Új vita jön az egyházi iskolák rezsipénzéről

Az iskolakezdés első napjaiban nemcsak a tanév rendje és az oktatásban dolgozók bére kerül napirendre, hanem egy régi finanszírozási vita is új formában tér vissza. A kormány augusztus 31-én társadalmi egyeztetésre bocsátott rendelettervezete szerint az egyházi fenntartású köznevelési és szakképző intézmények egyszeri energiakompenzációt kaphatnak. A támogatás nagyságrendje diákonként 26 ezer forint, a pénzt a Magyar Államkincstár októberben folyósítaná. A tervezet szeptember 8-ig véleményezhető, vagyis az ügynek nem lezárt bejelentés, hanem még alakítható szabályozás a tárgya.

A rendelet indoka első pillantásra technikai: az energiaárak, valamint a víz- és csatornadíjak emelkedése az egyházi intézmények költségeit is megdobta, miközben az állami fenntartású iskolák energiakiadásainak kompenzálására más csatornákon már rendelkezésre áll állami segítség. A tervezet preambuluma ezért az azonos finanszírozás elvére hivatkozik. A logika szerint ha az állam a saját intézményeinek megtéríti a rendkívüli rezsiterhek egy részét, akkor a közfeladatot ellátó egyházi iskolákat sem hagyhatja magukra ugyanabban a helyzetben.

A vita mégsem pusztán arról szól, hogy egy iskola villany- és gázszámláját ki fizeti. Magyarországon az egyházi oktatás súlya az elmúlt másfél évtizedben látványosan megnőtt. Az előző kormány adatai szerint az óvodáktól a középiskolákig már mintegy 270 ezer gyermeket és fiatalt nevelnek egyházi fenntartású intézményekben, és a kör nagyjából megduplázódott 2010 óta. Ez azt jelenti, hogy bármilyen finanszírozási döntés már nem egy szűk intézményi csoportról szól, hanem a magyar közoktatás jelentős részét érinti.

A mostani szabályozás egyik legfontosabb kérdése éppen az, mit jelent a gyakorlatban az „azonos finanszírozás”. Az állami és egyházi intézmények fenntartási modellje ugyanis nem azonos. Az állami iskolák kiadásainak jelentős része közvetlenül a központi költségvetésben, tankerületi vagy más állami szervezeti keretben jelenik meg. Az egyházi intézmények ezzel szemben normatív és kiegészítő támogatásokból, fenntartói hozzájárulásokból, saját bevételekből és egyéb forrásokból gazdálkodnak. Ha tehát az állam ugyanazt a többletterhet akarja kompenzálni, nem feltétlenül ugyanazzal a technikával kell pénzt adnia.

A tervezet a támogatás összegét a Magyar Államkincstárnál nyilvántartott tanulói létszámhoz köti. A számítás a 2025. október 1-jei ténylétszám nyolctizenketted részét és a 2026. október 1-jei becsült létszám négytizenketted részét venné figyelembe. Ez a megoldás látszólag száraz adminisztratív részlet, mégis fontos: az állam nem az egyes intézmények tényleges energiaszámláit térítené meg tételesen, hanem a tanulólétszám alapján adna átalányjellegű kompenzációt. Emiatt óhatatlanul lesznek olyan iskolák, ahol a támogatás jobban, és olyanok is, ahol kevésbé követi a valós rezsinövekedést.

Egy régi, rosszul szigetelt, nagy alapterületű épületben működő iskola fajlagos energiaigénye egészen más lehet, mint egy korszerű, felújított intézményé. Ugyanez igaz a szakképzésre is, ahol a tanműhelyek, laborok vagy speciális gépek energiafogyasztása messze meghaladhatja egy hagyományos gimnáziumi tanteremét. A fejenként meghatározott támogatás előnye az egyszerűség és a gyors kifizethetőség, a hátránya viszont az, hogy a tényleges költségkülönbségeket csak durván tudja leképezni. A szeptember 8-ig tartó egyeztetés egyik szakmai kérdése ezért az lehet, szükség van-e korrekciós tényezőkre.

A politikai érzékenységet az adja, hogy az egyházi iskolák támogatása az Orbán-korszakban rendszeresen ellenzéki kritikák tárgya volt. A bírálók szerint az egyházi fenntartók több területen kedvezőbb finanszírozási és vagyoni pozícióba kerültek, miközben számos önkormányzati és állami iskola forráshiánnyal küzdött. Az egyházak és az intézmények ezzel szemben arra hivatkoztak, hogy ugyanazt a közfeladatot látják el, ezért a diákok után járó közpénzek nem tekinthetők politikai privilégiumoknak. Az új kormánynak most úgy kell hozzányúlnia ehhez a rendszerhez, hogy közben egyszerre ígért semlegesebb államot, igazságosabb közszolgáltatásokat és kiszámítható egyházpolitikát.

