Hat hónap után sincs kiút az iráni háborúból

Hat hónap telt el azóta, hogy az Egyesült Államok és Izrael február 28-án nagyszabású légitámadásokat indított Irán ellen. A kezdeti haditerv gyors katonai áttöréssel, az iráni rakéta- és nukleáris infrastruktúra súlyos megrongálásával és a teheráni vezetés kényszerhelyzetbe hozásával számolt. Augusztus végére világossá vált, hogy a háború jóval hosszabb és összetettebb lett. Irán jelentős veszteségeket szenvedett, gazdasága súlyos nyomás alatt áll, de az állam működik, a rendszer nem omlott össze, és a politikai rendezés továbbra is távoli.

A konfliktus első szakaszában az amerikai és izraeli légierő iráni katonai, rakéta- és nukleáris célpontokat támadott. Washington és Jeruzsálem azt állította, hogy sikerült jelentősen visszavetni Teherán képességeit. Irán válaszul rakétákkal és drónokkal támadott izraeli és amerikai érdekeltségeket, majd a konfliktus fokozatosan kiterjedt a térség gazdasági infrastruktúrájára és hajózási útvonalaira is.

A háború egyik központi kérdése kezdettől az volt, elérhető-e légicsapásokkal tartós stratégiai eredmény. Katonai létesítményeket, rakétaraktárakat és gyártókapacitásokat meg lehet semmisíteni, a tudást, a mérnöki hátteret és a politikai szándékot azonban jóval nehezebb. Az iráni nukleáris program esetében ez különösen fontos: még a súlyosan megrongált létesítmények is újjáépíthetők, ha a rendszer rendelkezik szakemberekkel, pénzzel és idővel.

Izrael számára az iráni rakétaképesség visszaszorítása ugyanilyen fontos cél. Teherán az elmúlt évtizedekben nagy hatótávolságú rakéta- és drónarzenált épített ki, részben azért, hogy ellensúlyozza hagyományos légierejének gyengeségét. A támadások sok indítóállást és raktárt értek, de Irán továbbra is képes válaszcsapásokra. Ez megakadályozta, hogy a konfliktus teljesen egyoldalú légi hadjárattá váljon.

A hat hónap alatt az iráni regionális szövetségi rendszer is komoly nyomás alá került. Teherán hosszú időn át libanoni, iraki, szíriai és jemeni partnereken keresztül épített ki elrettentő hálózatot. Az elmúlt évek háborúi és politikai változásai ennek több elemét meggyengítették. Irán ezért a korábbinál nagyobb mértékben kénytelen saját katonai képességeire támaszkodni.

A gazdasági fronton az Egyesült Államok most új szakaszt nyit. A Trump-kormány az úgynevezett gazdasági kitaszítás stratégiájával Irán kereskedelmi partnereit is szankciókkal fenyegeti. A cél az olajexport, a banki tranzakciók és az importfinanszírozás további visszaszorítása. Washington abban bízik, hogy a katonai veszteségek és a pénzügyi nyomás együtt olyan költséget teremtenek, amely végül tárgyalóasztalhoz kényszeríti Teheránt.

Irán ezzel szemben gazdasági terrorizmusnak nevezi a másodlagos szankciókat. A teheráni vezetés az ENSZ-hez fordult, és azt állítja, hogy az Egyesült Államok harmadik országokat próbál saját külpolitikai céljai követésére kényszeríteni. A gyakorlatban azonban az amerikai pénzügyi rendszer súlya miatt sok külföldi vállalat akkor is kivonulhat az iráni üzletekből, ha saját kormánya politikailag ellenzi Washington lépéseit.

Kína szerepe döntő. Peking az iráni olaj legfontosabb vásárlója, és nyíltan elutasítja az amerikai egyoldalú szankciókat. Ha Washington nagy kínai bankokat vagy energiavállalatokat büntetne meg, az iráni háború gazdasági frontja közvetlenül összekapcsolódna az amerikai–kínai versengéssel. A Trump-kormány ezért erős nyomást akar gyakorolni, miközben igyekszik elkerülni egy még szélesebb gazdasági konfliktust.

Oroszország szintén fontos háttérszereplő. Moszkva és Teherán az ukrajnai háború éveiben szorosabb katonai együttműködést épített ki. Irán dróntechnológiát adott Oroszországnak, Moszkva pedig diplomáciai és technológiai támogatást nyújtott. Washington most azt próbálja elérni, hogy az orosz vezetés legalább részben korlátozza ezt a segítséget. John Ratcliffe CIA-igazgató moszkvai tárgyalásain amerikai sajtóértesülések szerint az iráni támogatás kérdése is napirenden volt.

