Hat órában követi az orosz újságírók száműzetését

Julia Loktev új dokumentumfilmje 355 percen keresztül követ olyan orosz újságírókat, akik a 2022-es ukrajnai invázió után néhány nap alatt hagyták el hazájukat. A My Undesirable Friends: Part II – Exile szeptember 4-én került a Velencei Filmfesztivál közönsége elé, majd a fesztivál több részletben is műsorra tűzte. A csaknem hatórás játékidő első pillantásra szélsőséges vállalásnak tűnhet, de a film formája éppen a száműzetés elhúzódó tapasztalatát teszi érzékelhetővé: a gyors menekülést hónapok és évek követik, miközben a szereplők új országokban próbálják folytatni munkájukat.

A film a 2024-es My Undesirable Friends: Part I – Last Air in Moscow folytatása. Az első rész Julia Loktev barátainak és ismerőseinek mindennapjait rögzítette Moszkvában 2021 őszétől, amikor az orosz állam egyre több független újságírót és médiamunkást minősített „külföldi ügynöknek”. A több mint ötórás dokumentumfilmben még jelen volt az a bizonytalan remény, hogy a munkát egyre nehezebb feltételek között ugyan, de Oroszországon belül tovább lehet folytatni. A 2022. februári invázió ezt a helyzetet néhány nap alatt megszüntette.

Az új film ott veszi fel a történetet, ahol az előző abbamaradt. A szereplők bőröndökkel indulnak el, sokszor anélkül, hogy tudnák, melyik országban maradhatnak hosszabb ideig. Törökország, Grúzia, Lettország, az Egyesült Államok és más helyszínek követik egymást. A száműzetés ebben a történetben nem egyetlen célállomás elérését jelenti, hanem folyamatos költözést, vízumokat, ideiglenes lakásokat, új szerkesztőségi tereket és annak állandó mérlegelését, honnan lehet még hitelesen tudósítani Oroszországról.

Loktev módszere tudatosan távol áll a hagyományos, interjúkból és archív felvételekből szerkesztett politikai dokumentumfilmtől. A rendező iPhone-nal filmez, gyakran egy konyhaasztalnál, autóban, pályaudvaron vagy albérletben. A kamera nem kívülről magyarázza el a történelmi helyzetet, hanem a szereplőkkel együtt mozog benne. A néző nem kész összefoglalót kap az orosz sajtószabadság felszámolásáról, hanem azt látja, milyen döntéseket kényszerít ki mindez egy ember hétköznapjaiban.

A velencei program szerint a filmben Anna Nemzer, Valeria Ratnikova, Xenia Mironova, Elena Kosztyucsenko, Jana Kucsina, Irina Dolinina, Aleszja Marohovszkaja, Peter Ruzavin, Natalija Gumenjuk és Szonja Grojszman szerepel. Anna Nemzer társrendezőként is részt vett a munkában. Többen a TV Rain, oroszul Dozsgy környezetéhez kötődtek, mások független lapoknak és oknyomozó műhelyeknek dolgoztak. A közös tapasztalat az, hogy szakmai tevékenységük Oroszországban egyre súlyosabb jogi és személyes kockázattá vált.

A TV Rain története önmagában is jól mutatja az orosz független média mozgásterének szűkülését. A csatorna éveken át online és kábelhálózatokon keresztül próbált alternatívát kínálni az állami televíziókkal szemben. A 2022-es invázió után működését Oroszországban ellehetetlenítették, a szerkesztőség jelentős része külföldre távozott. Lettországban próbáltak új központot kialakítani, de ott is konfliktusok alakultak ki a médiaszabályozással, később pedig más európai helyszíneken kellett folytatniuk a munkát. A száműzetés tehát intézményi szinten is újrakezdést jelentett.

Loktev filmje számára azonban fontosabbak az emberek, mint a szervezeti kronológia. A szereplők közül többen családtagokat, partnereket vagy barátokat hagytak hátra. Xenia Mironova vőlegénye, Ivan Szafronov újságíró Oroszországban került börtönbe; Mironova visszatér a tárgyalására, miközben saját biztonságát is kockáztatja. Mások azt próbálják feldolgozni, hogyan változik kapcsolatuk azokkal a rokonokkal, akik egészen más képet kapnak a háborúról az orosz állami médiából.

