A hazai vadonból épül kortárs túlélési kézikönyv

Koltay Dorottya Szonja szeptember elején megnyílt székesfehérvári kiállítása első látásra személyes történetekből építkezik, valójában azonban jóval tágabb terepet jár be. A Sátrat vertem anyámban című tárlat a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében november 15-ig látható, és annak a kérdésnek ered a nyomába, hogyan lehet együtt élni az örökölt családi, társadalmi és kulturális mintákkal úgy, hogy közben az ember megőrizze saját mozgásterét. A 2025-ben Smohay-díjjal elismert művész festészetet, rajzot, mozgóképet, szöveget és részvételi gondolkodást kapcsol össze, ezért a kiállítás egy fiatal alkotói pálya pillanatfelvételénél jóval több: a kortárs magyar képzőművészetben egyre erősebben jelen lévő közösségi és társadalmi szemlélet egyik példája.

A cím egyszerre utal közelségre és átmenetiségre. A sátor ideiglenes lakhely, védelmet ad, de bármikor továbbvihető; az anya ezzel szemben a származás, a test, a család és az öröklött kapcsolatok egyik legerősebb képe. Koltay ezt a kettősséget használja arra, hogy az otthon fogalmát ne kész adottságként, hanem újra és újra kialakítandó viszonyként kezelje. A kiállítás hivatalos leírása belső és külső térképről beszél, amely a Kárpát-medence sűrű, gödrös és groteszk valóságában próbál tájékozódási pontokat keresni. Ez a földrajzi kép nem tájleírás: az örökölt társadalmi környezet metaforája.

Koltay munkáiban régóta központi téma a kiszolgáltatottság és az agresszió. A személyes történetek olyan pontjai érdeklik, ahol a megszokott kapcsolati szabályok már nem működnek, az embernek pedig saját eszközöket kell találnia a helyzet értelmezésére. A művész nem dokumentarista távolságból közelít ezekhez a történetekhez. Festményei, installációi és performatív munkái gyakran abszurd, játékos vagy groteszk elemeket használnak, mintha a humor és a túlzás segítségével lehetne közelebb férkőzni ahhoz, amiről közvetlenül nehéz beszélni.

A mostani tárlat egyik kulcsszava a „tákolás”. A hétköznapi magyar nyelvben ez többnyire rosszul, ideiglenesen összerakott dolgot jelent, Koltay azonban produktív módszerré változtatja. A szavakat, mondatokat, történeteket és túlélési praktikákat ugyanúgy össze lehet szerelni, mint egy rögtönzött menedéket. Nem tökéletes rendszert kell létrehozni, hanem olyat, amely az adott helyzetben használható. Ez a szemlélet közel áll ahhoz a művészeti gyakorlathoz, amelyben a kész műtárgy mellett a közös cselekvés, a tanulás és a részvétel is alkotói eszközzé válik.

Koltay 2020-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, de pályája kezdettől több médium között mozog. Dolgozott színházi látványon, készített animációt és videót, köztéri akciókat szervezett, és közösségi alkotófolyamatokat indított. A MuseumsQuartier Wien 2026 szeptemberére rezidens művészként hívta meg; az intézmény bemutatkozó szövege külön kiemeli interdiszciplináris módszerét, a kollektív játékot, a békés mobilizáció gyakorlását és a sérülékeny társadalmi csoportokkal végzett munkát. Ez a nemzetközi rezidencia időben szinte egybeesik a fehérvári kiállítással, így a mostani időszak az alkotó pályáján intézményi szempontból is fontos állomás.

A Smohay-díj ehhez a folyamathoz ad helyi keretet. A Szent István Király Múzeum által kezelt Smohay Alapítvány elismerése fiatal művészeket támogat, a díjhoz pedig kiállítási lehetőség kapcsolódik. A modell azért lényeges, mert a kortárs képzőművészetben egy pályakezdő vagy fiatal alkotó számára gyakran éppen az önálló intézményi bemutatkozás a legnehezebben megszerezhető lehetőség. A díj pénzügyi és szakmai elismerés mellett múzeumi teret is biztosít, ahol egy nagyobb projekt összefüggései kibontakozhatnak.

Koltay az utóbbi években több hasonló támogatási és intézményi rendszerben is láthatóvá vált. Seress Annával közös Tégla tan – ne épülj (be) című tervük 2024-ben elnyerte a Kassák Kortárs Művészeti Díjat, amelyből később kiállítás és részvételi projekt született. A munkában Kőmíves Kelemenné balladájának megszokott nézőpontját fordították meg. A falba épített nő története helyett azt vizsgálták, mi történik, ha maguk a téglák válnak cselekvő szereplővé, és eldönthetik, milyen falat hajlandók felépíteni.

Ebből nőtt ki a Téglakar közösségi performanszcsoport is. A résztvevők rapet, koreográfiát, közös éneklést és köztéri akciókat használnak, miközben demokratikus döntéshozatali módszerekkel alakítják a produkciókat. A hagyományos ballada így nem érinthetetlen kulturális relikviaként jelenik meg, hanem újrajátszható társadalmi anyagként. A régi történetből kiindulva a nőkkel szembeni erőszakról, az engedelmességről, a közösségi felelősségről és a cselekvőképesség visszaszerzéséről beszélnek.