A Hormuzi-szoros maradt a konfliktus világgazdasági középpontja. A Perzsa-öböl kijáratán keresztül halad a világ tengeri olajkereskedelmének jelentős része, valamint nagy mennyiségű cseppfolyósított földgáz. Minden olyan incidens, amely lassítja vagy veszélyessé teszi a hajózást, azonnal megjelenik az energiaárakban, a biztosítási díjakban és a szállítási költségekben.

Irán és a közvetítő arab államok ezért ideiglenes hajózási megoldásokról tárgyalnak. Katar és Omán különösen aktív diplomáciai szerepet vállalt. A cél egy olyan folyosó vagy biztonsági mechanizmus kialakítása, amely lehetővé teszi a kereskedelmi forgalom kiszámíthatóbb működését. Már a tárgyalások híre is képes mozgatni az olajárat, ami mutatja, mennyire érzékeny a piac a szoros helyzetére.

A háború humanitárius ára közben folyamatosan nő. Az iráni légicsapások és az izraeli, amerikai támadások civil áldozatokat is követeltek, infrastruktúra sérült meg, és sok család kényszerült ideiglenesen elhagyni lakóhelyét. A gazdasági szankciók az importált gyógyszerek, ipari alkatrészek és alapanyagok beszerzését is nehezítik, még akkor is, ha egyes humanitárius termékek papíron kivételt élveznek.

Izraelben szintén jelentős költsége van az elhúzódó konfliktusnak. A rakétavédelem elfogórakétái drágák, a tartós készültség megterheli a hadsereget, és a légi riadók a gazdasági életet is zavarják. A háború fenntartása politikai kérdéssé vált: Benjamin Netanjahu kormányának azt kell bizonyítania, hogy a katonai műveletek kézzelfoghatóan növelik Izrael hosszú távú biztonságát.

Donald Trump számára a helyzet szintén kényes. Az amerikai elnök gyors és látványos eredményt ígért, miközben saját politikai táborának egy része eleve ellenezte az újabb közel-keleti háborút. A konfliktus elhúzódása ezért belpolitikai vitát gerjeszt a republikánus oldalon is. Egyes MAGA-véleményformálók szerint az Egyesült Államok túl mélyen sodródott bele egy olyan háborúba, amelynek végállapota nincs pontosan meghatározva.

Washington jelenleg nem sürgeti a közvetlen tárgyalásokat. A Fehér Ház szerint előbb a gazdasági nyomásnak kell hatnia. Ez kockázatos stratégia, mert Teherán ugyanebből azt a következtetést vonhatja le, hogy csak további ellenállással tud jobb alkupozíciót teremteni. A két fél így egy ideig még abban lehet érdekelt, hogy a másik költségeit növelje, mielőtt kompromisszumról beszélne.

Az iráni vezetés belpolitikai helyzete nehezen mérhető. A háborús veszteségek és a gazdasági nehézségek növelik az elégedetlenséget, ugyanakkor a külső támadás a rendszer számára mozgósító eszköz is lehet. A vezetés az ország szuverenitásának védelmeként mutatja be a konfliktust, és az amerikai–izraeli nyomást használja a belső egység erősítésére.

A hat hónapos mérleg ezért vegyes. Irán katonailag és gazdaságilag gyengébb, mint február végén volt, de a háború eredeti politikai céljai nem teljesültek maradéktalanul. Az Egyesült Államok és Izrael képes volt súlyos károkat okozni, tartós rendezést azonban nem tudott kikényszeríteni. Teherán pedig képes volt túlélni az első hullámot, de ezért egyre nagyobb gazdasági és társadalmi árat fizet.

A következő szakaszban a diplomácia és a gazdasági hadviselés súlya nőhet. Ha sikerül stabilizálni a Hormuzi-szoros hajózását és közvetítő csatornát kialakítani, megnyílhat az út részleges megállapodások felé. Ha viszont a szankciós konfliktus Kínára és Oroszországra is kiterjed, vagy újabb nagy katonai csapás történik, a háború könnyen ismét intenzívebb szakaszba léphet. Hat hónap után a legfontosabb tény éppen az, hogy egyik fél sem talált olyan megoldást, amellyel elfogadható áron lezárhatná a konfliktust.