a kőtől a tollig – pontosan jelzi, miről van szó: arról a kapcsolatról, amelyben az épület, a rajz és az irodalmi mondat egymást magyarázza.

A Le Figaro beszámolója szerint a kiállítás egyik legerősebb nyitóélményét két világítótorony-rajz adja. Hugo 1866-ban képzelte el Eddystone és Les Casquets tornyait, ám ezek a munkák távol állnak a pontos mérnöki ábrázolástól. Az első inkább valamilyen fantasztikus, összeillesztett szerkezetnek hat, amelyen gerendák, párkányok, tetők, csigalépcsők és épületrészek rakódnak egymásra. Mintha egy emberi civilizáció maradékai torlódtak volna egymásra a tenger fölött. A második még komorabb: fekete mosások, viharos ég, nyugtalan víz és magányos, fenyegető torony uralja. Ezek a lapok jól mutatják, hogy Hugo számára az épület sohasem puszta háttér volt. A torony, a vár, a híd vagy a katedrális nála szereplő, emlék, jelkép és lelkiállapot.

A Maison de Victor Hugo tárlata a korábbi, díszítőművészeti érdeklődést bemutató kiállítás párdarabjaként is olvasható. Ott a belső terek, a bútorok, a Guernsey szigetén berendezett Hauteville House színházi gazdagsága került előtérbe. Most a külső formák, a homlokzatok, a tornyok, az ívek és a romok veszik át a főszerepet. A múzeum saját anyagai mellett a Francia Nemzeti Könyvtárból származó lapok, vázlatok, albumok és fényképek is láthatók. Ezekből kirajzolódik egy utazó író képe, aki Franciaországban és külföldön is lankadatlan figyelemmel nézte a városokat, templomokat, várakat, erődítéseket, harangtornyokat és kapukat.

Hugo rajzainak korai darabjai még pontosabb, természetelvűbb megfigyelésre épülnek. Ilyen például a malines-i városkép 1837-ből. Később a tus, a lavír és a sötét foltok egyre nagyobb szabadságot adtak neki. A részletekből látomás lett, a városból álomszerű táj, a várból emlékezet és fenyegetés. A romok különösen vonzották. Ezekben egyszerre látta az idő rombolását és a múlt makacs jelenlétét. A gótikus ív, a leomlott fal, a csorba torony nála nem régészeti részlet, inkább a történelem maradványa, amely még mindig beszél az emberről.

Ezért fontos a kiállítás hátterében Hugo műemlékvédő szerepe is. Már a 19. század első felében élesen tiltakozott a régi épületek pusztítása ellen. A „Háborút a rombolók ellen” szelleme nem puszta kulturális panasz volt részéről, erős közéleti állásfoglalás. A régi templomok, városkapuk és kolostorok eltűnésében a történelmi emlékezet felszámolását látta. A párizsi Notre-Dame ennek a gondolkodásnak a középpontjába került. Az 1831-ben megjelent regényben a katedrális jóval több díszletnél. A város, a középkor, a hit, a társadalmi erőszak, a szépség és a pusztulás sűrűsödik benne. A könyv hozzájárult ahhoz, hogy a francia közvélemény más szemmel nézzen a leromlott állapotú székesegyházra, később pedig Eugène Viollet-le-Duc restaurálási munkája is ebben a megváltozott kulturális légkörben kapott értelmet.

Hugo egyik híres gondolata szerint az emberiségnek két nagy könyve van: a kő és a papír. A falak, oszlopok, boltívek ugyanúgy hordozzák a múltat, mint a nyomtatott mondatok. A kiállítás éppen ezt a gondolatot bontja ki. Az épület a történelem írása, az irodalom pedig szavakból épített szerkezet. A regény fejezetei, motívumai, visszatérő képei úgy rendeződnek, mint egy katedrális részei. A rajzokon pedig a képzelet ugyanazt teszi, amit a mondat: darabokból hoz létre világot.

A tárlat egyik fő műve a Le Burg à la Croix. A monumentális, 1850 körül készült rajzot a Maison de Victor Hugo a szerző grafikai életművének egyik csúcspontjaként tartja számon. A kompozíció város és vár egyszerre: sötét, részletgazdag, szinte színpadszerű tér, amelyben a néző nem tudja pontosan eldönteni, épületet lát-e, látomást vagy egy belső dráma helyszínét. A képhez tartozó, virágfüzérekkel díszített keret külön történet. Hugo a párizsi ostrom idején, 1870–1871-ben alakította ki, és Paul Meurice-nek szánt ajándékként is felfogható. A keret így nem kiegészítő, a mű része: reményjel, személyes gesztus és politikai idő lenyomata.

A kiállítás egyik nagy tanulsága, hogy Hugo rajzolói munkája nem mellékes hobbi volt. A papíron végzett kísérletek sokszor ugyanazt a sötét, drámai, erős kontrasztokra építő képzeletet mutatják, amely a prózában is működik. A lavírozott fekete foltok, a kaparások, az arany és fehér kiemelések, a véletlennek látszó anyaghasználat mind a látomásosságot szolgálják. A rajzokon a várak gyakran instabilak, a tornyok ingatagok, a lépcsők sehova sem vezetnek, a falak sötét tömeggé válnak. Ez a bizonytalanság azonban nem technikai hiányosság. Hugo pontosan ebből építi fel a feszültséget.

A száműzetés évei tovább erősítették ezt a vizuális világot. Jersey, majd Guernsey tájai, a tenger, a szél, a sziklák és a magány olyan környezetet adtak, amelyben az író saját épített univerzumot hozhatott létre. Hauteville House, a guernsey-i otthon, nem pusztán lakhely volt. Hugo maga rendezte, alakította, díszítette, mintha egy háromdimenziós művet hozna létre. A tárlat ezért az építészetet tág értelemben kezeli: a katedrálisok és várak mellett a személyes tér, a szoba, a bútor, a lépcső, az ablak és a kilátás is az életmű része.

A második emeleten bemutatott anyag tovább tágítja ezt a képet. Jean-Baptiste Hugo, az író leszármazottja 2015 és 2024 között készített fényképeket Hauteville House-ról. Ezek a felvételek a házat nem múzeumi díszletként, inkább tovább élő alkotásként mutatják meg. Láthatók olyan tervek is, amelyek Hugo utolsó nagy, meg nem valósult építészeti álmához kapcsolódnak: a Monceau-síkságra elképzelt házhoz. A terv soha nem épült fel, mégis jól illeszkedik a kiállítás gondolatmenetébe. Hugo számára az épület sokszor már a képzeletben teljes értékű mű volt.

A párizsi tárlat ezért azoknak is sokat adhat, akik eddig főként a regényíróra vagy a politikai gondolkodóra figyeltek. A rajzokból egy olyan alkotó képe rajzolódik ki, aki a látványt, a történelmet és az anyagot együtt kezelte. Nem választotta szét élesen a művészeti ágakat. A papírra vitt vár ugyanabból az alkotói késztetésből született, mint a nagyregény katedrálisa, a száműzött otthonának belső tere vagy a műemlékek védelmében írt szenvedélyes szöveg. A Maison de Victor Hugo kiállítása éppen ezt a sokoldalúságot teszi láthatóvá: a romantikus író mögött ott áll a rajzoló, a téralkotó, a műemlékvédő és az a képzelet, amely a követ is olvasni tudta.