Szentendre száz éve őrzi a művésztelep szabadságát

A szentendrei Régi Művésztelep centenáriuma az idei magyar képzőművészeti év egyik olyan eseménye, amelyet nehéz egyetlen kiállítással elintézni. Az 1926-ban alapított telep története összefonódott Szentendre modern kulturális arculatával, a két világháború közötti festészet útkeresésével, a szocialista korszak művészetpolitikájával és a rendszerváltás utáni intézményi átalakulással. A MűvészetMalomban október 25-ig látható Művésztelep 100 című jubileumi tárlat közel száz alkotó több mint kétszáz művével próbálja végigkövetni ezt a rendkívül hosszú történetet. A centenáriumi év közben tovább bővül: szeptember 11-én a Régi Művésztelepen Knyihár Amarilla új egyéni kiállítása nyílt meg, a város közterein pedig továbbra is látható az archív fotókból összeállított szabadtéri tárlat.

A művésztelep születésének körülményei önmagukban sokat elmondanak a korszakról. Az első világháború és a trianoni határváltozások után a magyar művészeti élet egyik legfontosabb korábbi központja, Nagybánya az új országhatáron kívülre került. Fiatal festők egy csoportja olyan helyet keresett, ahol a természet közelségében, közösségben dolgozhat. Szentendre fekvése, mediterránnak érzett városképe, a Duna, a szűk utcák és a környező dombok ideálisnak bizonyultak. A város egy használaton kívüli épületet és kertet adott a művészeknek, akik 1926 nyarán birtokba vették a területet.

A nyolc alapító – Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László – eltérő művészi elképzeléseket hozott magával. A telep ezért kezdettől kevésbé működött egységes stílusiskolaként, mint közös munkatérként. Ez később a fennmaradás egyik feltételévé vált. Szentendre nem egyetlen festészeti programot őrzött meg száz éven keresztül, hanem annak lehetőségét, hogy egymástól különböző alkotói nyelvek ugyanahhoz a helyhez kapcsolódjanak.

A MűvészetMalom jubileumi kiállítása ezt a sokféleséget próbálja láthatóvá tenni. Az alapítók mellett olyan alkotók munkái szerepelnek, akik később meghatározóvá váltak a magyar művészetben: Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Korniss Dezső, Kondor Béla és Miháltz Pál művei ugyanúgy részei a történetnek, mint a ma is ott dolgozó művészek alkotásai. A kiállítás néhány olyan mestert is bevon, akik nem tartoztak a telephez, de példát jelentettek az induló generációnak, köztük Ferenczy Károlyt, Iványi Grünwald Bélát és Réti Istvánt.

Ez a megoldás azért fontos, mert a művésztelepek történetét könnyű romantikus művészlegendává egyszerűsíteni. A kép vonzó: festők dolgoznak egy kertben, egymás műtermeibe járnak, vitatkoznak, közösen fedeznek fel egy tájat. A valóság ennél jóval összetettebb. Egy száz éven át fennmaradó alkotóközösségnek tulajdonviszonyokkal, intézményi átszervezésekkel, politikai elvárásokkal, finanszírozással, generációváltásokkal és a művészeti kánon folyamatos átalakulásával kellett együtt élnie.

A jubileumi tárlat egyik erőssége, hogy ezt az intézménytörténeti réteget sem rejti el. Archív dokumentumok, fényképek és makettek segítenek rekonstruálni, hogyan változott a telep helyzete az egymást követő korszakokban. A Horthy-korban a művészeknek saját helyüket kellett kialakítaniuk a fővárosközpontú művészeti életben. A második világháború után az államosított kultúra új intézményi környezetet teremtett, amely egyszerre biztosíthatott műtermet és megélhetési lehetőséget, valamint szabott ideológiai kereteket. A Kádár-korszakban Szentendre különleges pozíciót szerzett: hivatalosan elismert művészek és a kísérletezőbb, neoavantgárd törekvések képviselői ugyanabban a városi közegben dolgoztak.

A szentendrei művészet fogalma ezért idővel jóval szélesebbé vált annál, amit az alapítók 1926-ban elképzelhettek. A város a festészet mellett a grafika, a szobrászat, a konstruktív és geometrikus irányzatok, majd a konceptuális és performatív művészet fontos helyszíne lett. A Vajda Lajoshoz és Korniss Dezsőhöz kötődő hagyomány, Barcsay szerkezetes képi világa, Czóbel expresszív festészete vagy a későbbi szentendrei neoavantgárd egymással nehezen közös nevezőre hozható jelenségek. A közös pont sokszor maga a város, illetve az a kulturális infrastruktúra, amely lehetővé tette az alkotók találkozását.

