A VIP-kártyákon túl: mi történt a Hivatalban?

A közel ötvenezer forintos limonádé könnyen elviszi a figyelmet a lényegről. A Miniszterelnökség szeptember 10-én nyilvánosságra hozott adatai szerint a nyáron megszüntetett Szuverenitásvédelmi Hivatal három vezetője 2024 májusa és 2026 áprilisa között összesen 183 alkalommal, 5,76 millió forint értékben használta a hivatali VIP-bankkártyákat. A tételek között éttermi számlák, olaszországi útikönyvek, balatoni vendéglátás és magáncélúnak minősített kompozás is szerepelt. Az egyik elnökhelyettes egyik elszámolásán 49 500 forintos limonádé jelent meg. A kormány azt közölte, hogy az indokolatlan közpénzköltésekkel kapcsolatban megteszi a szükséges lépéseket.

A történet azonban jóval nagyobb a bankkártyáknál. A VIP-költések egy már korábban megindult átvilágítás újabb részletei. A Miniszterelnökség a hivatal 2024 és 2026 közötti kommunikációs kiadásai miatt hűtlen kezelés gyanújával ismeretlen tettes ellen már feljelentést tett. A 24.hu által korábban kikért adatok szerint a megszűnt szervezet alig két és fél év alatt mintegy 3,67 milliárd forintot költött kommunikációs és rendezvényszervezési feladatokra. A VIP-kártyák 5,76 milliója ehhez képest kis összeg. Mégis azért fontos, mert megmutatja, milyen hétköznapi ellenőrzési hiányosságok mellett működhetett egy olyan hivatal, amelynek éves költségvetése 2025-ben 6,2 milliárd forint volt.

A kormányzati közlés szerint az elszámolásoknál rendszeresen hiányoztak olyan adatok, amelyeket a belső szabályzat megkövetelt. Éttermi költésnél fel kellett volna tüntetni többek között a résztvevők számát és a találkozó célját, a Miniszterelnökség azonban azt állítja, hogy ezeket az információkat az átvizsgált bizonylatoknál nem találta meg. Ha ez pontos, akkor a probléma nem az, hogy egy vezető egyszer drága italt rendelt, hanem az, hogy a költés közfeladathoz való kapcsolódását utólag nem lehet megfelelően ellenőrizni.

Lánczi Tamás volt elnök a közzétett adatok szerint 111 tranzakcióval valamivel több mint hárommillió forintot költött a kártyáról. Egy év alatt 32 alkalommal fizetett ugyanabban a japán étteremben, és a Miniszterelnökség szerint szabadsága alatt is tizenkétszer használta a hivatali bankkártyát. Az egyik elnökhelyettes másfél év alatt mintegy 1,5 millió, a másik 862 ezer forintot költött. Ezek a számok önmagukban még nem bizonyítják, hogy valamennyi kiadás jogellenes volt. Egy állami vezetőnek lehetnek hivatalos vendéglátási feladatai, és üzleti vagy diplomáciai találkozó is történhet étteremben. A döntő kérdés az, hogy a közpénzes kiadás célja dokumentálva volt-e, és a szabályzat szerint jóváhagyták-e.

Ez a különbségtétel a büntetőjogi megítélés miatt is fontos. A hűtlen kezeléshez nem elegendő a pazarló vagy ízléstelen költés. A hatóságnak azt kell vizsgálnia, történt-e vagyonkezelési kötelezettség megszegése, és ebből származott-e vagyoni hátrány. A VIP-kártyák esetében ezért várhatóan nem az egyes számlák médiában jól idézhető tétele lesz a legfontosabb, hanem a jogosultsági, engedélyezési és elszámolási lánc: ki használhatott kártyát, milyen célra, ki ellenőrizte a bizonylatot, és mi történt, ha az elszámolás hiányos volt.

A hivatal működésének egészét nézve ennél is nagyobb kérdés a közbeszerzések és kommunikációs szerződések rendszere. A Szuverenitásvédelmi Hivatal 2024 elején kezdte meg működését, és rövid idő alatt száz fő fölé növelte apparátusát. A Rákóczi úti R70 irodaházban bérelt főhadiszállás négyéves szerződésének értéke meghaladta az egymilliárd forintot, miközben a Sánc utcai ingatlant is fenntartották protokolláris és más célokra. Az intézmény tehát nemcsak bérekre, hanem ingatlanra, kommunikációra, rendezvényekre és külső szolgáltatásokra is jelentős összegeket fordított.

A politikai vita kezdettől arról szólt, indokolt volt-e egyáltalán ekkora szervezet létrehozása. A hivatal feladata az volt, hogy feltárja és vizsgálja a Magyarország szuverenitását veszélyeztető tevékenységeket, miközben klasszikus hatósági jogkörei nem voltak. Jelentéseket készített civil szervezetekről, sajtótermékekről és más szereplőkről, ám döntéseihez nem kapcsolódott olyan szankciórendszer, mint például egy verseny- vagy adóhatóság esetében. Kritikusai ezért már működése alatt azt állították, hogy a költségvetéséhez képest nehezen mérhető a tényleges közfeladat eredménye.