Ez a háttér segít érteni a Sátrat vertem anyámban nyelvét is. A kiállításban a családi és kulturális örökség egyszerre megtartó és korlátozó közeg. A gyökér lehet kapaszkodó, de röghöz is köthet; az otthon lehet menedék, de válhat kerítéssel körbevett területté. Koltay nem kész válaszokat ad arra, hogyan kell ezekből a viszonyokból kilépni. Inkább olyan eszköztárat épít, amelyben a nyelv, a játék, a képalkotás és a közösségi együttműködés segít felismerni, melyik szabály örökölt reflex, és melyik az, amelyet magunk tartunk életben.

A művész pályáján a festészet továbbra is meghatározó, de a kép egyre ritkábban zárt végpont. Korábbi sorozataiban torzított, erős színű figurák, groteszk testek és hétköznapi tárgyak jelentek meg. Ezek a képek gyakran egyszerre humorosak és nyugtalanítóak. Az emberi alak nem idealizált testként kerül a vászonra, hanem olyan felületként, amelyen a vágy, a félelem, a függés és az agresszió nyomai láthatók. A festmény innen könnyen kapcsolódik át performanszba vagy installációba, mert ugyanaz a kérdés térben és közösségi helyzetben is továbbvihető.

A mostani projektben a nyelv szerepe különösen erős. A kiállítás leírása szerint a mondatok tudatos összerakása iránytű lehet a borzalom és a tisztánlátás közötti határ kijelölésében. Ez a megközelítés azért érdekes, mert a kortárs képzőművészetet gyakran éri az a vád, hogy saját szaknyelvébe zárkózik. Koltay ezzel szemben hétköznapi, olykor nyers vagy abszurd fordulatokból építkezik. A művészeti nyelv itt nem elválasztani akarja a nézőt, hanem olyan közös szókészletet keres, amellyel nehéz élethelyzetekről is lehet beszélni.

A tárlat társadalmi vonatkozásai ezért nem külön politikai üzenetként kerülnek a művek mellé. A családi szerepek, a gondoskodás, a kiszolgáltatottság, a női tapasztalat, a munka és a közösségi felelősség eleve a művek anyagát adják. Koltay korábbi projektjei között szerepelt bányászok és szanatóriumi betegek történetének feldolgozása, prostitúcióról szóló archív dokumentumfilm újraolvasása és a Kőmíves Kelemenné-ballada átírása is. Ezekben közös, hogy egy ismert történet vagy társadalmi helyzet mögött azt keresi, kinek a nézőpontja maradt ki az eredeti elbeszélésből.

Ez a módszer a múzeum szerepét is átalakítja. A kiállítótér hagyományosan olyan hely, ahol a kész művet bemutatják és megőrzik. A részvételi művészet viszont próbateremként is használja: a néző nem feltétlenül marad szemlélő, hanem helyzetek, játékok és közös döntések résztvevőjévé válhat. Koltay számára ez nem kiegészítő múzeumpedagógia, hanem az alkotói folyamat egyik formája. A mű akkor is változhat, amikor már megnyílt a kiállítás.

A fehérvári helyszín ebből a szempontból különösen érdekes. A Szent István Király Múzeum egyszerre régészeti, történeti, néprajzi és képzőművészeti intézmény, vagyis gyűjteményeiben eleve együtt él a tárgyi örökség több rétege. Egy fiatal kortárs művész projektje ebben a környezetben azt is megmutatja, hogy a kulturális örökség nem kizárólag régi tárgyakból áll. A jelen társadalmi tapasztalatai, nyelve és közösségi gyakorlatai ugyanúgy dokumentálhatóvá és múzeumi kérdéssé válhatnak.

Koltay szeptemberi bécsi rezidenciája ezt a gondolatot nemzetközi térbe viszi tovább. A MuseumsQuartier programjában olyan együttműködési módszert akar kipróbálni, amelyben a kutató és a kutatott szerepe folyamatosan cserélődhet, a dokumentum és a fikció pedig egymásba játszik. A leírás szerint egyfajta zsebszótárt, túlélési kézikönyvet szeretne létrehozni az otthonmaradáshoz. Ez szinte közvetlen folytatása a székesfehérvári projektnek, de új közösségben és más társadalmi környezetben.

A Sátrat vertem anyámban így egy folyamat közepén áll. Nem lezárt összegzés, hanem olyan munkafázis, amely összeköti a korábbi közösségi projekteket a bécsi kutatással. A kiállítás november közepéig látogatható, ezért az aktualitása sem egyetlen megnyitónaphoz kötődik. A művek és a hozzájuk kapcsolódó módszerek azt vizsgálják, hogyan lehet a kulturális örökséget úgy használni, hogy ne előre kijelölt szerepeket ismételjen, hanem új cselekvési lehetőségeket teremtsen.

A fiatal magyar képzőművészetben ez a szemlélet egyre fontosabb. A festő, szobrász vagy videóművész hagyományos szerepe mellett megjelent az alkotó mint kutató, közösségszervező, moderátor és együttműködő partner. Koltay munkái azért figyelemre méltók, mert ezeket a szerepeket nem választják el egymástól. A festmény, a mondat, a performansz és a közös játék ugyanannak a keresésnek a része: hogyan lehet az örökölt falak között úgy mozogni, hogy közben legyen lehetőség ajtót nyitni, bontani, vagy akár máshol felverni a sátrat.