Párizs újra felfedezi Tintoretto nyugtalan világát

Tintoretto festészete négy és fél évszázad után is meglepően kortársnak hat. Alakjai gyakran ferdén zuhannak a képbe, a perspektíva felborul, a fény drámai foltokban szakítja szét a teret, a bibliai jelenetek pedig úgy hatnak, mintha a néző egy mozgás közepébe érkezne. A párizsi Musée Jacquemart-André szeptember 11-én megnyílt, január végéig látható kiállítása erre az energiára épít. Az Éternel Tintoret – Timeless Tintoret – Franciaországban első alkalommal vállalkozik arra, hogy a velencei mester egész pályáját átfogóan mutassa be.

Jacopo Robusti, akit apja kelmefestő mestersége után Tintorettónak, vagyis „kis festőnek” neveztek, 1518 vagy 1519 körül született Velencében, és szinte egész életét a városban töltötte. Ez meghatározta művészetét. Velence a 16. században kereskedelmi nagyhatalom, vallási és politikai színpad, ugyanakkor rendkívül versengő művészeti piac volt. Tiziano hosszú pályája és Veronese látványos kompozíciói mellett Tintorettónak saját nyelvet kellett kialakítania. Ezt a gyorsaság, a merész rövidülés, az erős fény-árnyék és a szokatlan térszervezés adta meg.

A párizsi tárlat egyik fő állítása, hogy ezt az életművet nem érdemes pusztán a velencei manierizmus fejezeteként kezelni. Tintoretto olyan képi problémákat vetett fel, amelyek később újra és újra előkerültek. A mozgás érzékeltetése, a nézőpont bizonytalansága és a kompozíció szándékos kibillentése a barokk számára is termékeny örökség lett, majd a 19. századi francia festők ismét felfedezték benne a szabályokat felrúgó elődöt.

A kiállítás ezért külön figyelmet fordít a francia recepcióra. Eugène Delacroix számára Tintoretto a festői szabadság egyik példája volt, és a romantika művészei általában is érzékenyek voltak arra a drámai intenzitásra, amelyet a velencei mester vallásos jelenetei hordoznak. A 19. században Velence újra fontos művészeti zarándokhellyé vált. Festők, írók és kritikusok keresték azokat az előképeket, amelyekkel a klasszicista renddel szemben igazolhatták a szín, a mozgás és az egyéni látás elsőbbségét.

Tintoretto pályája ugyanakkor szorosan kötődött intézményekhez. Legfontosabb megbízásai templomok, testvérületek és a velencei állam reprezentatív terei számára készültek. A Scuola Grande di San Rocco hatalmas ciklusa évtizedeken át foglalkoztatta, és olyan összművészeti környezetet teremtett, amelyben a képek egymással és az építészettel együtt hatnak. A dózsepalota számára készült Paradicsom pedig a korszak egyik legnagyobb vászonképe. A monumentális méret nála mégsem puszta reprezentáció: a tömeg, a fény és a nézőpont kezelésének laboratóriuma.

A mester hírnevéhez már életében hozzátartozott a rendkívüli munkatempó. A műhely fontos szerepet játszott a nagy megrendelések teljesítésében, és ez máig komoly attribúciós kérdéseket okoz. Tintoretto fiai és lánya, Marietta is részt vettek a műhely életében. A modern kutatás technikai vizsgálatokkal, rajzokkal és restaurálási eredményekkel próbálja elkülöníteni a mester saját kezét a műhely közreműködésétől. Egy nagyszabású kiállítás ezért mindig kutatási esemény is: a kölcsönzött művek egymás mellé helyezése új összehasonlításokat tesz lehetővé.

A Jacquemart-André különleges helyszín ehhez. A múzeum maga is egy 19. századi gyűjtőházaspár, Édouard André és Nélie Jacquemart ízlésének emlékműve, jelentős itáliai reneszánsz kollekcióval. A Tintoretto-kiállítás így két korszak találkozását is megmutatja: azt a 16. századi Velencét, amelyben a művek megszülettek, és azt a 19. századi Franciaországot, amely újra kanonizálta az itáliai mestereket. A látogató egy történeti magángyűjtemény tereiben találkozik azzal a festővel, akinek francia utóélete a tárlat egyik fő témája.

A kiállítás időzítése is jelzi, mennyire megváltozott a régi mesterek bemutatása. A múzeumok ma ritkábban elégednek meg az életmű kronologikus felsorolásával. Inkább azt keresik, milyen kérdést lehet a jelenből feltenni egy történeti anyagnak. Tintoretto esetében ez a kép mozgása, a látvány bizonytalansága és az alkotói sebesség. A digitális képkultúra korában különösen érdekes egy olyan festő, aki már évszázadokkal korábban tudatosan számolt azzal, hogy a néző figyelmét erős vizuális effektusokkal kell megragadni.

Mindez nem teszi Tintorettót modern művésszé a szó mai értelmében. Mélyen beágyazódott a katolikus Velence vallási és társadalmi világába, megbízásai és ikonográfiája ennek megfelelően alakult. Éppen ettől izgalmas az utóélete: ugyanazok a képek, amelyek egy testvérület spirituális programját szolgálták, később a festői szabadság példáivá váltak. A párizsi tárlat ennek a jelentésváltozásnak a történetét is felrajzolja.

Az Éternel Tintoret január 24-ig marad nyitva, így nem rövid fesztiválesemény, hanem az őszi-téli párizsi kiállítási szezon egyik tartós programja. A vállalkozás ereje abban van, hogy a látványos művek mögött recepciótörténetet kínál. Tintoretto nem azért él tovább, mert minden korszak ugyanazt látja benne, hanem mert képei újra és újra alkalmasak arra, hogy más problémákat olvassanak ki belőlük.

A francia kiállítás a kölcsönzések miatt diplomáciai teljesítmény is. A reneszánsz és manierista mesterek fő művei gyakran templomokhoz vagy sérülékeny múzeumi gyűjteményekhez kötődnek, ezért minden utaztatás restaurátori, biztosítási és intézményi egyeztetések hosszú sorát igényli. A nagy retrospektívek ritkulásának egyik oka éppen ez: a múzeumok óvatosabbak a szállítással, a költségek emelkednek, a klímavédelmi szempontok pedig a kiállítási turizmust is újragondoltatják. A Jacquemart-André vállalkozása ezért azt is mutatja, hogy a régi mesterekből épített nagy tárlat továbbra is képes közönséget vonzani, ha világos értelmezési állítást társít a művekhez. Itt ezt az állítást Tintoretto hosszú francia utóélete adja.