Ikonok a sötétből: miért imádjuk a sorozatgyilkosokat?

A gyilkosság mint halálos bűn esztétikai fikcióvá szelídítve rendíthetetlen népszerűségnek örvend a nyugati társadalmakban. Az a skizofrénia, hogy fiktív felszínen éppen azt keressük, amit a valóságban jogosan sújt a legszigorúbb tiltás, az emberi lélek egyik állandó jellemzője: a filmi vagy irodalmi rettenetet pontosan azért élvezhetjük, mert az saját négy falunk vélt biztonságában, vagy legalábbis a valóságtól egyértelműen elválasztott fiktív világban zajlik. Ebben a keretben, amely a tettes, az áldozat és a nyomozó háromszöge körül forog, egy ideje megjelent egy típus, amely a klasszikus gyilkost szinte szerénynek mutatja: a sorozatgyilkos.

Míg régen egyetlen gyilkosság elegendő volt ahhoz, hogy beindítsa a teljes nyomozati apparátust, ma a cselekmény többnyire csak akkor kap lendületet, amikor visszatérő tettessel állunk szemben, aki emellett olyan hidegvérrel és intelligenciával jár el, mintha egy adatközpontot üzemeltetne. A krimi műfaja eleve olyan terep, amelyen társadalmaink félelmei és vágyai különösen élesen mutatkoznak meg: minden gyilkosság szimbolikusan az egész civilizációs rend megsértését jelenti. A bűncselekmény csak úgy fogadható el, ha a végén a tettest elfogják, és a megbomlott rendet helyreállítják.

Ennek az ígéretnek a fokozatos erodálódását jól mutatja, hogy a ma feltűnő nyomozók jelentős része maga is annyira sérült, hogy önmagát sem tudja megmenteni. A sorozatgyilkos ellenféllel szemben most már olyan típussal is szembe kell néznie, akinek eljárása mögött rendszerint összetett, stratégiai terv, tehát saját, bár diabolikus rendszerstruktúra áll. A sorozatgyilkos ebben az értelemben a gyilkos rendszerezővé fokozott változata, aki saját halálos rendjét állítja szembe a kollektív civilizációs szabályokkal. Ehhez lényegében az iparosítás során kifejlesztett módszereket alkalmazza: sorozatgyártást és szabványosítást, saját szignatúrával kombinálva, amely egyedivé teszi a tömegterméket. A sorozatgyilkos ráadásul médiailag tökéletesen illeszkedik a sorozatokra kihegyezett streamingkultúrához, hiszen a folytatható, végtelenített sorozat törvényét emeli saját cselekvési mércéjévé.

Sorozatgyilkosok már az ókor óta kimutathatók. Ismert eset például a római méregkeverő nő, Locusta, vagy Báthory Erzsébet grófnő (1560–1614) esete, aki állítólag több száz nőt kínzott és ölt meg. A sorozatgyilkos médiai szuperfegyverré válása azonban valójában a huszadik században kezdődött. Ősatyaként Hasfelmetsző Jacket tartják számon, a soha el nem fogott gyilkost, aki 1888-ban legalább öt nőt ölt meg London East End negyedében. Alfred Hitchcock „The Lodger” (1927) című filmjével állított neki komor emléket.

A műfaj fejlődésére napjainkig kiható hatással volt Ed Gein (1906–1984) esete, egy farmerfiú, aki fanatikusan vallásos anyja diktatórikus uralma alatt nőtt fel, és az általa megölt vagy sírokból kirabolt nők bőréből és csontjaiból többek között arcmaszkokat, ruhákat és bútorokat készített. Robert Bloch író ebből az anyagból írta meg a „Psycho” regényt, amelyre Hitchcock ikonikus 1960-as filmadaptációja épült Anthony Perkinsszel és Janet Leigh-vel. Tobe Hooper „Texas Chainsaw Massacre” (1974) című filmje szintén az emberi bőrből készült arcmaszkot kölcsönözte láncfűrészes gyilkosának, Leatherface-nek. Jonathan Demme „A bárányok hallgatnak” (1991) című filmje, Thomas Harris regénye alapján, szintén átvett néhány motívumot Ed Gein történetéből.

„A bárányok hallgatnak” Anthony Hopkins zseniális alakításával megteremtette a rendkívül művelt, hiperintelligens sorozatgyilkos típusát, aki még a börtönből is minden szálat a kezében tart. David Fincher „Hetedik” (1997) című filmjében Kevin Spacey nyugtalanítóan briliáns alakítása szintén ebbe a mintázatba illeszkedik. Hogy ez a fikció a valóságban is előfordult, azt Ted Bundy (1946–1989) esete bizonyítja. Bundy nemcsak vonzó és kommunikatív volt, hanem befejezett pszichológiai és megkezdett jogi tanulmányokkal is rendelkezett. 1973 és 1978 között legalább harminc fiatal nőt ölt meg különböző amerikai államokban, saját védőjeként lépett fel első letartóztatása után, kétszer szökött meg a börtönből, és további három gyilkosságot követett el, mielőtt a rendőrségnek sikerült végleg elfognia. Végül villamosszékben végezték ki.