A centenárium ebből a szempontból kultúrpolitikai történet is. Magyarországon kevés olyan művészeti intézmény létezik, amely száz éven keresztül ugyanahhoz a helyhez kötődve képes volt működni. A művésztelep fennmaradásához önkormányzati, állami és szakmai döntések hosszú sora kellett. A történet azt mutatja, hogy a művészeti autonómia és az intézményi háttér nem egymást kizáró fogalmak. Az alkotói szabadsághoz műtermek, fenntartható épületek, kiállítóhelyek, gyűjtemények és olyan szervezetek is szükségesek, amelyek képesek ezeket működtetni.

A MűvészetMalom maga is ennek a fejlődésnek a része. Az egykori ipari épület kortárs kiállítóhellyé alakítása olyan léptékű tereket adott Szentendrének, amelyekben most először lehetett a művésztelep száz évét ekkora anyaggal bemutatni. A három épületszárny lehetővé teszi, hogy a látogató ne néhány ikonikus név alapján kapjon képet a történetről. A jól ismert művek mellett ritkábban látható vagy az utóbbi időben előkerült alkotások is bekerültek a válogatásba.

A centenáriumi év ugyanakkor nem áll meg a történeti összegzésnél. Júliusban a NESTArt nyári művészbázison tíz képzőművészet szakos egyetemi hallgató dolgozott Szentendrén, majd munkáikat a Vajda Múzeumban mutatták be. A fiatal alkotók a Régi Művésztelep történetére, motívumaira és a város vizuális hagyományaira reagáltak. Ez azért lényeges, mert egy jubileum könnyen a múlt önünneplésévé válhat. A századik év akkor kap értelmet, ha a telep képes új generációkat is bevonni.

Ezt a folytonosságot erősíti Knyihár Amarilla szeptember 11-én megnyílt tárlata is. A festő vízfelületeket, tükröződéseket és belső tájakat vizsgáló képei november 15-ig láthatók a Régi Művésztelepen. A kiállítás Szabó Lőrinc egyik verssorát választotta címül: „Mint a víz, fut s áll a tükröd…”. A centenáriumi programban ez a bemutató már a jelen idejű alkotásról szól. Nem archívumot mutat, hanem azt, hogy a hely továbbra is műterem és kortárs kiállítótér.

A város egészét bevonó szabadtéri fotókiállítás más módon tágítja a jubileumot. Az ÉletKépek a festők városának múltjából című sorozat archív felvételei a Fő tértől a Szamárhegyen át a művésztelepig vezetnek. A képek visszahelyezik a művészeket abba a városi közegbe, amelyből műveik egy része született. Szentendre esetében ez különösen indokolt, mert a „festők városa” elnevezés idővel turisztikai márkává is vált. A centenárium alkalmat ad arra, hogy a jól ismert címke mögött ismét konkrét emberek, műtermek és intézmények jelenjenek meg.

A művésztelep története a kulturális turizmus változásáról is szól. A két világháború között Szentendre még viszonylag olcsó, a fővároshoz közeli alkotóhely volt. A későbbi évtizedekben a művészet fokozatosan a város gazdasági és turisztikai identitásának részévé vált. Galériák, múzeumok és műtermek hálózata épült ki, miközben a település ingatlanárai és látogatottsága jelentősen megváltoztak. A művész jelenléte, amely kezdetben a periféria olcsóságából is következett, ma már egy vonzó kulturális városban egészen más feltételek között szerveződik.

Ez az átalakulás Európa számos történeti művésztelepét érinti. Barbizon, Worpswede vagy a nagybányai hagyomány helyszínei szintén kulturális örökséggé váltak. A kérdés mindenütt hasonló: hogyan lehet megőrizni egy alkotóhely történetét úgy, hogy ne váljon puszta múzeumi díszletté. Szentendre előnye, hogy a Régi Művésztelep ma is működik. A folytonosság nem kizárólag a falakban és az archívumban létezik, hanem abban is, hogy művészek továbbra is dolgoznak ugyanazon a területen.

A százéves jubileum ezért kevésbé lezárás, mint mérleg. A Művésztelep 100 kiállítás október 25-ig, a szabadtéri történeti tárlat október végéig, Knyihár Amarilla új bemutatója pedig november közepéig ad alkalmat arra, hogy a közönség több nézőpontból találkozzon ezzel az örökséggel. A száz év legfontosabb tanulsága talán az, hogy Szentendre művészeti jelentőségét sohasem egyetlen stílus vagy generáció teremtette meg. A hely ereje éppen abból származott, hogy az egymást követő alkotók újra és újra mást láttak ugyanabban a városban, és a művésztelep elég rugalmasnak bizonyult ahhoz, hogy ezeket a különbségeket befogadja.