Állami kézbe kerül Schmidt Mária intézethálózata

Augusztus 23-án újabb fontos határidő jár le a Schmidt Mária által irányított intézményhálózat átalakulásában: eddig jelenthetik be követeléseiket a megszüntetett közérdekű vagyonkezelő alapítvány hitelezői. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány július végével került ki korábbi formájából, de a hozzá kapcsolódó intézetek, múzeumi funkciók, irodalmi hagyatékok, épületek és pénzügyi eszközök sorsa még nem zárult le. A hét elején nyilvánosságra került adatok szerint a szervezet 2025-ös beszámolójában valamivel több mint 23 milliárd forintos teljes eszközállomány szerepelt, ezen belül 5,7 milliárd forintnyi ingatlanvagyon. A felszámolásszerű elszámolás ezért nem puszta adminisztratív átszervezés: jelentős állami eredetű és kulturális célú vagyon új helyét kell kijelölni.

A KKeTTK története 1999-ben kezdődött. A szervezet az elmúlt több mint negyed évszázadban fokozatosan olyan intézményi ernyővé vált, amely alatt történeti kutatás, emlékezetpolitika, kiállítások, konferenciák, könyvkiadás és közéleti elemzés is megjelent. A hálózat legismertebb pontja a Terror Háza Múzeum, de a közvetlen és közvetett kapcsolódások ennél szélesebbek: a XX. és XXI. Század Intézet, különböző műhelyek és programok, valamint több ingatlan és kulturális hagyaték került az alapítványi környezetbe. Emiatt a megszűnés után nem elég azt kimondani, hogy a vagyon visszakerül az államhoz; minden egyes intézménynél és vagyonelemnél meg kell határozni, ki lesz a fenntartó, hogyan biztosítják a működést, és mi történik a folyamatban lévő szerződésekkel.

A nyilvánosságra került adatok szerint az alapítvány indulásakor 117 millió forintos vagyont kapott, majd a közérdekű vagyonkezelő alapítványi forma felvételekor a törvényi tőkeminimumhoz szükséges 600 millió forinttal rendelkezett. Az évek során további ingatlanok és támogatások kerültek hozzá. A Forbes összefoglalója szerint egy XII. kerületi, Határőr úti villa 2021-ben 182 millió forintos könyv szerinti értéken szerepelt, felújítására 2,2 milliárd forint vissza nem térítendő támogatást kapott a szervezet. Emellett terézvárosi és Podmaniczky utcai ingatlanok is megjelentek a vagyonban, utóbbi felújítására ugyancsak jelentős költségvetési forrást fordítottak. Ezek az adatok önmagukban nem bizonyítanak szabálytalanságot, viszont megmutatják, mekkora és mennyire sokféle vagyont kell most tételesen elszámolni.

Az elszámolás egyik legfontosabb feladata a tulajdon és a közfeladat szétválasztása. Egy ingatlan átruházható az államra, egy működő múzeum vagy kutatóintézet azonban nem redukálható épületre és bankszámlára. Szükség van személyzetre, költségvetésre, szakmai vezetésre, gyűjteményi felelősségre, szerződésekre és többéves programokra. Ha a jogi fenntartó megszűnik, az államnak átmeneti szabályokat kell teremtenie, hogy a közfeladat ne szakadjon meg. Különösen érzékeny ez olyan intézménynél, amely múzeumi gyűjteményt, kutatási anyagot vagy irodalmi hagyatékot kezel.

A kulturális tárca eddigi nyilatkozatai szerint egységes koncepció készül az emlékezetpolitikai tematikájú intézetek jövőjéről. Ez azért fontos, mert nem csak a Schmidt Mária vezette alapítvány érintett. Más megszűnő közérdekű vagyonkezelő alapítványok alatt is működtek hasonló profilú intézmények. A kormány előtt tehát két út áll: egyenként új fenntartókat rendel az intézetekhez, vagy nagyobb állami struktúrába szervezi őket. Az első modell jobban megőrizheti az intézményi sajátosságokat, a második pénzügyileg és szervezetileg egységesebb lehet. Mindkettőnél döntő kérdés a szakmai autonómia és a vezetők kinevezésének módja.

A KKeTTK esete politikailag különösen érzékeny, mert Schmidt Mária az elmúlt két évtized magyar emlékezetpolitikájának egyik legbefolyásosabb szereplője volt. A Terror Háza létrehozása, a XX. századi diktatúrákról szóló kiállítási és kutatási programok, különböző emlékévek és történeti projektek szorosan összekapcsolódtak a Fidesz-kormányok kulturális politikájával. A Tisza-kormány ezért olyan intézményrendszert örököl, amelynek szakmai működéséről, ideológiai karakteréről és finanszírozásáról évek óta éles viták zajlanak. A megszüntetés után most az derülhet ki, hogy a kabinet egyszerűen fenntartót cserél, vagy tartalmilag is újrarendezi az emlékezetpolitikai intézményeket.

