Népirtás vádja szakítja szét Koppenhága és Nuuk viszonyát
Szakértői jelentések sora sem tudta tisztázni, hogy a dán állam elkövetett-e népirtást az inuit nők elleni kényszerfogamzásgátlási kampánnyal, a két kormány most megbékélési bizottság létrehozásával próbálja kezelni a feltörő történelmi sérelmeket.
Súlyos jogi és politikai feszültséget okoz a dán királyságon belül az a vizsgálat, amely a grönlandi inuit nők ellen az 1960-as évektől kezdődően végrehajtott tömeges kényszerfogamzásgátlási programot tárja fel. A Nuukban nyilvánosságra hozott szakértői elemzések mélyen megosztották az elemzőket és a közvéleményt abban a kérdésben, hogy a Koppenhága által vezérelt akció eléri-e a nemzetközi jog szerinti népirtás minősítését. A grönlandi kormányzat a két ellentmondó vizsgálati anyag kézhezvétele után úgy határozott, hogy nem foglal állást a népirtás tényéről, ehelyett egy közös megbékélési bizottság felállítását kezdeményezi a dán kormánnyal a történelmi sérelmek átfogó feldolgozására és a bizalom helyreállítására.
A vitatott orvosi beavatkozások sorozata az úgynevezett spirálkampány néven vált ismertté, miután két dán újságíró 2022-ben a Dán Rádió nyilvános dokumentumműsorában feltárta az adminisztratív dokumentumokat. A bizonyítékok szerint a dán egészségügyi hatóságok legalább 4070 inuit nőt és fiatal lányt vettek be a programba, akiknek a szervezetükbe méhen belüli fogamzásgátló eszközöket helyeztek be. Az érintettek jelentős része gyermekkorú volt, a legfiatalabb páciensek mindössze 12-13 évesek voltak a beavatkozás időpontjában. Az áldozatok vallomásai szerint a műveleteket az esetek túlnyomó többségében a páciensek vagy szüleik kifejezett beleegyezése nélkül végezték el. A kényszerítésnek súlyos egészségügyi következményei lettek: számtalan esetben krónikus fertőzések, elzáródások vagy tartós meddőség alakult ki, sok nő pedig csak évtizedekkel később, rutinszerű orvosi vizsgálatok során szembesült azzal, hogy az eszköz a testében maradt.
Az 1960-as években végrehajtott akció a dán állam Grönlandra vonatkozó modernizációs stratégiájának része volt. A sziget lakossága abban az időszakban a világ legmagasabb születési rátáját mutatta, a koppenhágai közigazgatás pedig a demográfiai növekedés visszaszorításában látta a gazdasági felzárkóztatás feltételét. A drasztikus fogamzásgátlási program hatására az 1970-es évek közepére a grönlandi születések száma drámai mértékben beszakadt, s a fogamzóképes korú inuit nők mintegy fele átesett a beavatkozáson. A dokumentumfilm megjelenését követően politikai és társadalmi felháborodási hullám söpört végig a szigeten. Függetlenségpárti parlamenti képviselők és politikai vezetők határozottan népirtásnak nevezték a történteket, mondván, a dán állam megfosztotta a grönlandi közösséget a demográfiai utánpótlásának jelentős részétől.
A grönlandi és a dán kormány által közösen felkért jogi és szakértői munkacsoport két különálló dokumentumra szakadt a vizsgálat végére. Az egyik jelentést Jonas Christoffersen, a Dán Emberi Jogi Intézet korábbi igazgatója és Jensine Nedergaard pszichológus jegyzi. Ebben elismerik a nők sérelmére elkövetett súlyos jogtiprásokat és a fizikai visszaéléseket, határozottan elutasítják viszont azt a feltételezést, hogy Koppenhága célja a grönlandi inuit népesség teljes vagy részleges elpusztítása lett volna. Álláspontjuk alapján semmilyen írásos vagy szóbeli bizonyíték nem utal arra, hogy a dán hatóságok vagy az egészségügyi dolgozók szándékosan a népcsoport felszámolására törekedtek volna, így a népirtás jogi kategóriája véleményük szerint nem alkalmazható erre a történelmi eseményre.
Vele szemben áll a Dalee Sambo Dorough alaszkai őslakosjogi szakértő és Miriam Cullen, a Koppenhágai Egyetem nemzetközi jogi oktatója által készített különálló elemzés. Ez a tanulmány visszautasítja a végleges felmentő ítélet kimondását, kiemelve, hogy a népirtási szándék megállapítása rendkívül komplex feladat, amelyet kizárólag egy megfelelő hatáskörrel és erőforrásokkal rendelkező nemzetközi bíróság tud lefolytatni. A szakértők felhívták a figyelmet arra, hogy a kényszerített fogamzásgátlás nem elszigetelt jelenségként működött, hanem illeszkedett a dán állam egyéb aszimilációs politikáiba. Az inuit gyermekek dán családokhoz való áthelyezése, az inuit nyelv kiszorítása az oktatásból és a közigazgatásból, az őslakos munkavállalók szisztematikus alulértékelése és a vidéki települések felszámolása mind olyan tényezők, amelyeket egy jogi eljárásban együttesen kell vizsgálni a szándék megállapításához.
A grönlandi ellenzéki pártok azonnal megragadták a második jelentés megállapításait, és követelik, hogy a kormány vigye a dán államot nemzetközi bíróság elé a felelősség megállapítása érdekében. Ezzel szemben Mariane Paviasen grönlandi igazságügyi miniszter kifejtette, a kabinet nem tudja hivatalosan kimondani a népirtás tényét, ezért a politikai eljárást a társadalmi megbékélésre kell összpontosítani. Jens-Frederik Nielsen miniszterelnök bejelentette a megbékélési bizottság felállítását, aminek célja nem a büntetőjogi felelősségre vonás, hanem a történelmi igazság teljes körű feltárása és a gyógyulási folyamat megindítása.
A koppenhágai kormányzat részéről Mette Frederiksen miniszterelnök támogatásáról biztosította a kezdeményezést. A dán miniszterelnök hangsúlyozta a közös történelem sötét fejezeteivel való szembenézés fontosságát, amely elengedhetetlen a két fél közötti egyenrangú és bizalmi együttműködéshez. Frederiksen korábban Nuukban személyesen kért bocsánatot az érintett grönlandi nőktől a dán állam nevében, a dán parlament pedig jóváhagyta azt a jogszabályt, amely minden áldozat számára 300 ezer dán korona értékű egyéni kártérítést biztosít a elszenvedett sérelmekért.
A vizsgálatok és a politikai viták hátterében ott húzódnak a sziget geopolitikai viszonyai és az észak-amerikai érdeklődés megnövekedése. A grönlandi politikai elit igyekszik elhatárolni a történelmi igazságtételt a pillanatnyi nemzetközi érdekektől, kiemelve, hogy az inuit nők önrendelkezési joga és a testi integritásuk védelme nem válhat diplomáciai alkuk tárgyává. Az érintett áldozatok szer szervezetei ugyanakkor nehezményezik, hogy a szakértői bizottságokban nem kaptak helyet helyi inuit kutatók, így a saját sorsuk feletti ítéletalkotást ismét külső szereplők végezték el. A megbékélési bizottság munkája során a feleknek egyszerre kell kezelniük az évtizedes személyes tragédiákat és a királyság egyben tartásának bonyolult jogi kihívásait.