Száz dollár fölött új frontot nyit az iráni háború

Újabb katonai összecsapások és a Hormuzi-szoros hajózását fenyegető iráni lépések száz dollár fölé emelték a Brent kőolaj árát. Az északi-tengeri referenciafajta szerdán 101,75 dolláron zárt, ami négyhavi csúcs, az amerikai WTI pedig a csütörtök hajnali ázsiai kereskedésben 97 dollár fölé emelkedett. A piac már nem néhány órás incidensként kezeli az amerikai–iráni összecsapásokat, hanem tartós ellátási kockázatként.

A legfontosabb változás az, hogy a konfliktus ismét közvetlenül a tengeri energiaszállítás köré összpontosul. Irán kibővítené saját korlátozott hajózási övezetét az Ománi-tenger és az Arab-tenger irányába, és büntetőintézkedésekkel fenyegeti azokat a hajókat, amelyek előzetes egyeztetés nélkül lépnek be. Washington és szövetségesei ezt nem ismerik el, és továbbra is a nemzetközi hajózás szabadságára hivatkoznak.

A Hormuzi-szoros jelentősége nehezen túlbecsülhető. Békeidőben a világ tengeri olajkereskedelmének nagyjából ötöde halad át rajta, emellett Katar cseppfolyósított földgázexportjának döntő része is ezen az útvonalon jut ki a világpiacra. A szoros legkeskenyebb része alig néhány tucat kilométer, ezért katonailag könnyen fenyegethető, miközben teljes értékű kerülő útvonal nem áll rendelkezésre.

Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek rendelkezik olyan vezetékekkel, amelyek részben megkerülik Hormuzt, kapacitásuk azonban csak a regionális export egy részét képes átvenni. Irak, Kuvait és Katar jóval kiszolgáltatottabb. Ha a tankerforgalom tartósan visszaesik, a termelő országok hiába rendelkeznek kitermelési kapacitással, a nyersanyag nem jut el a vásárlókhoz.

A hajózás már azelőtt drágul, hogy a szoros fizikailag lezárulna. A biztosítók háborús kockázati felárat számítanak fel, a hajótulajdonosok magasabb díjakat kérnek, és több társaság csak külön biztonsági feltételekkel vállalja az áthaladást. Egy tanker elvesztése több tízmillió dolláros közvetlen kárt jelenthet, a rakomány értéke pedig ezt tovább növeli.

Az Egyesült Államok az utóbbi napokban iráni tengeri célpontokat és olajszállító eszközöket támadott, Teherán pedig amerikai katonai egységek ellen indított rakétákat. Az iráni vezetés azt akarja bizonyítani, hogy a hónapok óta tartó amerikai légicsapások ellenére megmaradt olyan rakéta- és drónképessége, amellyel veszélyeztetheti a térségben működő hadihajókat és a kereskedelmi forgalmat.

Washington célja ezzel szemben az, hogy katonai fölényével nyitva tartsa a hajózási útvonalat és csökkentse Irán alkupozícióját. Ez azonban sajátos csapdát teremt. Minél több amerikai támadás éri az iráni infrastruktúrát, Teherán annál erősebben próbálhatja bizonyítani, hogy képes költséget okozni a világgazdaságnak. A leggyorsabb eszköz ehhez a Hormuzi-szoros bizonytalanná tétele.

A száz dollár fölötti Brent már közvetlen gazdaságpolitikai következményekkel jár. Az Egyesült Államokban a magasabb benzinár gyorsan megjelenik a fogyasztók mindennapjaiban, és különösen érzékeny kérdés a novemberi kongresszusi választások előtt. Donald Trump azt állítja, hogy az amerikai katonai siker végül alacsonyabb energiaárakat hoz majd, rövid távon azonban a piac az ellenkező irányba mozdult.

Az amerikai jegybank számára a helyzet szintén kellemetlen. A Federal Reserve következő kamatdöntése előtt a befektetők friss inflációs adatokra várnak, miközben a drágább energia már önmagában növeli a következő hónapok áremelkedési kockázatát. Ha a Fed úgy látja, hogy az olajsokk tartós, óvatosabb lehet a kamatcsökkentésekkel.

Európában még erősebb lehet a hatás. Az unió az orosz energiafüggőség csökkentése óta nagyobb mértékben támaszkodik a globális LNG-piacra és a tengeri olajszállításokra. Katar kiesése vagy exportjának lassulása a gázárakat is megemelheti, miközben a száz dollár fölötti olaj a közlekedés, mezőgazdaság és ipar költségeiben gyorsan megjelenik.

A német és közép-európai gazdaság számára ez rossz időzítés. Az ipar több országban gyenge növekedéssel küzd, a háztartások pedig az előző energiaválság után még mindig érzékenyek az üzemanyag- és rezsiárakra. Egy új inflációs hullám csökkentené a reáljövedelmeket és nehezítené a gazdaság élénkítését.

Magyarországot a világpiaci drágulás több csatornán éri el. A hazai üzemanyagárakat a nyersolaj mellett a forint árfolyama, a finomítói marzsok és az adók alakítják, tartós nemzetközi áremelkedés esetén azonban a kutak árai sem maradhatnak érintetlenek. A dízel különösen fontos a fuvarozás és a mezőgazdaság számára, ezért a költségek az élelmiszerek és ipari termékek árába is beépülhetnek.

A helyzetet bonyolítja, hogy az OPEC+ sem rendelkezik korlátlan beavatkozási lehetőséggel. A termelők elméletileg növelhetnék a kitermelést, de a Perzsa-öbölből származó többlet jelentős részét ugyanazon a veszélyes tengeri útvonalon kellene elszállítani. A probléma így egyre kevésbé a föld alatt rendelkezésre álló olaj mennyisége, és egyre inkább annak biztonságos piacra juttatása.

A stratégiai készletek felszabadítása átmenetileg tompíthatja az áremelkedést. Az Egyesült Államok, Kína, Japán és több európai ország jelentős tartalékokkal rendelkezik, de ezek politikai döntéssel mozgósíthatók, és hónapokon át tartó súlyos kiesést nem tudnak teljesen pótolni. A készletek ráadásul akkor a leghasznosabbak, ha a piac elhiszi, hogy a zavar átmeneti.

Most éppen ez a bizalom gyengül. A kereskedők egyre inkább azt árazzák, hogy az amerikai–iráni konfliktus elhúzódhat, és időről időre újabb katonai hullámok zavarhatják meg a szállítást. Emiatt a kockázati felár akkor is magas maradhat, ha néhány napig kevesebb támadás történik.

A közel-keleti háború ezzel gazdasági értelemben új szakaszba lépett. A rakéták és drónok mellett az energiaár lett az egyik legfontosabb fegyver. Iránnak nem kell teljesen lezárnia Hormuzt ahhoz, hogy hatást gyakoroljon a világpiacra: elég, ha a hajózás veszélyesebb, lassabb és drágább lesz. Washingtonnak pedig úgy kell katonai nyomást gyakorolnia Teheránra, hogy közben saját választói számára is megfizethető maradjon az üzemanyag.