A mostani tervezet azért érdekes ebből a szempontból, mert nem szakít az egyházi iskolák kiegészítő támogatásának elvével. Sőt, kifejezetten azt mondja ki, hogy az állami intézményeknek biztosított energiakompenzációval összhangban az egyházi fenntartású iskolák is jogosultak segítségre. Ez arra utal, hogy a kormány nem az egyházi oktatás finanszírozásának visszavágásában, hanem a szabályok átláthatóbb és egyenlőbb alkalmazásában keresi a változást. A kérdés az, hogy ezt a gyakorlatban is sikerül-e úgy megoldani, hogy egyik intézménytípus se kapjon indokolatlan előnyt.

A fenntartók számára a legfontosabb rövid távú érdek a kiszámíthatóság. Az energiaárak ugrásai az elmúlt években sok intézmény költségvetését tették nehezen tervezhetővé, és egy iskola nem reagálhat úgy, mint egy piaci vállalat: nem csökkentheti egyszerűen a nyitvatartást, nem küldheti haza tartósan a diákokat, és a fűtésen is csak korlátozottan spórolhat. A fenntartóknak ezért valódi segítség lehet az októberi kiegészítés, különösen akkor, ha az új tanévben már magasabb közüzemi számlákkal szembesülnek.

Az állami intézmények oldaláról viszont könnyen felmerülhet a kérdés, hogy az energiakompenzáció teljes rendszere mennyire átlátható. Ha az egyházi iskolák esetében nyilvános, fejenkénti összeg jelenik meg, akkor természetes igény lehet annak bemutatása is, hogy az állami iskolák ugyanerre a célra mekkora támogatást kapnak, milyen módszerrel osztják el a pénzt, és egy tanulóra vetítve mekkora különbségek vannak. Az „azonos finanszírozás” ugyanis csak akkor ellenőrizhető, ha a két oldal adatai összevethetők.

A támogatás időzítése is fontos. Októberi kifizetést terveznek, tehát a rendelet elfogadása után az intézményeknek viszonylag gyorsan kell megkapniuk a pénzt. Ez csökkenti annak kockázatát, hogy a téli fűtési szezon elején likviditási gondok alakuljanak ki. Ugyanakkor a támogatás egyszeri. Ha az energiaárak tartósan magasabb szinten maradnak, 2027-ben ugyanaz a kérdés újra felmerülhet. Az egyszeri kompenzáció ezért átmeneti megoldás, nem pedig hosszú távú finanszírozási reform.

A valódi háttérprobléma az iskolaépületek energiahatékonysága. Magyarországon az állami, önkormányzati és egyházi oktatási épületállomány jelentős része régi, sok helyen korszerűtlen fűtési rendszerrel, gyenge szigeteléssel és elavult nyílászárókkal működik. Egy egyszeri rezsitámogatás kifizeti a magasabb számla egy részét, de nem csökkenti a következő évek energiaigényét. Ha a kormány tartósan mérsékelni akarja az oktatás rezsiköltségét, akkor az intézményi felújítások, energetikai korszerűsítések és megújulóenergia-beruházások jóval nagyobb jelentőségűek lesznek, mint bármely egyéves kompenzáció.

Ez kapcsolja össze a kérdést az uniós forrásokkal is. Az energiahatékonysági programok finanszírozásában az EU-s pénzek évek óta fontos szerepet játszanak, és az RRF lezárásával az is eldől, mely beruházásokhoz marad biztos európai fedezet. Egy olyan iskola, amelynek épületét sikerül korszerűsíteni, később kisebb rezsitámogatásra szorulhat. A költségvetés szempontjából tehát a legolcsóbb hosszú távú támogatás az lehet, amelyet néhány év múlva már nem kell kifizetni.

A következő egy hétben ezért nem az lesz az érdekes, hogy a kormány „ad-e pénzt az egyházi iskoláknak”, hanem az, milyen észrevételek érkeznek a szeptember 8-i határidőig. Az egyházi fenntartók várhatóan a gyors és teljes kompenzációban érdekeltek, az oktatási érdekképviseletek az egyenlő bánásmód és az összehasonlítható finanszírozás részleteit kérhetik számon, a kormánynak pedig azt kell megmutatnia, hogy az új rendszerben a közpénz útja ellenőrizhetőbb lesz, mint korábban.

Ha a rendelet lényegében változatlanul megy át, októberben már megérkezhet a támogatás. A politikai vita azonban ennél tovább tarthat, mert az egyházi és állami oktatás finanszírozása nem oldható meg egyetlen rezsirendelettel. A mostani ügy inkább próba: megmutatja, hogyan értelmezi az új kabinet az állam világnézeti semlegességét akkor, amikor ugyanazt a közfeladatot különböző fenntartók végzik, és ugyanazért a diákért különböző finanszírozási csatornákon mozog a közpénz.