Új gazdát kap a magyar kulturális diplomácia hálózata

A magyar kulturális diplomácia irányítása ismét helyet változtat. A szeptember elején bejelentett kormányzati döntés értelmében a kulturális diplomáciáért felelős helyettes államtitkárság és a külföldi magyar kulturális intézetek hálózata a Külügyminisztériumhoz kerül. A változás első pillantásra szervezeti kérdésnek tűnhet, valójában arról szól, milyen feladatot szán az új kormány a kultúrának Magyarország külföldi megjelenésében. A világ 25 országában működő 27 intézet egyszerre kulturális műhely, találkozóhely, országimázs-eszköz és diplomáciai infrastruktúra. Az, hogy ezek közül melyik szerep kerül előtérbe, hosszabb távon a programokon és a vezetői kinevezéseken is látszani fog.

A döntés közvetlen előzménye a szeptember 3-án Budapesten megtartott Kulturális Diplomáciai Értekezlet volt. Orbán Anita külügyminiszter és Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter ott már közösen beszélt az új modellről. Orbán Anita szerint a klasszikus és a kulturális diplomácia egymást erősítő eszköz, és a külföldi intézetek felhalmozott szakmai tudásának be kell épülnie a külügyi munkába. Tarr Zoltán azt hangsúlyozta, hogy a Liszt Intézeteket a jövőben sem puszta kiállítóterekként képzeli el, hanem olyan helyekként, ahol a magyar társadalom és kultúra mai kérdései is megjelenhetnek.

Az átalakítás részletei azonban még nem álltak teljesen össze. A kulturális minisztérium a programok kialakításában javaslattevő és támogató szerepet kap, az intézetigazgatók kinevezésénél pedig egyetértési joga lesz. A tényleges irányítás, a külpolitikai prioritások meghatározása és az intézményi hálózat felügyelete a külügyi tárcához kerül. Ez olyan kettős szerkezetet hoz létre, amely megfelelő együttműködés esetén összehangolhatja a szakmai és diplomáciai szempontokat, rossz működés esetén viszont állandó hatásköri viták forrása lehet.

A magyar kulturális intézetek történetében az efféle átszervezés egyáltalán nem ismeretlen. A külföldi magyar kulturális jelenlét a két világháború között intézményesült igazán: a bécsi Collegium Hungaricum 1924-ben, a berlini 1924–25-ben kezdte meg működését, Rómában pedig a Palazzo Falconieri lett a magyar kulturális és tudományos kapcsolatok egyik legfontosabb központja. Klebelsberg Kunó kultúrpolitikájában ezek az intézmények a tudományos elitképzés, az ösztöndíjpolitika és az ország nemzetközi kapcsolatainak részei voltak. A kulturális diplomácia fogalma később terjedt el, de az alapgondolat már ekkor jelen volt: egy kisebb ország kulturális teljesítménye arányánál nagyobb nemzetközi befolyást teremthet.

A második világháború után a hálózat szerepe megváltozott. A szocialista korszakban a kulturális intézetek a hivatalos állami külkapcsolatok részeként működtek, miközben az egyes városokban eltérő mértékben tudtak valódi szakmai autonómiát kialakítani. A rendszerváltás után ismét az európai kulturális kapcsolatok, a kortárs művészet, az irodalom, a zene, a film és a tudomány közvetítése került előtérbe. Az intézetek elnevezése és szervezeti helye többször változott, 2021-től pedig Liszt Intézet néven működik a hálózat.

Az elmúlt másfél évtizedben a kulturális diplomácia egyre szorosabban kapcsolódott a kormányzati országimázshoz. A külföldi intézetek programjai között továbbra is sok magas színvonalú szakmai esemény szerepelt, de a rendszer működését gyakran érte az a bírálat, hogy a vezetői kinevezések és a kiemelt programok egy része politikai lojalitást tükröz. A 2026-os kormányváltás után ezért két, részben ellentétes elvárás jelent meg egyszerre. Az egyik szerint vissza kell adni a kulturális intézmények szakmai önállóságát; a másik szerint a külföldi hálózatot hatékonyabban kell használni Magyarország nemzetközi reputációjának helyreállítására.

A kettő elvileg összeegyeztethető. A kulturális diplomácia akkor hiteles, ha az ország valós kulturális sokféleségét mutatja meg, és nem kizárólag a mindenkori kormány önképét exportálja. A Goethe-Institut, az Institut français, az Instituto Cervantes vagy az olasz kulturális intézetek tapasztalata azt mutatja, hogy az állami finanszírozás és a külpolitikai háttér mellett is kialakítható jelentős szakmai autonómia. A siker egyik feltétele a kiszámítható finanszírozás, a másik a vezetők szakmai kiválasztása, a harmadik pedig az, hogy a központ ne akarja minden egyes program tartalmát meghatározni.

A magyar modell szempontjából ezért különösen fontos lesz az igazgatói pályázatok rendszere. A friss információk szerint a vezetőket nyílt pályázaton választanák ki. Ha ez átlátható szakmai követelményekkel és nyilvános értékeléssel párosul, érdemi változást hozhat. A külföldi kulturális intézet vezetője ugyanis egyszerre kurátor, kulturális menedzser, kapcsolatépítő és diplomata. Ismernie kell a fogadó ország kulturális közegét, miközben képesnek kell lennie arra is, hogy magyar alkotóknak és intézményeknek teremtsen nemzetközi lehetőségeket.