A sorozatgyilkos-motívum Wall Street hideg pénzvilágára történő átültetése Bret Easton Ellisnek sikerült 1991-ben, „American Psycho” című, Németországban sokáig indexen lévő regényével. Hogy a legismertebb sorozatgyilkosok jelentős része az Egyesült Államokból származik – mint Jeffrey Dahmer, John Wayne Gacy vagy David Berkowitz, azaz a „Son of Sam” –, elsősorban azzal magyarázható, hogy az amerikai hatóságok nyomozási módszerei a hetvenes években jóval fejlettebbek voltak, mint Európában. Magát a sorozatgyilkos fogalmát egyébként a berlini bűnügyi nyomozó, Ernst Gennat alkotta meg 1930-ban, Peter Kürten elleni nyomozás kapcsán – ő volt Fritz Haarmann és Jürgen Bartsch mellett a legismertebb német sorozatgyilkosok egyike.

Azóta érvényes az a definíció is, mely szerint sorozatgyilkosnak az számít, aki legalább három gyilkosságot követett el időbeli távolsággal és úgynevezett lehűlési szakaszokkal a tettek között. Ez választja el ezt a gyilkostípust a tömeggyilkostól is, mint amilyen például Anders Breivik, akinek célja az volt, hogy egyetlen alkalommal a lehető legtöbb embert ölje meg.

A jelenség iránti töretlen érdeklődést jól dokumentálja a nagy streamingszolgáltatók kínálata, amely folyamatosan új anyaggal táplálja a piacot. A „Mindhunter” és „The Alienist” című sorozatoktól a „Hannibalon”, a „Gesztenyeemberen” és a „The Walhalla Murders” vagy a „The Bridge” című produkciókon át a „Dexterig”, valamint a Jeffrey Dahmerről és Ed Geinről szóló „Monster” sorozatig terjed a – korántsem teljes – lista. Pszichológiai szempontból különösen érdekes a Dexter, mert a címszereplő nappal rendőr, éjszaka pedig olyan embereket öl meg, akik maguk is gyilkoltak – tehát olyan sorozatgyilkos-típust testesít meg, aki maga is a rendfenntartó hatalmat képviseli, miközben azt egyúttal alá is ássa, hiszen tettei legitimációját kizárólag önmagára alapozza.

A német „Tatort” sorozat is rendszeresen foglalkozik a témával, például a 2025-ös „Dunkelheit” című epizódban, amely a valós „hesseni hasfelmetsző”, Manfred S. történetére épül.

Ez a sorozatgyilkos-történetek áradata érdekes módon semmilyen arányban nincs a valósággal. A rendőrségi hétköznapokban sorozatgyilkosok gyakorlatilag alig fordulnak elő. Kézenfekvő tehát úgy tekinteni rájuk, mint egy médiatizált társadalom termékére, amely „a gonosz ikonjait” hozza létre bennük popkulturális műtárgyakként. Ezt reprezentálja többek között Oliver Stone „Természetes születésű gyilkosok” (1994) című filmje, vagy a Talking Heads legendás „Psycho Killer” (1977) dala, amely Norman Bates alakjára utal a „Psycho”-ból, és „Psychokiller, qu'est-ce que c'est?” kérdésével még inkább felerősíti a figura mélységes rejtélyességét.

A sorozatgyilkosban az antiszociális ösztön dokumentálódik szélsőséges formában, amely mint szaporodási és túlélési hajtóerő mindannyiunkban ott lapul. Ezért is kapcsolódik mindig bizonyos fokú fascináció ahhoz az undorhoz, amelyet a morális vagy jogi korlátok teljes figyelmen kívül hagyása, egomán önközpontúsága és áldozatai feletti abszolút hatalom és kontroll iránti szenvedélye miatt érzünk iránta. A sorozatgyilkosban valósul meg az a sötét alteregó, amely bár civilizáltan megfékezve, mindannyiunkban ott rejtőzik.

Nyugtalanító módon ez a gondolkodásmód egyre inkább mintaként szolgál a könyörtelenül egomán, hegemón politikai stílushoz is, amely Trump, Putyin és más autokrata vezetők alatt jelenleg új világrend felépítésére készül. A törvényszéki kriminálpszichológiában a sorozatgyilkost a nárcizmus, az empátiahiány és a kifejezett machiavellizmus kombinációja jellemzi.