Kicsiny Balázs a szabadság várótermébe vezet

Kicsiny Balázs új budapesti kiállításának alakjai sehová sem érkeznek meg. A Horizont Galéria tereiben párokba rendezett figurák jelennek meg, mégis mindegyikük saját, nehezen átjárható világába záródik. Hol gyorskorcsolya-stadionból menekülnek, hol szemaforokkal berendezett kápolnában próbálnak jeleket adni, másutt kifosztott képtárban tartanak tárlatvezetést vagy pepita autókoporsóban versenyeznek. A szeptember közepétől október 20-ig látható A szabadság előszobájában olyan új festészeti ciklus, amelyben a művész több évtizedes motívumai sík felületre költöznek, miközben ugyanaz a bizonytalanság, várakozás és tájékozódási kényszer működteti őket, amely installációit is meghatározta.

A cím Alfred Jarry A láncra vert Übü című művének egyik mondatát idézi fel: a szabadság gyakorlata olyan eseményként jelenik meg, amelyre az ember rendre késve érkezik. A kiállítás másik szellemi támpontja Jean Baudrillard gondolata a fantom-ikerről, arról a megkettőződésről, amelyet az ember hiába próbál kiűzni magából. Kicsiny képein ezért ketten vannak, de a páros jelenlét nem közösséget jelent. Az alakok egymás másolatai, ellenfelei vagy kényszerű útitársai, és a köztük lévő kapcsolat gyakran éppen a cselekvés lehetetlenségét teszi láthatóvá.

Ez a helyzet ismerős Kicsiny Balázs korábbi munkáiból. Az 1958-ban Salgótarjánban született művész a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, később Derkovits-ösztöndíjat és Munkácsy-díjat kapott, 1995-től pedig hosszabb időn át London és Budapest között élt. Pályáján festmény, rajz, szobor, installáció, film és performatív elem folyamatosan átjárta egymást. A Ludwig Múzeum 2002-ben nagyszabású egyéni kiállítást rendezett neki, 2005-ben pedig ő képviselte Magyarországot a Velencei Képzőművészeti Biennálén.

A velencei szereplés máig fontos viszonyítási pont. A Navigációs kísérlet című műegyüttesben a tájékozódás, az utazás, a helykeresés és a mozdulatlanság egyszerre jelent meg. A Téli utazás két, reverendába öltözött alakja közös síléceken állt egymásnak háttal, miközben ellenkező irányba próbált haladni. A fejük helyén fényforrás világított, kezükben navigációs eszközre és keresztre egyaránt emlékeztető tárgyakat tartottak. A mozgás minden kelléke rendelkezésre állt, a konstrukció mégis szinte garantálta, hogy ne jussanak előre.

Kicsiny művészetében ez a fajta meghiúsított cselekvés visszatérő szerkezet. Búvárok, munkások, síelők, utazók, őrök és különös szertartások résztvevői jelennek meg, akik pontosan meghatározott feladatot látszanak végezni, de a feladat értelme bizonytalan. Az eszközök ismerősek, használatuk mégis elmozdul a hétköznapi funkciótól. A talicska, a horgony, a búvársisak, az óra, a kötél, a pepita minta vagy a közlekedési jelzés egy olyan vizuális nyelv részévé válik, amelyben a tárgyak egyszerre jelentenek segítséget és akadályt.

A Munkavégzés folyamatban című 2002-es installáció jó példa erre. A művet William Walker története inspirálta, aki a 20. század elején éveken át nehézbúvár-felszerelésben dolgozott a winchesteri katedrális alapjainak megerősítésén. Kicsinynél a búvár nem romantikus hős, inkább olyan figura, akinek a munkája életben tart egy rendszert, miközben maga alig látható. A világító sisakok, a sötét ruhák és a munkaeszközök egyszerre idéznek ipari környezetet, vallási szertartást és színházi jelenetet.

A mostani tárlat azért érdekes fordulat, mert az installációkból ismert gondolkodás festményeken sűrűsödik össze. A Horizont Galéria leírása szerint a tér maga is köztes állomássá, a szabadság előszobájává alakul. A képeken szereplő párok várakoznak, jeleznek, menekülnek vagy versenyeznek, de egyik cselekvés sem kínál biztos kijáratot. A szabadság ebben a világban kevésbé állapot, inkább gyakorlat: folyamatos kísérlet arra, hogy az ember eligazodjon a rá osztott szerepek, szabályok és jelek között.

