Végleg befellegzett a kuvaiti parlamentarizmusnak

Kuvait fővárosának utcaiképét még mindig nem árasztották el az uralkodó óriási portréi, mint a szomszédos autokráciákban, ám a demokráciából, amelyre a kuvaitiak egykor oly büszkék voltak, mára szinte semmi sem maradt. A nemzetgyűlés fehér oszlopokon nyugvó, hullámzó tetőszerkezetű, elegáns épületébe már több mint két éve nem lépett be választott képviselő. Miszal al-Ahmad al-Dzsábir asz-Szabáh emír radikális lépésre szánta el magát: oszlatta a törvényhozást, és négy évre felfüggesztette az alkotmány kulcsfontosságú cikkelyeit. Az uralkodói dekrétum hivatalos indoklása szerint a négyéves átmeneti időszak az alkotmányos berendezkedés teljes körű átvilágítását és felülvizsgálatát szolgálja, ám egyre kevesebben hisznek abban, hogy a határidő lejárta után a parlament valóban újrakezdheti a munkáját. Kuvaiti politikai elemzők és a térségben dolgozó európai diplomaták szerint az emír a regionális feszültségeket, köztük az iráni fenyegetést és a szomszédos konfliktusok hatásait használja majd ürügyként arra, hogy a kellemetlenkedő népképviseletet határozatlan időre háttérbe szorítsa. A 85 esztendős uralkodónak ráadásul nem kell komoly belső ellenállástól tartania, a kuvaiti társadalomban ugyanis elvétve találni olyanokat, akik őszintén gyászolják a parlamentáris rendszert.

Még azok közül sem áll mindenki a demokrácia védelmében, akiknek az uralkodói döntés közvetlenül érintette a megélhetését. Alija al-Hálid korábbi újságíró, akit 2022-ben választottak be a törvényhozásba, a parlamenti mandátuma és állása elvesztése ellenére nyíltan támogatja a testület feloszlatását. A volt képviselőjelölt tapasztalatai szerint a kuvaitiak többsége megkönnyebbüléssel fogadta a lépést, mivel a demokrácia nem varázspálca, hanem pusztán egy eszköz. Ha a felhasználója korrupt, akkor maga a rendszer is a korrupció és az önzés melegágyává válik. A törvényhozók túlnyomó többsége nem a nemzeti érdekeket és a társadalmi jólétet tartotta szem előtt, hanem saját, valamint szűk elnöki és törzsi klientúrájának anyagi gyarapodását helyezte előtérbe.

A kuvaiti parlament az elmúlt évtizedekben nem az ország jövőjét formáló reformokról, hanem a folyamatos gáncsoskodásról és a politikai patthelyzetek megteremtéséről vált híressé a Perzsa-öböl mentén. Amikor a mindenkori kormányzat kísérletet tett arra, hogy csökkentse az ország szénhidrogén-függőségét és diverzifikálja a gazdaságot, a törvényhozás szinte minden érdemi kezdeményezést megbuktatott. A blokád mögött egyszerű logika húzódott meg: ha a parlamentben képviselt egyes csoportok vagy befolyásos családok nem részesültek közvetlenül az új gazdasági projektekből származó bevételekből, megakadályozták, hogy bárki más profitálhasson azokból.

Kiváló példa erre a Kuwait City közelében tervezett Mubarak al-Kabír kikötőfejlesztési projekt. A beruházás célja az volt, hogy az országot a régió meghatározó áruforgalmi és logisztikai központjává formálja, felvéve a versenyt a szomszédos öbölmenti emírségekkel. A parlament hosszú éveken keresztül szisztematikusan megakadályozott minden olyan törvénytervezetet és költségvetési átcsoportosítást, amely a kikötő bővítését szolgáltatja. A munkálatok csak azután indulhattak meg érdemben, hogy az emír rendeleti úton felfüggesztette a parlament működését és átvette a törvényhozási jogköröket.

Hasonlóan drámai fordulatot hozott a nemzeti légitársaság, a Kuwait Airways modernizációs kísérlete. A kormányzat azt tervezte, hogy a nemzeti fuvarozót az Emirates vagy a Qatar Airways mintájára nemzetközileg is versenyképes, flottáját tekintve világszínvonalú vállalattá fejleszti. Ennek érdekében a kormány nagyszabású megrendelést helyezett kilátásba a Boeing repülőgépgyártónál, ám a parlament az üzlet ellen szavazott. A döntés mögött elsősorban az állt, hogy a megállapodás előkészítése során figyelmen kívül hagyták bizonyos befolyásos kereskedőcsaládok egyedi érdekeit. Mivel a kormányzat a törvényhozói ellenállás miatt kénytelen volt elállni a szerződéstől, mintegy kétmilliárd dolláros kötbért és büntetést kellett kifizetnie a nemzetközi partnereknek. A Kuwait Airways ennek következtében a mai napig törpe szereplő maradt a regionális légi közlekedési piacon.

Amikor a parlament nem a stratégiai fontosságú gazdasági reformok elgáncsolásával volt elfoglalva, az abszurd populizmussal igyekezett megvásárolni a választók jóindulatát. A törvényhozás 2013-ban olyan határozatot fogadott el, amellyel átvállalta a kuvaiti állampolgárok magánhiteleit és banki tartozásait, ami több mint 2,6 milliárd dolláros terhet rótt az államkasszára. A felelőtlen költekezés és a strukturális átalakítások hiánya miatt a költségvetés fenntarthatósága folyamatosan veszélybe került, miközben az infrastruktúra állapota rohamosan romlott.

