Ferrarában új történetet mesél a modern festészet
Százhúsz mű követi végig, hogyan szakadt el az európai kép a természet hű másolásától, és miként jutott el az absztrakcióig. A Palazzo dei Diamanti tárlata közben egy bezárt rotterdami múzeum gyűjteményének európai mozgását is megmutatja.
Ferrara egyik legismertebb reneszánsz palotája szeptember 19-én olyan kiállítással nyitotta meg őszi évadát, amely kevesebb mint nyolc évtized művészeti változását sűríti egyetlen történetbe. A Palazzo dei Diamanti Da Monet a Van Gogh a Kandinsky című tárlata 120 festményt, rajzot és grafikát sorakoztat fel, és azt követi végig, hogyan jutott el az európai művészet a természet közvetlen megfigyelésétől a látható világ felbontásán át az absztrakcióig. A január 10-ig látogatható kiállítás nagy része a rotterdami Museum Boijmans Van Beuningen gyűjteményéből érkezett, olasz köz- és magángyűjtemények darabjaival kiegészítve.
A névsor önmagában is látványos: Courbet, Monet, Morisot, Pissarro, Renoir, Sisley, Degas, Gauguin, Van Gogh, Signac, Redon, Picasso, Bonnard, Vuillard, Kandinsky és Mondrian mellett az olasz modernizmus olyan alakjai jelennek meg, mint Fattori, Signorini, Segantini, Pellizza da Volpedo, Previati, Boldini, Boccioni, Carrà és Sironi. A kurátorok, Sandra Kisters és Vasilij Gusella azonban nem sztárparádét rendeztek. A kilenc fejezetből álló kiállítás szervezőelve a látásmód változása: ugyanaz a természet, város és hétköznapi élet egyre kevésbé marad leírható hagyományos képi eszközökkel.
A történet a barbizoni iskola természetfelfogásával kezdődik. A 19. század közepén a táj már nem puszta háttér vagy idealizált díszlet, hanem önálló tapasztalat. A szabadban dolgozó festők a fény, az időjárás és az atmoszféra változásait figyelik, és ez az érzékenység Franciaországon kívül is gyorsan terjed. Olaszországban a macchiaioli festői a fény és színfoltok szerkezetére építenek, Hollandiában a hágai iskola visszafogottabb, párás tájképei alakítanak ki saját nyelvet. A ferrarai válogatás ezekből az egymással párhuzamos utakból építi fel a modern festészet előtörténetét.
Az impresszionizmusnál a kép már egy pillanatnyi érzékelés lenyomata. Monet és kortársai számára a téma mellett legalább ilyen fontos, hogyan változtatja meg a fény ugyanazt a látványt. A kiállítás egyik kiemelt darabja Monet pipacsmezője, amelyet a szervezők a tárlat vizuális emblémájává tettek. A választás logikus: a táj még felismerhető, de a festmény ereje a színek ritmusából, a fényből és a pillanat múlékonyságából születik. Innen már érthetővé válik, miért kezdett a következő generáció kételkedni abban, hogy a festészet feladata a látható világ minél pontosabb rögzítése.
Az 1880-as évektől a posztimpresszionisták eltérő irányokba indulnak. Van Goghnál a szín érzelmi feszültséget kap, Gauguinnél a forma és a felület egyszerűsödik, Signac és a neoimpresszionisták pedig szinte tudományos rendszerbe szervezik a színfoltokat. A Boijmans gyűjteményéből származó Van Gogh-művek külön súlyt adnak ennek a résznek. A Nyárfasor Nuenen mellett 1885-ben készült, és azért is érdekes, mert a művész sötétebb holland korszakából a későbbi, világosabb festészet felé vezető átmenet egyik dokumentuma. A kép 1903-ban került a rotterdami múzeumba, első Van Gogh-festményként holland közgyűjteményben.
A tárlat olasz szála fontos ellenpont. A modern művészet történetét gyakran Párizs központú elbeszélésként tanítják, Ferrarában viszont a macchiaioli, a divisionisták és később a futuristák ugyanabban a folyamatban jelennek meg. Segantini és Pellizza da Volpedo a fény felbontását saját társadalmi és tájképi érzékenységgel kapcsolta össze, Boccioni és Carrà pedig már a nagyváros mozgását, sebességét és energiáját emelte festői programmá. A modernitás itt nem egyetlen stílus, hanem egymást gyorsan követő válaszok sora arra, hogyan változott Európa hétköznapi tapasztalata.
