Velencébe költöznek a Tisza-parti ártéri lábasházak

A 2027-es Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonja olyan épületeket állít majd a középpontba, amelyek többnyire távol maradnak az építészeti kánontól. A Tisza árterében kialakult lábasházak rendszerint engedély nélkül, építész bevonása nélkül, helyben elérhető anyagokból épültek, és elsődleges feladatuk az volt, hogy alkalmazkodjanak a folyó változó vízállásához. A Ludwig Múzeum szeptember 4-én jelentette be, hogy a 2027-es magyar kiállítás kurátori pályázatát Frazon Zsófia etnográfus muzeológus Maskara. The Carnival of Things című terve nyerte meg. A döntés a megszokottnál szélesebb figyelmet irányít egy névtelen, barkácsolt és sokszor ideiglenesnek tekintett építészeti kultúrára.

A pályázatra rekordszámú, 17 terv érkezett, közülük 15 felelt meg a formai feltételeknek. Már ez is jelzi, hogy a velencei részvétel továbbra is kiemelt szakmai lehetőség a magyar építészet számára. A Magyar Pavilon kiállításait 2015 óta a Ludwig Múzeum szervezi; az intézmény írja ki a kurátori pályázatot, biztosítja a megvalósítás intézményi hátterét, és gondoskodik a Giardini egyik történeti pavilonjának működtetéséről. A 2027-es döntés azért különösen érdekes, mert a nyertes nem építész, hanem néprajzkutatóként és muzeológusként dolgozik, a projekt hátterében pedig többéves terepmunka áll.

Frazon Zsófia a Néprajzi Múzeum MaDok-programjának vezetője. Kutatói érdeklődésének középpontjában hosszú ideje a mindennapi tárgykultúra, a kortárs életvilág és a múzeumi gyűjtés kapcsolata áll. A Tisza-parti lábasházakhoz is ebből az irányból közelít: nem stílustörténeti különlegességként kezeli őket, hanem olyan tárgyi és építési gyakorlatként, amely mögött helyi tudás, alkalmazkodás és generációkon át öröklődő tapasztalat húzódik meg. A kiállítás azt vizsgálja, mit lehet tanulni azoktól az építményektől, amelyekre általában nem tekintünk szerzői építészetként.

A lábasházak logikája közvetlenül a folyóhoz kötődik. Az ártéri telkeken az alsó szintet vagy a tartószerkezetet úgy alakítják ki, hogy az időszakos vízszintemelkedés a lakóteret lehetőleg ne érje el. A ház teste ezért oszlopokra, pillérekre vagy más megemelt szerkezetre kerül, alatta szabadon maradhat a terület. A megoldás távolról sem magyar sajátosság, árvízveszélyes tájakon világszerte ismertek hasonló épületek. A tiszai változatok sajátossága a helyi barkácskultúra, a hétvégi házas életforma és az a sokféle formai megoldás, amelyet a tulajdonosok többnyire kész terv nélkül alakítottak ki.

Az öt éve folyó kutatás éppen ezt a változatosságot térképezi fel. A projekt résztvevői dokumentálják az épületeket, rajzokat és felméréseket készítenek, vizsgálják a szerkezeteket, a felhasznált anyagokat és a tárgyi környezetet. A házak között akad puritán faház, házilagosan bővített nyaraló, színesre festett veranda, újrahasznosított elemekből kialakított építmény és olyan megoldás is, amely több korszak javításait őrzi. Ezek a rétegek sokszor pontosabban elmondják egy hely használattörténetét, mint egy eredeti tervrajz.

A 2027-es biennále főkurátorai, Wang Shu és Lu Wenyu a „do architecture” hívószót választották. A kínai építészpáros munkássága régóta foglalkozik a kézműves tudás, a bontott anyagok és a helyi építési hagyományok kortárs felhasználásával. A velencei koncepció is az építés cselekvésére helyezi a hangsúlyt: arra, hogy az építészet anyagokkal, helyekkel, közösségekkel és fizikai munkával létrejövő gyakorlat. A magyar pályázat ehhez közvetlenül kapcsolódik, hiszen a lábasházak esetében a tervezés és az építés gyakran ugyanannak a folyamatnak a része.

A Magyar Pavilon installációja sem hagyományos dokumentációs kiállításnak készül. A tervek szerint a felmért épületek rajzai és tárgyi motívumai játékos, karneváli rendszerben jelennek meg. A pályázat egyik látványos eleme a „talicska-átiratok” sora: a hétköznapi építési eszköz olyan tárggyá válik, amely egyszerre utal fizikai munkára, szállításra és a barkácsolás kultúrájára. A pavilon szecessziós bejáratát a tervek szerint csíkos, üdülőhelyeket idéző ponyva részben elfedi majd. A gesztus tudatosan ütközteti a reprezentatív nemzeti épületet az ártéri hétvégi házak vizuális világával.

A kivitelezés módja is része lesz a kiállítás állításának. A koncepció szerint építészhallgatók saját munkájukkal vesznek részt az installáció létrehozásában. Ez a biennálé közegében fontos váltás: a pavilon nem kész tárgyként érkezik Velencébe, hanem a létrehozás folyamata is hangsúlyossá válik. A BME Építészmérnöki Kar oktatói és doktoranduszai közül többen bekapcsolódtak az alkotócsapatba, így a projekt egyetemi műhellyé is alakul.