A film egyik legerősebb témája éppen ez a kettős távolság. A száműzött újságírók fizikailag egyre messzebb kerülnek attól az országtól, amelyről tudósítanak, közben érzelmileg sem tudnak elszakadni tőle. Orosz nyelven dolgoznak, orosz közönséghez szólnak, a híreik jelentős része Oroszországról szól, miközben mindennapi életük már Berlinhez, Rigához, Tbiliszihez, New Yorkhoz vagy más városokhoz kötődik. A szakmai identitás így részben annak módjává válik, hogy kapcsolatban maradjanak azzal a társadalommal, amelyből kiszorultak.

A száműzetés a forrásokhoz való hozzáférést is megváltoztatja. Egy oknyomozó újságírónak személyes kapcsolatokra, helyismeretre és bizalmi hálózatokra van szüksége. Külföldről ezek a kapcsolatok nehezebben fenntarthatók, a források pedig nagyobb kockázatot vállalhatnak, ha kapcsolatba lépnek egy külföldre kényszerült szerkesztőséggel. Közben a digitális technológia lehetővé teszi, hogy a munka folytatódjon. Titkosított kommunikáció, távoli szerkesztés, közösségi platformok és online műsorgyártás nélkül ezek a szerkesztőségek aligha tudnának működni.

A technológia ugyanakkor nem oldja meg a biztonság problémáját. A Le Monde velencei beszámolója szerint a filmben fenyegetések, mérgezés gyanúja és büntetőeljárások is megjelennek. Az elmúlt években több külföldre távozott orosz ellenzéki, újságíró és aktivista számolt be arról, hogy emigrációban sem érzi magát teljes biztonságban. A határok ezért Loktev filmjében sem jelentenek világos választóvonalat a veszély és a szabadság között.

A 355 perces játékidő ehhez a tapasztalathoz igazodik. A rendező nem sűríti két órába az egymást követő országokat, kapcsolatokat és kudarcokat. Hagy időt a beszélgetésekre, a várakozásra, a költözésekre és a hétköznapi humorra is. A Velencei Filmfesztivál a filmet egyben és két nagy blokkra bontva is vetíti, ami ritka programozási megoldás. Ez részben gyakorlati segítség a nézőnek, részben azt mutatja, hogy a mű közel áll a sorozatformához, miközben filmes egységként készült.

Az első rész sikere már bizonyította, hogy a rendkívüli hossz nem feltétlenül akadály. A Last Air in Moscow 2024-ben a New York-i Filmfesztiválon mutatkozott be, később a Berlinalén is szerepelt, majd jelentős dokumentumfilmes elismeréseket kapott. A MUBI 2026 tavaszán tette szélesebb körben hozzáférhetővé. A második rész velencei premierje ezért már egy kialakult közönséghez érkezett, amely ismeri a szereplők moszkvai életét és azt a politikai folyamatot, amely végül távozásra kényszerítette őket.

A folytatás egyik lényeges különbsége, hogy a történet már nem kizárólag Oroszországról szól. A szereplők különböző demokráciákban és átmeneti politikai rendszerekben próbálnak új életet kezdeni, így folyamatosan összehasonlítják a sajtó szabadságának feltételeit. A filmben Mironova Washingtonban Donald Trump 2025-ös beiktatásáról tudósít, és saját orosz tapasztalatai felől figyeli az amerikai politikai változásokat. A rendezés ezzel óvatosan tágítja a perspektívát: az autoriter nyomás nem kizárólag egyetlen ország távoli problémájaként jelenik meg.

A szereplők közössége a film másik fontos szervezőereje. A költözések során újra és újra ugyanazok az emberek találkoznak ideiglenes lakásokban, szerkesztőségekben és kávézókban. A szakmai hálózat részben baráti hálózattá válik, amely lakhatást, információt, lelki támogatást és munkakapcsolatokat biztosít. A film humora is ebből születik: a szereplők sötét politikai helyzetben is ironizálnak saját kiszolgáltatottságukon, egymás szokásain vagy a száműzetés abszurd adminisztrációján.

