A washingtoni és moszkvai szövetség illúziója
Vlagyimir Putyin a szeptember 11-i támadásokat követően azonnal felajánlotta segítségét az Egyesült Államoknak, ám az eltérő hatalmi érdekek és a kölcsönös félreértések gyorsan a hidegháború utáni legsúlyosabb geopolitikai töréshez vezettek.
A 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások utáni órákban a nemzetközi diplomácia egyik legváratlanabb és legmeghatározóbb pillanata zajlott le. Vlagyimir Putyin orosz elnök volt az első külföldi államfő, aki telefonon kereste George W. Bush amerikai elnököt, hogy kifejezze feltétel nélküli szolidaritását a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben. A moszkvai vezetés gyors és határozott lépése azt a reményt keltette a világpolitikai elemzőkben és a közvéleményben, hogy a hidegháború évtizedes ellenségeskedése után végre tartós, partnerségen alapuló új világrend jöhet létre Washington és Moszkva között.
A két nagyhatalom vezetője a második világháborús szövetségesi tradíciókra hivatkozva keretezte az új együttműködést, ahol a közös ellenséget az al-Kaida, a tálibok és a különböző radikális iszlamista csoportok jelentették. Oroszország számára ez az átrendeződés különösen fontos volt, hiszen Moszkva az 1999-ben kirobbant második csecsen háború miatt komoly nyugati bírálatokkal szembesült. A fiatal Kreml-vezető abban bízott, hogy az észak-kaukázusi katonai fellépést a globális terrorellenes harc szerves részeként fogadtathatja el a nyugati közösséggel, eloszlatva a jogi és emberi jogi aggályokat.
Az orosz nyitás mértéke és sebessége még a sokat látott diplomatákat is meglepte. Putyin a szavak szintjén nagyléptékű, stratégiai jelentőségű engedményeket tett az Egyesült Államoknak: megnyitotta az orosz légteret a katonai logisztikai szállítmányok előtt, kiterjedt hírszerzési adatcserét indított el, és ami a leginkább figyelemreméltó, hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai haderő katonai bázisokat létesítsen Közép-Ázsiában az afganisztáni tálibok elleni hadműveletek támogatására. Közép-Ázsia, amelyet a klasszikus geopolitikai elméletek Eurázsia szívvidékeként írnak le, hagyományosan az orosz birodalmi és szovjet befolyási övezet elválaszthatatlan részét képezte, így az amerikai katonai jelenlét elfogadása óriási politikai kockázatot jelentett a Kreml számára.
Putyin nagylelkű ajánlatai mögött határozott stratégiai kalkuláció húzódott meg. Az orosz elnök a csecsenföldi háború nemzetközi elismertetése mellett arra törekedett, hogy Oroszországot egyenrangú nagyhatalomként fogadtassák el a washingtoni adminisztrációval. A moszkvai katonai vezetés, a politikai elit és a társadalom jelentős része azonban mély gyanakvással figyelte a közeledést. A szovjet nosztalgia és a hidegháborús beidegződések miatt az orosz tábornoki kar nehezen viselte, hogy Moszkva egyoldalú engedményeket tesz anélkül, hogy írásos, jogilag kötelező garanciákat kapna Washingtontól a saját biztonsági érdekeinek védelmére.
A kezdeti optimizmus mögött valójában egy mély, kétoldalú félreértés húzódott meg, amely a következő években a kapcsolatok gyors megromlásához vezetett. Washington természetesnek vette a kapott segítséget a tragédia mértékére való tekintettel, és úgy értékelte, hogy az afganisztáni terrorista fészkek felszámolása Oroszország közvetlen biztonsági érdekeit is szolgálja. Az amerikai külpolitikai gondolkodásban nem szerepelt az a szándék, hogy Moszkvát egyenrangú globális döntéshozó partnerré emeljék, vagy hogy felülvizsgálják a NATO bővítési stratégiáját az orosz érzékenységek miatt.
A terrorizmus fogalmát is gyökeresen eltérően értelmezte a két főváros. Míg Washington és Moszkva egyetértett az al-Kaida és a tálibok veszélyességében, addig a Közel-Kelet más szereplőit illetően ellentétes álláspontot képviseltek. A palesztin Hamász, a libanoni Hizbullah, vagy az iraki és iráni vezetés Moszkva szemében nem számított elintézendő terroristának, sokkal inkább a regionális egyensúly és a saját diplomáciai mozgástér fontos elemének tekintették őket. Ezzel párhuzamosan a csecsen ellenállás teljes egy kalap alá vétele a nemzetközi terrorizmussal elfedte az észak-kaukázusi orosz politika saját hibáit és a helyi társadalmi problémákat.
A csalódások sora 2001 decemberében kezdődött, amikor az Egyesült Államok egyoldalúan felmondta az 1972-es rakétavédelmi rendszerek betiltásáról szóló ABM-szerződést, ami súlyos csapást mért a stratégiai paritásra. Ezt követte a NATO keleti bővítésének menetrend szerinti folytatása, amely a korábbi szovjet tagköztársaságok és közép-európai államok felvételével közelebb hozta a szövetség határait Oroszországhoz. Amikor Washington 2003-ban az Irak elleni invázióra készült, a nemzetközi frontok végérvényesen visszaálltak a szeptember 11-e előtti, bizalmatlan állapotba.
A viszony további romlását eredményezték a posztszovjet térségben zajló politikai változások, amelyeket Moszkva washingtoni szervezésű színes forradalmakként értékelt. Szerbiában, Grúziában és Ukrajnában a nyugatbarát vezetés hatalomra kerülése a Kreml szemszögéből az orosz befolyási övezet szisztematikus kiszorítását jelentette. Ezzel párhuzamosan a nyugati várakozások is meghiúsultak, hiszen a Putyin-rendszer elutasította a jogállamiság, a demokratikus intézmények és az emberi jogok megerősítését, és ehelyett egyre zártabbá, autokratikusabbá vált.
Vlagyimir Putyin híres, 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián elmondott beszéde nyílt elszámolás volt az 2001 után felhalmozódott sérelmekkel és csalódásokkal. Az ott megfogalmazott kemény bírálat egyenes vonalon vezetett a 2014-es krími annotációhoz, a donbászi harcokhoz, majd a 2022-ben kirobbant ukrajnai háborúhoz. A 2001-es szövetségi kísérlet gyors elenyészése bizonyította, hogy a két hatalom biztonságpolitikai elképzelései összebékíthetetlenek: míg Európa a jogon alapuló szövetségi rendszert választotta, addig Oroszország a birodalmi szféra elvét kívánta érvényesíteni.
A jelenlegi geopolitikai helyzetben, amikor az amerikai és orosz kapcsolatok újra a mélypontra süllyedtek, a 2001-es tanulságok különösen időszerűek. Az amerikai politikai vezetés időről időre megkísérelt különmegállapodásokat és közös nevezőt keresni Moszkvával, ám az eltérő stratégiai célok miatt ezek a kísérletek mindig kudarcba fulladtak. Az európai biztonságpolitika számára nyilvánvalóvá vált, hogy a tartós béke és a stabil együttélés nem épülhet a nagyhatalmi osztozkodásra, miközben Oroszország továbbra is erőszakkal próbálja érvényesíteni befolyási igényeit a szomszédságában.