A város szerepe ezért fokozatosan megnő a kiállításban. A vasút, az ipar, a tömegközlekedés, a villanyfény és a nagyvárosi tömeg új látványokat teremtett. A 19. század közepének természetközeli festészete néhány évtized alatt eljutott odáig, hogy a modern élet ritmusa önálló képi problémává vált. A futuristák már mozgást akartak festeni, az absztrakt művészek pedig végül magát a felismerhető tárgyat is elhagyták. Kandinsky és Mondrian művei ezen a ponton nem váratlan fordulatként, hanem egy hosszú folyamat következményeként jelennek meg.
A ferrarai kiállítás mögött egy másik, intézménytörténeti történet is húzódik. A Museum Boijmans Van Beuningen főépülete Rotterdamban 2019 óta zárva van nagyszabású felújítás miatt. A több mint 170 ezres gyűjtemény jelentős része raktárban van, más művek a Depot Boijmans Van Beuningen látogatható raktárában vagy kölcsönkiállításokon jelennek meg. Egy bezárt nagy múzeum számára a nemzetközi kölcsönzés egyszerre kényszer és lehetőség: a közönség otthon nem láthatja a megszokott állandó kiállítást, a gyűjtemény viszont jóval intenzívebben mozog Európában.
Ez a helyzet az utóbbi évek múzeumi világának egyik érdekes jelensége. Párizsban a Centre Pompidou többéves felújítása indított el hasonló nemzetközi programokat, Rotterdam pedig már korábban rákényszerült arra, hogy gyűjteményét részben utazó nagykövetként kezelje. A kölcsönzések bevételt, láthatóságot és új kutatási kapcsolatokat teremtenek, ugyanakkor komoly logisztikai, biztosítási és restaurátori munkát igényelnek. Egy Van Gogh vagy Monet szállítása ma összetett műtárgyvédelmi művelet, amelyben a klíma, a rezgés, a fényterhelés és a biztosítási érték egyaránt meghatározza a feltételeket.
Ferrara számára a kiállítás várospolitikai jelentőségű is. A Palazzo dei Diamanti az elmúlt években tudatosan épített nagy nemzetközi tárlatokra. Az előző, Andy Warholnak szentelt kiállítás négy hónap alatt több mint 76 ezer látogatót vonzott. Egy ilyen intézmény egy közepes méretű olasz városban kulturális és turisztikai motor: a kiállítás közönsége szállodákat, éttermeket, más múzeumokat és történeti helyszíneket is használ. A nagy név ezért gazdasági eszköz is, miközben az intézmény szakmai hitelessége azon múlik, hogy a közismert művészekből képes-e értelmezhető történetet felépíteni.
A Palazzo dei Diamanti erre különösen alkalmas helyszín. A Biagio Rossetti tervei alapján a 15. század végétől épült palota több mint nyolcezer gyémánt alakú márványtömbből kialakított homlokzatával önmagában is a város egyik fő műemléke. A reneszánsz épületben bemutatott modern művészet régóta Ferrara kulturális identitásának része. A palota felújítása és kiállítótereinek korszerűsítése azt a modellt követi, amelyben a történeti épület megőrzése és a nemzetközi műtárgykölcsönzés szigorú technikai feltételei egyszerre érvényesülnek.
A mostani tárlat egyik erénye, hogy az ismert neveket nem különálló mesterművek soraként kezeli. Monet és Kandinszkij között hatalmas a formai távolság, a kiállítás mégis megmutatja a köztes lépéseket. A természet előbb megfigyelési terep, majd fény- és színélmény, később érzelmi és szerkezeti kiindulópont lesz, végül a kép saját formái veszik át a főszerepet. Ugyanez történik a várossal: a modern élet témájából ritmus, dinamika és geometria lesz. A látogató így nem tankönyvi izmusokat kap egymás után, hanem egymásból következő képi problémákat.
A kiállítás január 10-ig marad nyitva, ezért nem egy rövid fesztiváleseményre épít. Hosszú futamideje lehetővé teszi, hogy az őszi és téli olasz kulturális turizmus egyik meghatározó tárlata legyen. A nagy mesterek neve nyilvánvalóan erős marketingeszköz, de a ferrarai vállalkozás érdekesebb annál, mint amit a plakát ígér. Egy korszakot mutat meg, amikor a festők néhány nemzedék alatt újradefiniálták, mit jelent képet készíteni a világról. Közben arra is példát ad, hogyan élhet tovább egy évekre bezárt múzeum gyűjteménye más európai intézmények termeiben.