Loktev pályáján ez a dokumentumfilmes vállalkozás különleges helyet foglal el. Az 1969-ben Leningrádban született, később az Egyesült Államokban alkotó rendező fikciós filmjei, köztük a Day Night Day Night és a The Loneliest Planet, már korábban is az egyéni döntések és a politikai vagy társadalmi környezet feszültségét vizsgálták. A My Undesirable Friends esetében azonban saját személyes kapcsolatai kerültek a kamera elé. Anna Nemzer régi barátja, és a projekt eredeti indítéka éppen az volt, hogy Loktev meg akarta érteni, hogyan élnek a független újságírók a növekvő állami nyomás alatt.

A közelség etikai problémát is teremt. Barátokról filmet készíteni más helyzet, mint ismeretlen szereplőket megfigyelni. A rendezőnek egyszerre kell jelen lennie támogatóként és dokumentaristaként, miközben olyan pillanatokat is rögzít, amelyek később történelmi forrásértékűvé válhatnak. Loktev módszere nem próbálja eltüntetni ezt a személyességet. A kamera jelenléte érezhető, a film pedig vállalja, hogy nézőpontja kötődik azokhoz, akiket követ.

A film azt dokumentálja, mi történik egy ország kulturális és médiainfrastruktúrájával, amikor az állam fokozatosan kiszorítja a kritikus nyilvánosság szereplőit. A következmény nem feltétlenül a munka teljes megszűnése. Szerkesztőségek, újságírók, kiadók és művészek külföldön új intézményeket hozhatnak létre, de közben elveszítik azt a közvetlen társadalmi környezetet, amelyből munkájuk eredetileg kinőtt.

Az orosz emigráns kultúra történetében ez ismerős minta. A 19. és 20. században írók, gondolkodók és politikai lapok működtek Párizsban, Berlinben, Prágában vagy New Yorkban, miközben elsősorban orosz közönséghez szóltak. A digitális korszakban a földrajzi távolság kisebb akadálynak tűnik, de a politikai határ továbbra is erős. A platformok blokkolása, a jogi fenyegetés és a belföldön maradó családtagokra nehezedő nyomás azt jelenti, hogy az emigráció ma sem pusztán technikai kérdés.

A film a háborúval szembeni személyes felelősség érzését is rögzíti. Több szereplőben megjelenik a bűntudat amiatt, hogy nem tudták megakadályozni az ország militarizálódását, noha éveken át éppen erről tudósítottak. Ez az érzés kívülről irracionálisnak tűnhet, de a film szerint fontos része a száműzetés pszichológiájának. Az ember egyszerre menekül egy rendszer elől és gyászolja azt a társadalmat, amelyben addig élt.

A My Undesirable Friends: Part II – Exile ezért egyszerre sajtótörténet, emigrációs történet és hosszú megfigyelés arról, hogyan változik meg az otthon fogalma. A velencei vetítés után a film nem marad fesztiválkuriózum: az amerikai forgalmazási tervek szerint októberben moziba kerül, és várhatóan később streamingplatformon is elérhető lesz. A szélesebb bemutatás azért fontos, mert a hatórás forma ellenére olyan történetet rögzít, amely több európai ország kulturális és politikai életét is érinti.

Loktev legnagyobb teljesítménye az, hogy a geopolitikai hátteret végig emberi léptékben tartja. A film szereplői híreket készítenek háborúról, politikai perekről és állami erőszakról, de közben albérletet keresnek, szerelmesek lesznek, összevesznek, viccelődnek és új városokban próbálnak otthont teremteni. Ettől válik érthetővé a száműzetés valódi időtartama: nem a határ átlépésének pillanata, hanem egy évekig tartó állapot, amelyben a hazatérés lehetősége folyamatosan távolodik.

A velencei film végül azt mutatja meg, hogy a független orosz újságírás egy része ma már fizikailag Oroszországon kívül működik, mégis az ország nyilvánosságáért dolgozik. Ez a helyzet egyszerre ad szabadságot és hoz létre új kiszolgáltatottságot. A szereplők számára a munka a szakmai folytonosság egyik utolsó eszköze: általa egy olyan társadalommal tartják fenn kapcsolatukat, ahová belátható időn belül talán nem térhetnek vissza.