Nagy László képei átírják a költőről őrzött képet

A Petőfi Irodalmi Múzeum október végéig látható Nagy László-kiállítása első pillantásra egy centenáriumi emlékév utóhangjának tűnhet. Valójában ennél érdekesebb vállalkozás: annak a hagyatéki munkának az első nagy összegzése, amely az elmúlt években alapvetően kiszélesítette a költőről hozzáférhető képet. A „bőrömön ország süt át” című tárlat azt mutatja meg, hogy Nagy László életművének jelentős része kívül esik azon a szűk irodalmi kereten, amelyben az iskolai kánon és a közbeszéd évtizedeken át elhelyezte.

A kiállítás hátterében fontos gyűjteménytörténeti változás áll. A PIM 2022-ben kötött letéti szerződést Nagy László és Szécsi Margit hagyatékának gondozásáról, a tárgyak, kéziratok, könyvek és relikviák pedig 2025-ben kerültek teljes körűen az intézmény gyűjteményébe. Ezután vált lehetővé az anyag egységes nyilvántartása, állományvédelme, kutatása és bemutatása. A múzeum tehát most olyan tárgyi világot tud egyben megmutatni, amely korábban részben családi, részben intézményi őrzésben volt.

Ez azért fontos, mert Nagy László esetében a kézirat önmagában kevés. Festett, rajzolt, könyvet illusztrált, fát faragott, rézzel dolgozott, tárgyakat készített, és hosszú időn át az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként is meghatározó vizuális munkát végzett. A tárlat ezeket a tevékenységeket nem mellékes hobbinak tekinti. Azt állítja, hogy a költő képi gondolkodása ugyanannak az alkotói rendszernek a része, mint a verseiben megjelenő erős tárgyiasság, látomásosság és népművészeti motívumkincs.

Nagy László 1925-ben született Felsőiszkázon, és eredetileg képzőművészeti pályára készült. A negyvenes évek végének budapesti művészeti közege, a népi kultúra iránti érdeklődése és későbbi bolgár ösztöndíja egyszerre formálta. Költőként vált országosan ismertté, de a rajz nem tűnt el az életéből. A képek és tárgyak mostani együttese azért hat erősen, mert láthatóvá teszi: az irodalomtörténet utólagos szakosítása választotta szét azt, ami az alkotó mindennapi gyakorlatában összetartozott.

A PIM tárlatának egyik fő tétje ezért kánonpolitikai. Nagy László a hetvenes években rendkívüli tekintéllyel bírt, versei széles közönséghez jutottak el, halála után pedig az iskolai oktatás egyik stabil szerzőjévé vált. Az utóbbi évtizedekben ugyanakkor olvasottsága és kritikai jelenléte változott. Egy új életmű-kiállításnak ilyen helyzetben két lehetősége van: megerősítheti a már kialakult emlékművet, vagy újra megnyithatja az életművet. Bartal Mária kurátori koncepciója egyértelműen az utóbbit választja.

A vizuális anyag ebben azért különösen hasznos, mert elmozdítja a látogatót a költőről rögzült ünnepélyes képtől. A rajzok, illusztrációk, képszerkesztői döntések és saját készítésű tárgyak munkaközben mutatják az alkotót. A műhely jellegét erősíti az is, hogy a kiállítás nem választja le Nagy Lászlót kortársairól. Kondor Béla és Kass János vizuális világa, valamint a hatvanas-hetvenes évek irodalmi és képzőművészeti hálózatai ugyanabban a térben jelennek meg.

Külön fejezetet érdemelne Nagy László és Kondor Béla kapcsolata. Két eltérő művészeti területen dolgoztak, mégis hasonló kérdések foglalkoztatták őket: a mítosz használhatósága a modern világban, a technika és az ember viszonya, az archaikus formák újraértelmezése, a vallási és történeti jelképek átírása. Barátságuk azt is mutatja, hogy az akkori magyar kulturális élet műfaji határai átjárhatóbbak voltak annál, mint amit az utólagos tankönyvi kategóriák sugallnak.

A tárlat egyik leglátványosabb eleme Huszár Dániel grafikus-animátor teljes teret betöltő digitális munkája. Nagy László, Kondor Béla és Kass János motívumai mozgó képi rendszerben kapcsolódnak össze, a versek figurái pedig kilépnek a könyvlapról. Az ilyen megoldás könnyen válhatna puszta múzeumi látványossággá, itt azonban világos funkciója van: azt érzékelteti, hogy a költő képi világa eleve mozgásban lévő, különböző médiumok között közlekedő rendszer volt.

A digitális animáció egy másik múzeumi problémára is választ keres. Hogyan lehet olyan szerzőt bemutatni, akinek alapvető művei szövegek, miközben a látogatók egy része már kevésbé ismeri ezeket? Az irodalmi múzeum hagyományos eszköze a kézirat, a könyv, a levél és a portréfotó. Ezek dokumentumként rendkívül értékesek, kiállítási tárgyként azonban sokszor hosszú olvasást és előzetes tudást igényelnek. A vizuális és tárgyi hagyaték lehetővé teszi, hogy a látogató más útvonalon érkezzen meg a versekhez.