A feladatot nehezíti, hogy a kulturális diplomácia nem ugyanúgy működik Berlinben, Párizsban, Londonban, Szöulban vagy Delhiben. Ahol erős és régóta beágyazott magyar kulturális intézmény működik, ott a helyi kapcsolatrendszer megőrzése lehet az elsődleges. Más városokban a magyar jelenlétet szinte újra kell építeni. Az is eltérő, hogy hol a kortárs képzőművészet, hol a klasszikus zene, az irodalom, a film, a design, a tudomány vagy az egyetemi együttműködés kínál valódi kapcsolódási pontot. Egy egységes központi program ezért kevésbé lehet hatékony, mint a helyi kulturális közegre reagáló intézeti stratégia.

A finanszírozás szintén meghatározó kérdés. Egy külföldi kulturális intézet működésének jelentős részét az ingatlan, a személyzet és az alapüzemeltetés költségei viszik el. Ha a programokra kevés pénz marad, a hálózat könnyen reprezentációs infrastruktúrává válik: vannak épületei és alkalmazottai, de kevés olyan eseménye, amely valóban eléri a fogadó ország közönségét. A siker ezért nem mérhető pusztán a rendezvények számával. Fontosabb lehet, hány magyar művész jut el helyi partnerintézménybe, hány fordítás, koprodukció vagy hosszabb távú szakmai együttműködés születik.

Az új kormány számára külön kihívás, hogy a kulturális diplomáciát egyszerre akarja külpolitikai eszközzé és a nyitottabb Magyarország kirakatává tenni. Orbán Anita a reputáció és az ország pozicionálásának fontosságáról beszélt, Tarr Zoltán pedig korábban a kulturális intézmények szakmai szabadságát nevezte alapelvnek. A két cél között akkor alakul ki egyensúly, ha a külügy nem napi politikai üzenetek közvetítését várja az intézetektől, hanem azt, hogy tartós szakmai kapcsolatokat építsenek.

A kultúra külpolitikai használata Európában egyébként is változik. Az ukrajnai háború, a dezinformáció, az autoriter befolyásolási kísérletek és az európai társadalmak polarizációja miatt a kulturális kapcsolatok egyre gyakrabban kapcsolódnak a demokratikus rezilienciához és a nyilvános diplomáciához. Egy koncert, könyvbemutató vagy kiállítás önmagában ritkán változtat meg politikai viszonyokat, de hosszú távon olyan kapcsolati hálót építhet, amelyet a hagyományos diplomácia nehezebben ér el. Ebből a szempontból a magyar intézetek értéke éppen az lehet, hogy nem nagykövetségként működnek.

A mostani átszervezés kockázata ezért az, hogy a külügyi integráció túl szorossá válik. Ha minden programnak közvetlenül egy aktuális külpolitikai célhoz kell igazodnia, az intézetek elveszíthetik azt a hitelességet, amely miatt helyi művészek, kurátorok, egyetemek és kulturális szervezetek együttműködnek velük. A másik kockázat a bizonytalanság: egy szervezeti átmenet hónapokra lelassíthatja a szerződéseket, pályázatokat és programtervezést. A kulturális élet viszont gyakran egy-két évre előre dolgozik, ezért a hosszú átmenet könnyen kimaradó évadokat eredményezhet.

Az átalakítás mellett szól, hogy a kulturális és klasszikus diplomácia közötti falak valóban sok helyen leomlottak. A kulturális intézetek részt vesznek országévadok, könyvvásári megjelenések, filmfesztiválok, tudományos konferenciák és nagy nemzetközi kiállítások előkészítésében. Ezekhez gyakran külügyi, gazdasági és oktatási együttműködés is társul. A koordináció tehát önmagában indokolt. Az eredmény azon múlik, hogy koordináció vagy központosítás lesz-e belőle.

A következő hónapokban három dolog mutatja majd meg az új rendszer irányát. Az első a készülő kulturális diplomáciai stratégia, amelynek egyelőre kevés konkrétuma ismert. A második az intézetigazgatók kiválasztásának gyakorlata. A harmadik a 2027-es programok összetétele: mennyi teret kapnak a kortárs és kritikus hangok, a független alkotók, a kisebbségi és határon túli magyar kultúra, illetve mennyire lesznek képesek az intézetek saját helyi kezdeményezéseket indítani.

A 27 intézet sorsa ezért jóval több minisztériumi szervezeti ábránál. A hálózat évente sok ezer külföldi látogató számára ad közvetlen képet Magyarországról, gyakran olyanoknak is, akik politikai hírekből alig ismerik az országot. Ha az új rendszer szakmai szabadságot, nyílt pályázatokat és stabil forrásokat teremt, a külügyi irányítás erősebb nemzetközi kapcsolatrendszert hozhat létre. Ha viszont a kultúra ismét a napi állami kommunikáció meghosszabbítása lesz, az intézetek neve és felettese megváltozik, a működésük lényege kevésbé.