Az építészcsapatban Török Dávid, Nagy Márton, Falvai Balázs, Szederkényi Lukács, Ghyczy Dénes Emil, Kustra Vencel, Paragi András, Rádler Luca és Weisz Mátyás dolgozik, a BME tájékoztatása további közreműködőket is felsorol. A sokszereplős munkamódszer illik a témához: a bemutatott házak többsége sem egyetlen szerzői gesztus eredménye, hanem tulajdonosok, családtagok, helyi mesterek és barátok egymásra rakódó döntéseinek lenyomata.

A lábasházak kiválasztása kulturális szempontból azért is érdekes, mert felborítja azt a hierarchiát, amely általában meghatározza, mit tartunk bemutatásra érdemes építészetnek. A nemzeti pavilonok gyakran díjazott építészeket, nagy középületeket, reprezentatív terveket vagy technológiai innovációkat vonultatnak fel. A 2027-es magyar projekt ehelyett olyan épületeket emel nemzetközi színpadra, amelyeknek sokszor nincs ismert tervezőjük, és amelyek jogi státusza, esztétikai megítélése vagy műszaki állapota sem feltétlenül felel meg a hivatalos építészeti normáknak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az informális építés minden megoldása követendő lenne. Az engedély nélküli építkezés, az árvízveszély, a közművek hiánya vagy a szerkezeti biztonság nagyon is valós problémák. A kiállítás ereje akkor lehet nagy, ha ezeket a konfliktusokat sem takarja el. A leleményesség és a kiszolgáltatottság ugyanabban a házban is jelen lehet: a magasra emelt lakótér az alkalmazkodás jele, közben arra is emlékeztet, hogy az épület folyamatosan együtt él egy veszélyes természeti környezettel.

A projekt a klímaalkalmazkodás kérdését is megnyitja. Európa folyó menti településein egyre több szó esik arról, hogyan kell az épített környezetet az árvizek, szélsőséges csapadékok és ingadozó vízjárás világához igazítani. A nagy mérnöki rendszerek mellett felértékelődnek a helyi tapasztalatok is. A tiszai lábasházak ebből a szempontból nem kész receptet kínálnak, inkább azt mutatják, hogy az alkalmazkodás sokszor apró szerkezeti döntések, javítások és folyamatos újratervezés eredménye.

A magyar pavilon története maga is különös keretet ad a témának. Az 1909-ben megnyílt, Maróti Géza által tervezett épület a magyar szecesszió reprezentatív alkotása. A Giardini nemzeti pavilonjai eredetileg éppen a kulturális önbemutatás építészeti eszközei voltak. Amikor ebbe a díszes épületbe engedély nélküli ártéri nyaralók rajzai és barkácsolt tárgyai kerülnek, két nagyon eltérő kulturális státusz találkozik. A nemzeti reprezentáció így kevésbé a monumentalitásról, inkább arról szól, milyen hétköznapi tudásokra érdemes figyelni.

Az előző magyar építészeti szereplés más problémára koncentrált. A 2025-ös Nincs itt semmi látnivaló című kiállítás a pályaelhagyó építészek történetein keresztül vizsgálta a szakma válságát és átalakulását. A 2027-es terv ezzel szemben a professzionális építészet határain kívülre tekint. A két projekt mégis összekapcsolható: mindkettő azt vizsgálja, hol helyezkedik el ma az építészi tudás, és mennyire kizárólag az intézményes szakmához kötődik.

A kurátori pályázat nagy érdeklődése azt is jelzi, hogy Velence továbbra is fontos fórum a magyar szakmai önértelmezés számára. A biennále hónapokon át látogatható, jelentős nemzetközi közönséget és sajtófigyelmet vonz, ezért egy pavilon koncepciója hosszabb időre tematizálhat szakmai vitákat. A 2027-es kiadás május 8-án nyílik és november 21-ig tart, vagyis a most kiválasztott projekt előtt még hónapokig tartó kutatás, tervezés és építés áll.

A Maskara legnagyobb tétje valószínűleg az lesz, sikerül-e elkerülnie a romantizálást. A barkácsolt építészet könnyen válhat egzotikus látvánnyá egy nemzetközi kiállításon, miközben az ártérben élők számára mindez gyakorlati kényszer, tulajdonjogi bizonytalanság és folyamatos karbantartás is. Ha a projekt megtartja ezt a kettősséget, a lábasházak valóban érdekes példái lehetnek annak, hogyan keletkezik építészeti tudás hivatalos tervasztalon kívül.

A velencei bemutatkozás így egy olyan építészeti kultúrát emel láthatóvá, amelyet Magyarországon sokan ismernek, de kevesen tekintenek kulturális örökségnek. A cölöpök, toldások, ponyvák, újrahasznosított anyagok és saját kezű javítások mögött egy folyóhoz igazodó életforma rajzolódik ki. A 2027-es pavilon ezt az életformát nem makulátlan népi hagyományként, hanem folyamatosan alakuló kortárs gyakorlatként mutathatja meg. Velencében éppen ez lehet a tiszai építmények legerősebb állítása: az építészet sokszor ott kezdődik, ahol valaki a rendelkezésére álló eszközökkel választ ad egy nagyon konkrét helyzetre.