Stach megmutatja, hogyan épült fel A kastély

Szeptember 2-án, éppen A kastély első megjelenésének századik évében kerül a német könyvesboltokba Franz Kafka regényének Reiner Stach által szerkesztett és kommentált új kiadása. A Wallstein Verlag 570 oldalas kötetének legfontosabb újdonsága első pillantásra filológiai természetű: részletes helykommentárokat ad a műhöz, teljes terjedelemben közöl hosszabb, Kafka által kihúzott szövegrészeket, és végigköveti a motívumok, fogalmak, elbeszélői megoldások működését. Stach a száz éve újra és újra feltett kérdés helyett – mit jelent a kastély? – egy másikat helyez előtérbe: hogyan érte el Kafka, hogy ez a regény ennyire bizonytalannak, fenyegetőnek, komikusnak és mégis pontosan megszerkesztettnek hasson?

A műből 1926 októberében közölt részleteket a Frankfurter Zeitung, majd Decemberben jelent meg a kiadónál. A nagy kérdés: Stachnak a kommentárokkal sikerül-e megfejtenie a mű nagy rejtélyét? Erre sokan tettek már kísérletet. A kastélyt olvasták Isten képeként, a kegyelem elérhetetlen helyeként, a modern állam allegóriájaként, a bürokrácia rémálmaként, az apa tekintélyének kivetüléseként, a társadalmi kirekesztés vagy éppen az emberi lét végső értelmének szimbólumaként. Mindegyik értelmezés talál támpontot a műben, de egyik sem tekinthető maradéktalan megfejtésnek. Stach módszere éppen ettől érdekes: nem kíván újabb feltételezéseket közzé tenni, hanem abban segít, hogy feltárjuk, milyen gondolatok járhattak Kafka fejében a mű megírásakor. Stach ezzel segít közelebb vinni a megfejtéshez.

A KÉZIRAT, AMELY MEGMUTATJA A TRÜKKÖT

Kafka 1922 januárja és augusztusa között dolgozott A kastélyon, hat füzetet töltött meg vele. A regény elejét először egyesszám első személyben írta, és csak menet közben döntött úgy, hogy az „én” helyére K. lép, miközben az elbeszélés szorosan a főhős nézőpontjához kötődik. Ez a regény egyik legfontosabb szerkezeti döntése. Az olvasó szinte mindent úgy lát, ahogyan K., de nem kap biztosítékot arra, hogy K. jól értelmezi, amit tapasztal.

Ez a különbség rengeteget számít. A hagyományos olvasás könnyen együtt sodródik K.-val: ő az idegen, küzd az áthatolhatatlan hivatallal, ezért ösztönösen az ő igazát fogadjuk el. A kézirat és a javítások közelebbi vizsgálata viszont arra figyelmeztet, hogy Kafka tudatosan távolította el a túl világos magyarázatokat. A törlések egy része éppen olyan mondatokat és részleteket érint, amelyek többet mondtak volna K. múltjáról, indítékairól vagy a kastély működéséről. A végeredmény nyugtalanítóbb lett: az olvasó ugyanazt a részleges tudást kapja, amelyből K. maga is egész rendszereket próbál felépíteni.

Stach új kiadása ezért nem azt ígéri, hogy „helyreállítja” az elveszett, végleges A kastélyt. Ilyen könyv soha nem létezett. Kafka nem fejezte be a regényt, nem készítette elő kiadásra, és nem hagyott hátra olyan végső szerzői változatot, amelyhez minden későbbi kiadást mérni lehetne. A kihúzott részek bemutatása inkább azt teszi láthatóvá, hogyan dolgozott: mit írt meg először, mit tartott túl egyértelműnek, hol változtatott nézőpontot, hogyan fokozta a bizonytalanságot, és miként alakította át az életből, hivatalból, családi tapasztalatból vagy éppen egy havas hegyi üdülőhelyből származó anyagot irodalmi szerkezetté.

A regény Špindlerův Mlýnben, az akkori Spindelmühlében kezdett formát ölteni. Kafka betegsége miatt pihenni érkezett az Óriás-hegységbe, a mély hó, a szánok, a hegyi utak és az idegen vendég helyzete pedig gyorsan beépült a készülő műbe. De a valóság nála sosem egyszerűen „modell”. A turisták által látogatott üdülőhelyből zárt, bizalmatlan falu lett, a hétköznapi útból olyan út, amely hiába vezet a kastély felé, mégsem közelít hozzá, a hivatalból pedig egyszerre konkrét intézmény és metafizikai tér.

NEM CSAK A HIVATAL GONOSZ

A kastély cselekménye látszólag könnyen összefoglalható. K., a földmérő késő este megérkezik egy hóval borított faluba, amely fölött ott áll a kastély. Azt állítja, hogy munkára hívták, de már az első éjszakán kiderül: megbízása bizonytalan, a hivatal válaszai ellentmondásosak, a hozzá vezető csatornák pedig közvetítőkön, telefonokon, leveleken és félig értett üzeneteken keresztül működnek. K. egyre kétségbeesettebben próbál eljutni Klammhoz, a magas rangú hivatalnokhoz, közben azonban szinte minden emberi kapcsolatát a kastélyhoz vezető lehetséges útként kezdi kezelni.

Éppen ez az a pont, ahol Stach olvasata eltávolítja a regényt a legegyszerűbb „ember a gonosz bürokrácia ellen” képlettől. K. nem tekinthető áldozatnak. Makacs, erőszakos, időnként manipulatív, máskor fölényes. Friedához fűződő kapcsolatában az érzelem mellett kezdettől ott van Klamm közelségének csábítása; Barnabásban nemcsak fiatalembert, hanem közvetítőt lát; a falusiak magyarázatait pedig hajlamos lebecsülni, ha azok nem illenek saját elképzeléséhez. Minél elszántabban követeli, hogy a kastély ismerje el őt földmérőként, annál inkább maga is a kastély válaszától teszi függővé az identitását.