A 23 milliárd forintos eszközállomány önmagában is nagy szám, de a vagyon összetétele még fontosabb. Ingatlanok, pénzügyi eszközök, követelések, gyűjteményi javak és esetleges szerződéses jogok eltérően kezelhetők. Egy piaci ingatlan eladható vagy más állami célra használható, egy múzeumi épület vagy hagyaték azonban közfeladathoz kötött lehet. Az elszámolónak ezért minden vagyonelemnél vizsgálnia kell a szerzés jogcímét, az esetleges célhoz kötött támogatást, az elidegenítési korlátozásokat és a folyamatban lévő beruházásokat. Különösen lényeges lehet, hogy egy korábbi állami támogatás milyen feltételekkel került az alapítványhoz, és a megszűnés változtat-e ezeken a kötelezettségeken.

A hitelezői határidő ugyanezt a folyamatot szolgálja. Aki az alapítvánnyal szemben fennálló követelést tart nyilván, annak be kell jelentkeznie az elszámolásba. Ilyen követelés lehet vállalkozói díj, bérleti vagy szolgáltatási szerződésből eredő összeg, folyamatban lévő beruházás ellenértéke vagy más polgári jogi kötelezettség. Az állam csak akkor kaphat tiszta képet az átvehető vagyonról, ha előbb levonják a jogos tartozásokat és rendezik a függő szerződéseket. Emiatt a 23 milliárdos mérlegfőösszeg nem azonos azzal az összeggel, amely végül szabadon felhasználható állami vagyonként megmarad.

A működési támogatások szintén fontosak a képhez. A nyilvánosságra került beszámolók szerint 2020 óta évente nagyjából 820 millió és egymilliárd forint közötti működési támogatás érkezett az alapítványhoz, és ezen felül külön programokra, emlékévekre, kiállításokra és könyvprojektekre további összegek jutottak. A megszüntetés tehát nemcsak vagyoni kérdés, hanem éves költségvetési döntés is. Ha a kormány meg akarja tartani a múzeumokat és intézeteket, a működési költséget a jövőben is valamilyen költségvetési soron biztosítania kell. Az alapítványi forma eltűnése nem szünteti meg a rezsit, a béreket, a gyűjteményvédelmet vagy a programok finanszírozási igényét.

A következő konfliktuspont a személyi struktúra lehet. A fenntartó megszűnése nem jelenti automatikusan minden intézményvezető megbízatásának megszűnését, de az új fenntartó előbb-utóbb dönthet a vezetőkről, a szervezeti felépítésről és a szakmai prioritásokról. Schmidt Mária korábban úgy nyilatkozott, hogy nem kíván önként távozni. A tényleges jogi helyzetet azonban az határozza meg, melyik intézménynél milyen munkajogi vagy vezetői szerződés van érvényben, és az új fenntartó milyen döntést hoz. Ezért az ő személyes jövője és az intézményhálózat szerkezeti jövője két külön kérdés, még ha politikailag össze is kapcsolódnak.

Külön figyelmet érdemelnek az irodalmi és történeti hagyatékok. Egy hagyaték lehet tulajdon, letét, kezelésbe adott gyűjtemény vagy speciális szerződés alapján őrzött anyag. Az államnak ezeknél nem elég a könyv szerinti értéket néznie. Meg kell őriznie az anyag egységét, kutathatóságát, szerzői és személyiségi jogi feltételeit, valamint az örökösökkel kötött megállapodásokat. Egy rosszul előkészített szervezeti átalakítás könnyen évekig tartó jogvitát vagy hozzáférési bizonytalanságot okozhatna.

A megszűnő kekvák ügye szélesebb államszervezeti változás része. A közérdekű vagyonkezelő alapítványi konstrukció az előző kormány egyik meghatározó intézményi újítása volt, amelyben jelentős állami vagyont adtak át alapítványoknak közfeladatok ellátására. A mostani kabinet a nem felsőoktatási alapítványok egy részénél ezt a modellt felszámolja, és visszaveszi a feladatokat és vagyont. A Schmidt-féle hálózat azért lehet mintapélda, mert jól látható rajta, mennyire nehéz egy hosszú évek alatt felépített vegyes – kulturális, kutatási, ingatlan- és pénzügyi – struktúrát ismét állami rendszerbe illeszteni.

A kormány hitelességének mércéje itt is az átláthatóság lesz. Ha a teljes vagyonleltár, a tartozások, a folyamatban lévő szerződések és az új fenntartói döntések nyilvánosak lesznek, pontosabban megítélhető, mi történt a korábban átadott állami vagyonnal. Ha viszont csak a politikai személycserék kerülnek nyilvánosságra, miközben a vagyonelemek mozgása homályos marad, a reform könnyen újabb bizalmi vitákat szül. A 23 milliárd forintos eszközállomány és a több intézményt érintő kulturális feladat elég nagy ahhoz, hogy az elszámolás ne zárt hivatali ügy legyen.

A következő napokban ezért az augusztus 23-i hitelezői határidő mellett azt érdemes figyelni, mikor készül el a kulturális minisztérium egységes koncepciója, mely intézmények maradnak önállóak, ki kapja meg az ingatlanokat és gyűjteményeket, és lesznek-e nyílt pályázatok a vezetői posztokra. A jogi megszűnés már megtörtént, az intézményhálózat valódi átalakítása azonban most kezdődik: a következő hónapok döntik el, hogy a korábbi alapítványi birodalomból milyen állami kulturális struktúra marad meg.