Regionális összehasonlításban Kuvait évtizedekig a demokráciát szimbolizáló világítótoronyként működött az Öböl-régióban. A népképviseletnek valódi beleszólása volt az államügyekbe: bár a miniszterelnök személyére az emír tett javaslatot, a parlamentnek jogában állt elutasítani a jelöltet vagy bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatni a kabinetet. Egyetlen törvény sem léphetett hatályba anélkül, hogy átment volna a parlamenten. Ugyanakkor az alkotmányos berendezkedés alapvető korlátja mindig is az uralkodói előjog maradt: az emír tetszése szerint feloszlathatta a törvényhozást, amivel rendszeresen élt is, ha a politikai feszültség elérte a kritikus szintet.

A kuvaiti lakosság túlnyomó része mára nem a pluralizmus és a szabadság garanciáját látja a törvényhozásban, hanem az ország fejlődését gátló tényezőt. Irigykedve figyelik a szomszédos Katar vagy az Egyesült Arab Emírségek sikereit, ahol a központosított uralkodói hatalom a kisközösségeket a globalizáció, a csúcstechnológia és a nemzetközi pénzügyek elkerülhetetlen csomópontjaivá formálta. A kuvaiti állampolgárok jelentős része az országban tapasztalható egyhelyben toporgásért és a gazdasági elmaradottságért egyértelműen a parlamentáris rendszert és a politikusok végtelen vitáit teszi felelőssé.

A helyi üzleti élet szereplői közül sokan nyíltan felvállalják ezt a véleményt. Egy negyvenes éveiben járó, építőiparban érdekelt kuvaiti vállalkozó arról beszélt, hogy óriási megkönnyebbülést érzett, amikor az emír végre meglépte a parlament feloszlatását. A férfi nemcsak a korrupciót és a képviselők blokádpolitikáját bírálta, hanem a politikai iszlám térnyerése miatt is aggodalmát fejezte ki. Meglátása szerint az országban nem liberális demokrácia működött, hanem a parlamentben többségbe került iszlamista frakciók próbálták meg ráerőltetni az akaratukat a társadalomra, miközben a kisebbségi jogok védelmére semmilyen garancia nem létezett.

A politikai iszlám kuvaiti megerősödése mélyre nyúló gyökerekkel rendelkezik. Az Irak általi 1990-es megszállás és az azt követő öbölháború kollektív traumáját a társadalom jelentős része isteni büntetésként értelmezte. Ennek hatására a vallási konzervativizmus rohamosan erőre kapott: az országban teljes szesztilalmat vezettek be, a vallásos képviselők pedig évtizedekre átvették a kezdeményezést a parlamentben. Becslések szerint a kuvaiti állampolgárok mintegy hetven százaléka ma már támogatná az iszlám jogrend, a saría teljes körű bevezetését, amit a felvilágosultabb rétegek valóságos katasztrófaként értékelnének.

A társadalom mintegy harminc százalékát kitevő síita kisebbséghez tartozó, a vallási dogmáktól eltávolodott üzletemberek szintén a gazdasági fejlődés legfőbb gátját látták a törvényhozásban. A parlamenti munka jelentős részét a szektás jellegű vallási csatározások kötik le, ami megbénítja a mindennapi kormányzást és elriasztja a külföldi tőkét. Ebben a közegben egyre elfogadottabbá válik az a radikális álláspont, amely szerint az arab világ jelenlegi társadalmi berendezkedése még nem áll készen a nyugati értelemben vett demokrácia hatékony működtetésére.

Mindezek ellenére maradtak még olyanok, akik kitartóan küzdenek a kuvaiti demokratikus intézményekért és a szólásszabadságért. Anvar asz-Saríán közgazdász professzor, a Kuvaiti Egyetem oktatója és a helyi liberális párt volt alelnöke szerint Kuvait korábban az egész régió mintaképe volt, ahol a kiterjedt szólásszabadság és a parlamenti ellenőrzés biztosította a hatalom egyensúlyát. A szakértő rámutatott: a parlament felfüggesztésével a kormányzat elveszítette a legfontosabb visszacsatolási mechanizmust, így a döntéshozók érdemi kritika és társadalmi kontroll nélkül kénytelenek irányítani az országot, ami hosszú távon súlyos hibákhoz vezethet.

Saríán elismeri, hogy a parlament működését komoly strukturális hiányosságok és intézményi hibák terhelték, ám nézete szerint a megoldást nem a népképviselet felszámolása, hanem a rendszer átfogó reformja jelentette volna. Emlékeztetett arra is, hogy amikor 1990-ben Irak lerohanta az országot, a kuvaiti demokráciának és a szabadságjogoknak kulcsszerepük volt abban, hogy a nemzetközi közösség és a nyugati szövetségesek az ország segítségére siettek. A parlament elhallgattatásával Kuvait elveszítette egyedülálló demokratikus előnyét, és beállt a térség tekintélyelvű berendezkedésű államainak sorába. A legnagyobb kihívást most az jelenti, hogy maguk a kuvaiti állampolgárok is egyre inkább káros teherként, semmint megőrzendő értékként tekintenek saját demokratikus örökségükre.