A szabadság utolsó bástyája vagy művészeti szupermarket?

A nyár derekán egy egyébként csendes, kilencvennégyezer lakosú dél-franciaországi település radikális átalakuláson megy keresztül, amikor a színházművészet globális központjává válik. Az Avignoni Fesztivál kezdetével a jelen valósága és a mindent uraló történelmi múlt feszül egymásnak a Rhône folyó partján, megteremtve azt a megismételhetetlen atmoszférát, amely évtizedek óta vonzza a látogatókat és az alkotókat a világ minden tájáról. Ez a monumentális előadó-művészeti seregszemle a Föld egyik legnagyobb kulturális eseménye, amely messze túlmutat az egyszerű szórakoztatáson. Tiago Rodrigues, a fesztivált 2022 óta irányító portugál rendező és nemzetközileg elismert drámaíró szerint ez az a hely, ahol a színház valóban önmagára talál. Az intézményt vezető szakember lelkesedése töretlen, meglátása szerint a szűk három hét alatt a város egy kézzelfogható utópiává változik, ahol a résztvevők a pápai palota mitikus díszudvarán, a Cour d’honneur falai között egy közös, szeretetteljes közösséget alkotnak.

Ez a mámorító kulturális élmény nagyrészt annak köszönhető, hogy a hivatalos fesztiválprogram és a hatvan évvel ezelőtt egy alternatív kezdeményezésből kinőtt Off-Fesztivál a látogatók számára a színpadi produkciók szinte feldolgozhatatlan bőségét kínálja. Míg az Off-Fesztivál a független, sokszor rendezetlen kortárs munkák hatalmas tömegét zúdítja a közönségre, addig a hivatalos program lélegzetelállító, maradandó pillanatokat teremt. Ezek a pillanatok leginkább a pápai palota díszudvarának tizenkét méter magas, monumentális gótikus kőfalával interakcióba lépve születnek meg. A grandiózus térben az elmúlt években a legintimebb, legfinomabb jelenetektől kezdve a harsány komédiákon át a brutális erőszak nyers képeiig minden megtalálható volt. Emlékezetes pillanatként maradt meg a nézőkben Romeo Castellucci rejtélyes, lángoló zongorája a gótikus kulisszák előtt, vagy Jeanne Moreau legelső, 1947-es színpadi fellépésének expresszív fekete-fehér fotói. Ugyancsak mély nyomot hagyott a közönségben a lábak nélkül élő Mariana Tembe táncművész, aki Seherezádéként, Marlene Monteiro Freitas Ezeregyéjszaka-koreográfiájában elszántan szelte át az ötszázhúsz négyzetméteres színpad teljes szélességét, a tér valóságos urává válva.

A jelenlegi program huszonkét napja alatt tizennyolc ősbemutatót hirdettek meg, és a többi produkció is jórészt premiernek számít, amelyeket kifejezetten a harminckilenc fesztiválhelyszín valamelyikére terveztek. A rendezőknek – köztük huszonhét nőnek és húsz férfinak – teljesen az adott tér adottságaira kell hagyatkozniuk. Különösen nagy nyomás nehezedik a nyitóelőadásra, amelynek meg kell küzdenie a Cour d’honneur korábbi, halhatatlan előadásainak szellemi örökségével, és választ kell adnia arra az alapvető kérdésre, hogy mit jelenthet a színház a mai világban. Ez a megtiszteltetés a párizsi Odéon Színház igazgatójának jutott: Julien Gosselin produkciója a Maldoror énekei címet viseli, Lautréamont grófjának 1869-es, regény hosszúságú prózaversére épülve. A címszereplő a gonoszság abszolút megtestesítője, aki sziklákkal zúz szét óriási szentjánosbogarakat, öngyilkosokat támaszt fel, ártatlan gyermekeket szabdal szét, és éjszaka busszal járja Párizs utcáit, azt sugallva, hogy nála már csak a teremtő lehet borzalmasabb. A lenyűgözően taszító, megdöbbentő víziókkal teli mű rendezője előre figyelmeztette a közönséget, hogy az előadás szokatlanul hosszú lesz. A késő este kezdődő, ötórás éjszakai gyűlés arra keresi a választ, miért bocsátkoznak a művészek alkuba a gonosszal, és miért nyújtanak neki időnként kezet.

A fesztivál alapítójához, az ötvenöt éve elhunyt Jean Vilarhoz való visszanyúlás kiemelten fontos Tiago Rodrigues számára. A rendezvény 1947-ben a francia ellenállás szellemiségéből született, a demokratikus európai újrakezdés vágyától hajtva. A cél olyan terek létrehozása volt, ahol ez az álom valósággá válhat, a sokszínűség és a befogadás helyszíneit biztosítva. Mivel ezek az értékek napjainkban veszélybe kerültek, a jelenlegi kiadást a kérdésfeltevés jegyében szervezték meg. Tiago Rodrigues hangsúlyozza, hogy egy olyan korban, amely túlcsordul a rossz válaszoktól, a kérdések és a közös keresés kötheti össze az embereket, még akkor is, ha a vélemények teljesen különbözőek abban a tekintetben, hogy remekművet vagy értéktelen produkciót láttak. Jean Vilar a színművészetet mindenki számára elérhető közszolgáltatásként, alapvető emberi szükségletként határozta meg, kijelentve, hogy a színház ugyanolyan köztulajdonú alapszolgáltatás, mint a gáz, a víz vagy az áram. Három egykori ellenálló, René Char költő, valamint a galériatulajdonos Yvonne és Christian Zervos házaspár javasolták neki, hogy ezzel a demokratizáló vízióval szálljon szembe a palota által megtestesített merev, kőbe vésett hatalmi igénnyel. Kevesen tudják, de 1309-ben V. Kelemen pápa a pápai rezidenciát a Rhône folyó mellé helyezte át, és az ezt követő időszakot a pápaság egyik legvitatottabb korszakaként tartják számon, amelyben a klerikális szabadosság mellett kivirágzott a művészet, a tudomány és a szerelmi líra is. Jó évszázad elteltével a szentszék visszatért Rómába, és a városra maradt egy hatalmas palotakomplexum, amellyel sokáig senki sem tudott mit kezdeni. Kezdetben Jean Vilar is úgy vélte, a helyszínen játszani technikailag kivitelezhetetlen, mégis belevágott a munkába.

