A gép vagy az ember ír jobb történeteket?

Az Amazon online könyváruház kínálatát böngészve egyre gyakrabban botolhatunk olyan olcsó, tömegesen gyártott zsánerekbe, amelyeknél szinte azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy nem emberi kéz alkotta őket. A mesterséges intelligencia által generált szövegek térnyerése a szórakoztatóipar egyéb területein is komoly visszhangot vált ki. Nemrégiben egy streaming platform kénytelen volt visszavonni egy filmet a felháborítóan rossz, nyilvánvalóan szoftverrel készült szinkronizálás miatt, mivel a nézők olyan magyarázhatatlan és nyelvtanilag értelmezhetetlen mondatokkal szembesültek, amelyek teljesen tönkretették az élményt. A helyzet azonban a nyomtatott irodalomban sem sokkal tisztább, a kiadókhoz ugyanis rendszeresen érkeznek panaszok az olvasóktól, akik bizonyos könyveket olvasva gyanút fognak. Sok esetben csupán gyengébben sikerült emberi stílusgyakorlatról van szó, ám egyre többször bizonyosodik be, hogy a háttérben valóban a technológia áll. Nagy port kavart például Mia Ballard Shy Girl című kötete, amelyet a gyanú szerint egy nyelvi modellel szerkesztettek át, s a kialakult szakmai botrány után a Hachette kiadócsoport kénytelen volt visszavonni a piacról. A jelenségre válaszul Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban már bevezettek egy hivatalos logót, amely kifejezetten az ember által írt irodalmat hivatott megkülönböztetni és védeni a digitális termékektől.

A University of Maryland kutatói most tudományos alapokra helyezték azt az általános olvasói érzést, hogy a gépi szövegek gyakran élettelenül, gépiesen csengenek. A nagyszabású vizsgálat során 61 608 történetet elemeztek ki, amelyek mindegyike körülbelül 5000 szavas terjedelmű volt. A kutatók összesen 10 272 különböző kiindulópontot, úgynevezett promptot tápláltak be a legelterjedtebb nagy nyelvi modellekbe, köztük a Claude, a ChatGPT, a Gemini, a Deepseek és a Kimi rendszereibe, miközben ugyanezeket a feladatokat emberi szerzőknek is kiosztották. A feladat egy rövid helyzetleírás alapján a karakterek, a helyszín és a központi tematika kidolgozása volt. A tudományos elemzés során a szakemberek nem a felszíni stílusjegyeket, például a szóhasználatot vagy a mondatszerkezetet figyelték, hanem a mélyebb narratív struktúrákat és az elbeszélői konstrukciókat vizsgálták. Megállapításuk szerint a történetvezetés komplexitása az a terület, ahol a mesterséges intelligencia legújabb verziói is komoly nehézségekbe ütköznek, és képtelenek organikus fejlődést mutatni.

Az eredmények rávilágítottak a technológia strukturális hiányosságaira, amelyek közül az első és legszembetűnőbb az algoritmusok túlzottan magyarázó, szájbarágós és tanító jellege. A gépek által generált cselekmények sokkal gyakrabban végződnek azzal, hogy a szöveg nyers módon megfogalmazza és szinte a szájába rágja az olvasónak a történet tanulságát. Ezzel szemben az emberi írók bíznak a befogadó intellektusában, és hagyják, hogy a kontextusból alakuljon ki a végkövetkeztetés. A második lényeges különbség, hogy az algoritmusok mereven ragaszkodnak a lineáris történetvezetéshez és a megkérdőjelezhetetlen, egyértelmű lezárásokhoz. Míg az emberi szerzők előszeretettel alkalmaznak mellékszálakat, idősíkok közötti ugrásokat a feszültség fokozására vagy az érzelmi hatás elmélyítésére, a mesterséges intelligencia ezen a téren rendkívül fantáziátlannak bizonyul, és többnyire kiszámítható sémákat követ.

A harmadik komoly hiányosság az érzelemkifejezés módjában mutatkozott meg, ahol a szoftverek szinte mániákusan túlhajtják a fizikai és érzékszervi reakciók leírását, ami gyakran giccses hatást kelt. Félelem vagy izgalom esetén szinte menetrendszerűen jelenik meg a szorító mellkas vagy a hideg verejték kifejezés, a belső lelkiállapotok illusztrálására pedig előszeretettel használják a csökkenő fény vagy a sötétség sablonjait. Negyedszer, a humán alkotók sokkal bátrabban, gyakrabban és konkrétabban utalnak más irodalmi művekre, kulturális alkotásokra, valós földrajzi helyekre vagy létező márkákra. Ez a különbség részben arra vezethető vissza, hogy az algoritmusok a szerzői jogi korlátozások miatt sok kortárs művet egyáltalán nem ismerhetnek, de az is közrejátszik, hogy az emberi írók pontosabban mérik fel a célközönségük kulturális hátterét, így célzottabban képesek elhelyezni ezeket a támpontokat. Végül a vizsgálat utolsó kategóriája is az emberi szövegek fölényét hozta a változatosabb narratív elemek terén. A humán történetekben lényegesen több a helyszínváltoztatás, a dinamikus párbeszéd, a morálisan összetett, szürke zónában mozgó karakter, vagyis minden olyan összetevő, amely az irodalmat valóban izgalmassá és rétegzetté teszi.

A kutatás tanulsága egyértelművé teszi, hogy a mikrochipek fejlődése és a hatalmas számítási kapacitás ellenére az emberi alkotóerő nem számít elavultnak a kreatív piacon. Az adatokból ráadásul az egyes nyelvi modellek egyedi karakterisztikája is kirajzolódott, ami hasznos információként szolgálhat azoknak, akik mégis igénybe veszik ezeket a digitális asszisztenseket. A tesztek alapján a Claude bizonyult a legvisszafogottabbnak a cselekmény alakításában, ez a modell mozog a legbiztosabban az irodalmi tradíciók keretein belül. Ezzel szemben a ChatGPT kifejezetten szeret fecsegni, cserébe viszont lényegesen népesebb és színesebb karaktergárdát képes felvonultatni a történetekben, még ha a szerkezeti mélységet nem is képes megteremteni.