A regény nem azt állítja, hogy minden intézmény természeténél fogva rossz. Kafka maga biztosítási hivatalnokként dolgozott, pontosan tudta, hogy a szabályok védeni is képesek. A kastélyban sem cask gonosz embereket találunk. A tisztviselők dolgoznak, magyaráznak, továbbítanak, olykor még segíteni is próbálnak. A rémület abból születik, hogy a rendszer egészét senki sem látja át. A felelősség szétszóródik, a válaszok késnek, a közvetítők nem biztosak saját szerepükben, és egyetlen döntés köré annyi részleges magyarázat épül, hogy a végén több információ áll rendelkezésre, de kevesebb bizonyosság.

Stach kommentárjának másik fontos hangsúlya az irónia lehet. Ezzel új megbilágításba helyezheti a művet és sokat segíthet abban, hogy A kastélyt ne kizárólag komor filozófiai példázatként olvassuk. Kafka világa tele van komikummal: a segédek bohócszerű viselkedése, a vég nélküli hivatalnoki magyarázatok, a telefonból érkező zavaros hangok, az állandó rangkórság egyszerre nevetséges és nyomasztó. A humor nem oldja fel a félelmet, inkább súlyosbítja, mert megmutatja, hogy a hatalom nem mindig ünnepélyes és démoni. Néha kisszerű, esetlen és banális – ettől még ugyanúgy meghatározhatja egy ember életét.

EGY BEFEJEZETLEN REGÉNY SZÁZÉVES UTÓÉLETE

A mostani kiadás azért is különleges, mert A kastély szövegének története maga is szinte kafkai. Kafka 1924-ben meghalt, a regényt életében nem publikálta. Barátja, Max Brod 1926-ban adta ki először, annak ellenére, hogy Kafka korábban kiadatlan kéziratainak jelentős részét megsemmisítésre szánta. Brod nem cask megmentette a művet, hanem szerkesztette is: az első kiadásból több rész és a kézirat végének három teljes fejezete hiányzott. Később további szövegrészek váltak hozzáférhetővé, majd 1982-ben Malcolm Pasley kritikai kiadása minden korábbinál következetesebben visszatért az oxfordi Bodleian Libraryban őrzött kézirathoz.

Stach most nem Brodot akarja újra elítélni, és nem Pasley munkáját lecserélni. A kommentált kiadás más feladatot vállal. A kritikai filológia azt kérdezi, mi áll a kéziratban, milyen változatok és javítások különíthetők el. Stach ehhez hozzáteszi az olvasói kérdést: miként befolyásolják ezek a döntések a regénynek az olvasóra gyakorolt hatásait? Miért lesz egy jelenet bizonytalanabb attól, hogy Kafka kihúz néhány magyarázó sort? Mit változtat a főhős megítélésén egy elhagyott mondat? Mikor lép működésbe az irónia? Hol jelzi a narrátor, hogy K. talán téved, miközben nem ad helyette biztosabb nézőpontot?

Ebben állhat a kötet valódi újdonsága. Nem új elméletet akar a régi elméletek mellé tenni, hanem az olvasás módszerét változtatja meg. Stach korábbi, kommentált Kafka-kiadásainál is ez volt a vezérfonal: nem magasból akarja megmondani, „miről szól” Kafka, hanem mondatról mondatra megmutatni, mitől működik a mű. A kastély esetében ez különösen indokolt, mert a regény éppen abból él, hogy az olvasó folyamatosan okot, rendszert és középpontot keres, miközben a szöveg minden biztosnak látszó kapaszkodót kissé elmozdít.

MAGYARUL RÓNAY GYÖRGY HANGJÁN

A regényt Rónay György ültette át magyarra, fordítása 1964-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál. Nem cask egy volt a sok Kafka-fordítás közül: több nemzedék számára ez a szöveg lett maga A kastély. A nyitó bekezdés emlékezetes fordulata, hogy K. „fölnézett a semmibe”, különösen jól mutatja a fordítás erejét. A mondat nem díszít, mégis erőteljesen megadja az alaphangot.

Rónay Gyirgy fordítása természetesen egy másik filológiai korszakban született. A Pasley-féle, közvetlenül a kézirat állapotához visszanyúló kritikai német kiadás csak 1982-ben jelent meg, Stach mostani kommentált vállalkozása pedig újabb négy évtized kutatását, kéziratvizsgálatát és értelmezési tapasztalatát sűríti magába. Ez azonban nem befolyásolja a fordítást: cask láthatóvá teszi azt, hogy egy világirodalmi műnek két története van. Az egyik a kéziraté, kiadásoké, szerkesztőké és filológusoké; a másik azé a nyelvé, amelyben az olvasók valóban találkoznak vele.

Rónay György teljesítményét nem az teszi jelentőssé, hogy minden filológiai kérdést végleg lezárt, hanem hogy magyarul is létrehozta Kafka különös egyensúlyát: a mondat világos, a helyzet mégis egyre kevésbé az; a nyelv tárgyilagos, az olvasó mégis fokozódó bizonytalanságot érez.

Stach szeptemberi kötete tehát nem fogja „megfejteni” A kastélyt. De megmutathatja, hogy a megfejthetetlenség konkrét írói döntés eredménye. Száz év után talán nem közelebb jutunk a kastély végső jelentéséhez, hanem pontosabban értjük, hogyan érte el Kafka, hogy ennyi idő után is elinduljunk felé.