Bár az első évad a háborús rokkantak javára tervezett adományok helyett veszteséget termelt, a szervezők kitartottak a vidéki, kőszínházi kereteken kívüli színjátszás ötlete mellett. A kezdeményezés gyorsan terjeszkedett: a prózai színház mellé felsorakozott a tánc, a performansz, az opera és a filmművészet is. A művészek parkokat, kolostorok kerengőit, templomokat és sportcsarnokokat foglaltak el. A turisztikai látványosságnak számító óvároson túl 2013-ban egy modern fesztiválközpontot hoztak létre a részben lepusztult lakótelepi tömbök között, jelezve, hogy a művészet utat keres a hétköznapi emberek felé. A jegyek természetesen pénzbe kerülnek, de a rendszer fenntartja azt a hagyományt, hogy akik közvetlenül a kezdés előtt a bejáratnál várakoznak, a megmaradt szabad helyekre ingyen mehetnek be, és az ebből fakadó gyermeki öröm szorosan hozzátartozik az avignoni hangulathoz.

A belvárosban a falakat sűrűn borítják a mesterséges intelligencia segítségével tervezett plakátok, a jelmezes színészek lépten-nyomon szórólapokat nyomnak a járókelők kezébe, miközben az utcákon rögtönzött bemutatók köré pillanatok alatt nézőközönség szerveződik. Így hívja fel magára a figyelmet az Off-Fesztivál ezerégyszázharminckét társulata. A színészek rövid ízelítőt mutatnak be a darabjukból, amelyet nem sokkal később a száznegyvenegy udvari vagy pincehelyiségből kialakított színpad valamelyikén teljes egészében meg lehet tekinteni. Ezeken a helyszíneken másfél óránként újabb és újabb darab kezdődik reggel kilenctől egészen késő estig, ami a három hét alatt csaknem harmincezer előadást jelent. Ez a hatalmas mennyiség a többszöröse annak, amit a hivatalosan támogatott nagyvárosi színházak egész évben produkálnak. Júliusban a színház elárasztja az utcákat, tereket és kávézókat. Harold David, az Off-Fesztivált koordináló egyesület alelnöke kiemeli, hogy a folyamat teljesen spontán alakul, a szervezetnek nincs közvetlen művészeti beleszólása a programokba, ők csupán a technikai adatok összehangolását végzik a vaskos műsorfüzetben.

A hivatalos fesztiválprogram és az Off közötti viszony napjainkban feszültségmentes együttélésként írható le, a korábbi ellenségeskedések már nem jellemzőek. Ugyanakkor az Off gyökerei egy szubverzív akcióra nyúlnak vissza, amely a palotakultúra vélt gyarmatosító jellege ellen irányult. André Benedetto helyi drámaíró 1966-ban a színházával egyszerűen nem tartott nyári szünetet a fesztivál ideje alatt, megmutatva, hogy az ő darabjai és színészei is méltók a figyelemre. A lappangó konfliktus 1968-ban összekapcsolódott a forradalmi eseményekkel, ami komoly robbanáshoz vezetett. A korabeli dokumentumok, mint Jean-Jacques Lebel akkori ismert képzőművész vitairata, az Avignoni Fesztivál elleni pert fogalmazták meg, a rendezvényt a művészet szupermarketének, puszta kommersz vállalkozásnak bélyegezve, amellyel szemben a valódi szabadságot az Off anarchikus burjánzása jelentette.

Mára az Off Franciaország legnagyobb élő előadó-művészeti piacává vált. Mindössze hatvanhétezer eurónyi közvetlen állami támogatás mellett a regionális gazdaságra gyakorolt hatása meghaladja a húszmillió eurót. Bár komoly gazdasági erőt képvisel, alulról szerveződő intézményként nehezen tud egységesen fellépni a szakmát érintő kulturális-politikai vitákban. A közelmúltban kirobbant kulturális botrány középpontjában Alexis Michalik drámaíró áll, akit az Off szülöttének tekintenek. Történt ugyanis, hogy Castres szélsőjobboldali polgármestere levette a városi színház műsoráról a szerző nagy sikerű, Útlevél című darabját, a migránsbarát hangvételre hivatkozva. A francia kulturális élet képviselői a püspöktől a miniszterig egyöntetűen elítélték a cenzúrát, és Tiago Rodrigues is szolidaritást vállalt a hivatalos fesztivál nevében. Az Off vezetősége azonban hetekig hallgatott, és csak később adtak ki egy nyilatkozatot, amelyben a művészi önkifejezés korlátozását a demokráciára leselkedő veszélynek nevezték. A tervek szerint a kérdést a program panelbeszélgetésein is napirendre tűzik, bízva abban, hogy a művészi szabadságról szóló párbeszédnek senki sem állhat az útjába.