A Tisza-kormány hivatalba lépése után a szervezet megszüntetése az első intézményi döntések közé tartozott. Az Országgyűlés június 30-án 135 igen szavazattal fogadta el a megszüntetésről szóló törvényt. A hivatal az Igazságügyi Minisztériumba olvadt be, de korábbi tevékenységét a minisztérium nem folytatja. Lánczi Tamás akkor azzal érvelt, hogy a döntés csorbítja Magyarország demokratikus önvédelmének intézményrendszerét. A kormány ezzel szemben az intézmény költségeit és működését kezdte átvilágítani.

Ebből következik a mostani ügy politikai kettőssége. Az új kabinetnek nyilvánvaló érdeke, hogy a korábbi kormányhoz kötődő, általa eleve szükségtelennek tartott hivatal költéseit a lehető legszigorúbban mutassa be. Ezért a Miniszterelnökség közleményeit nem szabad automatikusan büntetőjogi ténymegállapításként kezelni. Ugyanakkor a közölt tranzakciós adatok és a hiányos elszámolások olyan konkrét állítások, amelyek ellenőrizhetők. A volt vezetők számára is az lenne a legerősebb válasz, ha dokumentumokkal mutatnák be, melyik kiadás milyen hivatali eseményhez kapcsolódott.

A következő lépés várhatóan a feljelentések és az esetleges nyomozás sorsa lesz. A Miniszterelnökség a kommunikációs költéseknél már megtette a büntetőfeljelentést; a VIP-kártyáknál egyelőre azt közölte, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Ha újabb feljelentés születik, a nyomozóhatóságnak kell eldöntenie, van-e megalapozott gyanú. Ez hónapokig tartó folyamat lehet, amelyben szerződéseket, számlákat, belső szabályzatokat, jóváhagyásokat és elektronikus levelezéseket is vizsgálhatnak.

A legérdekesebb kérdés az lehet, hogyan működött a belső kontroll. Egy többmilliárdos költségvetésű állami szervnél elvileg nem egyetlen vezető személyes belátása dönti el, mi számolható el. Van pénzügyi apparátus, belső szabályzat, kötelezettségvállalási és ellenjegyzési rend, belső ellenőrzés, továbbá külső számvevőszéki kontroll lehetősége. Ha a kormány által kifogásolt gyakorlat éveken át fennmaradt, akkor nemcsak a kártyabirtokosok felelősségét kell vizsgálni, hanem azt is, miért nem állította meg a szervezet saját pénzügyi rendszere.

Ez a tanulság túlmutat a megszűnt hivatalon. Az állami VIP- és reprezentációs kártyák önmagukban nem rendkívüliek: bizonyos munkakörökben szükség lehet gyors, közvetlen hivatali fizetésre. A kockázat ott kezdődik, ha a költés célját nem kell azonnal dokumentálni, vagy ha az ellenőrző személy szervezetileg függ attól, akinek a számláját ellenőrzi. Egy jól működő rendszerben a vezetői jogosultság nem gyengébb, hanem erősebb dokumentációs kötelezettséggel jár, mert a magasabb beosztás nagyobb közpénzügyi felelősséget jelent.

A nyilvánosság szerepe is fontos. A Szuverenitásvédelmi Hivatal korábban maga vizsgálta más szervezetek átláthatóságát és finanszírozását. Ez különösen érzékennyé teszi, ha saját költéseinek indokoltsága utólag nehezen rekonstruálható. A közpénzek átláthatóságának alapelve ugyanis nem attól függ, hogy egy intézmény milyen politikai célt szolgál. Ugyanazt a mércét kell alkalmazni egy megszüntetett hivatalra, egy minisztériumra és az új kormány által létrehozott szervezetekre is.

A magyar közösségi médiában a történet érthetően a kirívó tételekre koncentrál. A közel ötvenezer forintos limonádé mémként könnyen terjed, de ebből nem érdemes általános következtetést levonni az egész intézmény gazdálkodására. Sokkal fontosabb, hogy az összes 183 tranzakció mögött megtalálható-e a közfeladat, és hogy a 3,67 milliárdos kommunikációs kiadásoknál milyen versenyeztetés és teljesítésigazolás történt. A közpénzügyi felelősség ugyanis nem a legviccesebb számlatételnél, hanem a rendszer működésénél kezdődik.

A következő hetekben három dolgot érdemes figyelni. Először: lesz-e külön feljelentés a bankkártyás költések miatt. Másodszor: a nyomozóhatóság elrendel-e nyomozást a már megtett feljelentések alapján, illetve lesznek-e gyanúsítotti kihallgatások. Harmadszor: nyilvánosságra kerülnek-e a nagyobb kommunikációs és rendezvényszervezési szerződések, mert ezek nélkül nehéz megítélni, hogy a többmilliárdos kiadás mögött arányos teljesítés állt-e.

A Szuverenitásvédelmi Hivatal már nem létezik, de a közpénzügyi története most kezd igazán feltárulni. A VIP-kártyák azért fontosak, mert egyszerű, mindenki számára érthető példát adnak arra, miért szükséges a dokumentált elszámolás. A valódi tét azonban ennél sokkal nagyobb: kiderül-e, hogy a milliárdos költségvetésű szervezetnél működtek-e azok a fékek, amelyeknek meg kellett volna akadályozniuk a magán- és közkiadások összemosódását, a túlárazást vagy az ellenőrizetlen szerződéseket. Ha a vizsgálat erre választ ad, akkor az ügy nem pusztán egy megszűnt hivatal utólagos politikai elszámoltatása lesz, hanem használható tanulság az egész állam gazdálkodásához.