A kiállítás aktualitását éppen ez a bizonytalan helyzet adja. A kortárs európai társadalmakban a szabadság fogalma újra politikai és kulturális viták középpontjába került. Szabadságként beszélünk a mozgásról, a véleménynyilvánításról, az alkotói autonómiáról és az identitás megválasztásáról, miközben mindegyikhez intézmények, szabályok és határok kapcsolódnak. Kicsiny nem politikai plakátokat fest, és nem ad közvetlen kommentárt napi eseményekhez. A képek inkább azt az alapélményt rögzítik, amikor az ember szabadnak tudja magát, de cselekvéseinek feltételeit mások által kialakított rendszerek szabják meg.

Ez a motívum a magyar kortárs művészet intézményi helyzetével is összecseng. Kicsiny pályája olyan korszakokon ível át, amikor az alkotók nemzetközi mozgástere, támogatási rendszere és bemutatkozási lehetőségei többször gyökeresen átalakultak. A nyolcvanas évek végének ösztöndíjrendszerétől a kilencvenes évek nemzetközi nyitásán át a Velencei Biennáléig és a mai galériás közegig más-más intézményi feltételek között kellett ugyanazt az autonóm művészi pozíciót fenntartania.

A 2005-ös velencei szereplés különösen jól mutatta, hogy a nemzeti reprezentáció és az egyéni művészi nyelv nem feltétlenül ugyanazt jelenti. Kicsiny kiállítása nem Magyarországot próbálta jelképekben összefoglalni. A tenger nélküli közép-európai ország művészeként, aki közben Nagy-Britanniában élt, Velence vízi világát a tájékozódás és a helyvesztés szempontjából használta fel. A magyar pavilon így nem országimázs-kiállítás lett, hanem egy személyes és közben univerzális helyzet laboratóriuma.

A mostani festményekben a helykeresés visszatér, de más médiumban. A vászon eleve lezárt tér: a figurák nem léphetnek ki belőle, a néző pedig egyetlen beállított pillanatot lát. Kicsiny ezt a korlátozást használja fel. A cselekvés előtti vagy utáni pillanatot rögzíti, amikor még nem tudni, sikerült-e a menekülés, célba ér-e a jelzés, elindul-e a jármű. A képek dramaturgiája ebből a felfüggesztett időből születik.

A megkettőzött alakok a művész régi érdeklődését is folytatják az egyén és szerep viszonya iránt. Kicsiny figurái gyakran arctalanok vagy maszkkal fedettek. Ruhájuk foglalkozást, társadalmi státuszt vagy rituális szerepet jelez, miközben személyes vonásaik eltűnnek. A néző így nem konkrét szereplő történetét követi, hanem egy helyzetbe képzelheti magát. A maszk egyszerre véd és eltakar; a jelmez egyszerre ad identitást és foszt meg tőle.

A művész salgótarjáni gyerekkorának bányászati környezete is sok ilyen motívum forrása. A föld alatti munka, a védőfelszerelés, a sötétségben használt fény és a veszélyes térben végzett pontos mozdulatok később új jelentéseket kaptak munkáiban. A bányász, a búvár vagy a navigátor rokon figurák: mind olyan közegben dolgoznak, ahol az ember saját érzékei önmagukban kevésnek bizonyulnak, ezért műszerekre, jelekre és szabályokra kell hagyatkoznia.

A szabadság előszobájában ebből a hosszú életműből építkezik, de nem retrospektív kiállítás. Az új képek nem illusztrálják a korábbi installációkat. Inkább ugyanazokat az alapkérdéseket fordítják át a festészet nyelvére. A művész hetvenhez közeledve sem zárja le a saját motívumkészletét, hanem új helyzetekbe rendezi. Ez azért is figyelemre méltó, mert a kortárs művészeti világ gyakran gyors témaváltást és látványos megújulást vár. Kicsiny ehelyett évtizedeken át ugyanazokat a tárgyakat és problémákat vizsgálja, miközben jelentésük a környezet változásával módosul.

A Horizont Galéria tárlata október 20-ig ad időt ennek a lassabb olvasásnak. A festmények szereplői addig is a váróteremben maradnak: párokban, mozdulatokra készen, a kijáratot keresve. Kicsiny Balázs világában a szabadság nem ünnepélyes jelszó, hanem bizonytalan navigáció. Az ember kap térképet, jeleket és eszközöket, de az útvonalat újra meg újra neki kell megpróbálnia kijelölni.