A kiállítás a kultúrpolitikai környezetet sem hagyja kívül. Nagy László pályája a Rákosi-korszakban indult, majd a Kádár-rendszer kulturális intézményeiben folytatódott. A hivatalos elismerés és a belső autonómia viszonya ezért nem írható le egyszerű ellenzéki vagy udvari szereppel. Publikált, szerkesztőségi munkát végzett, díjakat kapott, közben költészetében erős maradt az erkölcsi függetlenség igénye és a hatalommal szembeni bizalmatlanság. A kiállítás egyik erénye, hogy a korszakot nem egyetlen politikai címkével próbálja értelmezni.

Ebben a történetben az Élet és Irodalom képszerkesztői munkája különösen érdekes. A képszerkesztő egyszerre alkotó és intézményi szereplő: nem saját művet hoz létre, hanem mások munkáiból épít vizuális nyilvánosságot. Nagy László ezen a poszton kortárs képzőművészekkel tartott kapcsolatot, illusztrációkat rendelt és képi döntésekkel alakította az ország egyik legfontosabb kulturális hetilapjának arculatát. Ez a tevékenység ma már médiatörténeti forrásként is olvasható.

A hagyaték teljes intézményi bekerülése ezért kutatási lehetőségeket is nyit. Egy írói archívum értéke nem merül ki abban, hogy időszaki kiállítás készülhet belőle. A rendezett kéziratok, levelezések, fotók és tárgyak új filológiai munkák, digitális kiadások, életrajzi kutatások és oktatási projektek alapjai lehetnek. A PIM számára a Nagy László–Szécsi Margit-anyag különösen értékes, mert két egymással szoros alkotói és személyes kapcsolatban álló életmű dokumentumai kerültek ugyanabba a közgyűjteményi rendszerbe.

Szécsi Margit jelenléte azért is lényeges, mert a költőházaspárok történetét a magyar irodalomtörténet gyakran aszimmetrikusan írta meg. Az ismertebb vagy erősebben kanonizált szerző köré rendeződött a közös élet dokumentációja, a másik alkotó pedig könnyen háttérbe szorult. A közös hagyaték feldolgozása lehetőséget ad arra, hogy a levelezések, műhelykapcsolatok és családi dokumentumok alapján pontosabb kép készüljön a kölcsönös hatásokról.

Nagy László műfordítói munkássága ugyancsak tágítja a képet. A bolgár népköltészet és más kelet-európai irodalmak közvetítése nem puszta kiegészítője volt saját verseinek. A folklór ritmusa, képrendszere és tárgyi világa beépült alkotói nyelvébe. A mostani tárlat vizuális anyaga ezt a kapcsolatot kézzelfoghatóbbá teszi: a népművészethez fűződő viszony nem elvont esztétikai programként, hanem tárgyakban, formákban és kézműves gyakorlatban is megjelenik.

A centenárium 2025-ben természetesen erős intézményi lendületet adott a feldolgozásnak. Az emlékéveknek gyakran az a veszélyük, hogy rendezvények sorozata után kevés tartós eredmény marad. Itt a sorrend kedvezőbb: a hagyaték közgyűjteményi rendezése, restaurálása és kutathatóvá tétele olyan infrastruktúrát teremtett, amely az évforduló után is használható. A 2026-os kiállítás már ennek az utómunkának az eredménye.

A múzeum szeptemberi és októberi programjai azt jelzik, hogy a tárlatot nem lezárt bemutatóként kezeli. Szeptember 18-án a Nemes Nagy Ágnes Olvasókör őszi első alkalma Madár Mária vezetésével a kiállításban indul, majd Nagy László és Kondor Béla hosszúversei kerülnek szóba. Október 2-án kisgyermekes látogatóknak szerveznek külön bejárást és foglalkozást. Ezek a programok különböző közönségek számára tesztelik, hogyan lehet egy kanonizált szerzőt új olvasási helyzetbe hozni.

A múzeumpedagógiai nyitás azért fontos, mert a kánon fennmaradása ma kevésbé automatikus, mint néhány évtizede. Egy szerző tankönyvi jelenléte önmagában nem biztosít élő olvasóközönséget. A közgyűjtemények egyre inkább arra kényszerülnek, hogy ne kész válaszokat közvetítsenek, hanem belépési pontokat kínáljanak. Nagy László esetében ilyen belépési pont lehet a rajz, a tárgykészítés, a zene, a barátság Kondor Bélával vagy akár a képszerkesztői munka.

A „bőrömön ország süt át” október 31-ig látható, így a centenáriumi év után is hosszabb időt ad az újraolvasásra. A tárlat legfontosabb eredménye az lehet, hogy a látogató nem egy kevésbé ismert „másik Nagy Lászlót” fedez fel, hanem ugyanannak az alkotónak több, egymást magyarázó tevékenységét. A versek mögött ott vannak a képek, a képek mögött a tárgyak, a tárgyak mögött pedig egy olyan műhely, amelyben irodalom, képzőművészet, szerkesztés és kézművesség nem vált szét élesen.