Trieszti hazatérés: nyomozás elveszett idők után

Itt zajlott tőlünk néhány száz kilométerre, mégis alig tudtunk róla valamit. Sokan gondolunk emiatt lelkiismeretfurdalással a délszláv háborúra, miközben azóta egy újabb, és szintén a szomszédban zajló háború mellett töltjük mindennapjainkat. Nem tanulva a múltból, most is, mintha mi sem történne. Nem lehetne így, mégis így van, majd rácsodálkozunk a rettenetre, ha véget ér. Federica Manzon: Visszatérés Triesztbe című regényét olvasva azonban az is kiderül: ők, az ott élők sem tudták, valójában mi történik velük.

Az 1981-ben született író ötödik, fél évszázadot felölelő, Tito Jugoszláviájától a jelen utódállamaiig jutó felnövés regénye Alma és Vili szemszögéből, ki nem beszélt traumákkal, kollaborációs vádakkal és a jó és a rossz furcsa keveredésével mutatja a magántörténelem és a délszláv valóság különböző rétegeit.

Alma monarchista, nagypolgári család unokája, aki gyerekkorában nagyszülei világában kapja a biztonságot és a rendet; anyjától látja a mindig szerető és bármennyit várakoztatható nő mintáját; az otthonukba hirtelen került fiútól ismeri meg a zabolázhatatlanság látszatát és a lázadás borzongását. A beláthatatlan időkre el-eltűnő, titokzatos munkát végző apjától pedig az örök kíváncsiság képességét és az öntudatát.

Hosszú bolyongások után, immár felnőttként tér vissza gyerekkora helyszínére, ahol megpróbálja megtalálni a válaszokat az évtizedek alatt felgyűlt kérdéseire. Ki volt valójában az apja, miért tűnt el rendszeresen hosszabb és beláthatatlan időkre. Mit dolgozott Tito mellett? Hogyan lehetett egy ennyire szabad ember a politika foglya? Honnan érkezett hozzájuk Vili, és ki volt az a dacos kisfiú, akiből később háborús fotóriporter lett?

És mint szinte minden kelet-európai sorsa: a visszatérés és a múltidézés egyszerre fájdalmas és felszabadító, a családi múlttal való találkozás egyszerre okoz szorongást és a tudás biztonságérzetét. Ott a szerelem, de ott a kötődéssel kapcsolatos kétely. Ott az otthon, és ott a gyökértelenség. Ott a szembesüléssel kapcsolatos félelem, de ott az annak legyőzése felett érzett öröm is.

A kirakós darabjai fejezetről fejezetre kerülnek a helyükre és mint az ikonikus New Yorki építőmunkások ebédszünetben fotón és a belőle készült puzzle-ben, nincsenek feketék és fehérek, úgy Alma életében sincsenek rosszak és jók, bűnösök és ártatlanok, és megingathatatlan igazságok.

Federica Manzon gördülékenyen (fordító: Magyarósi Gizella) írt, Campiello-, és Masi Civiltà Veneta-díjat nyert regényében észrevétlen idegenvezet egy városban, amiről azt hihettük, ismerjük; teremt semmivel sem összehasonlítható atmoszférát; tanít a Balkánról, Titóról, háborúról, horvátról, szerbről, bosnyákról, vallásról; gondolkodik és gondolkodtat el örökségről, összetartozásról és széthúzásról, stratégiai gondolkodásról és naivitásról. És észrevétlen ad lehetőséget az olvasónak arra is, hogy a saját családi és kelet-európai múltjával szembenézzen. Ennél pedig nem is kellhet több.