Nyilvánosságra hozták a titkos Mengele-dossziét

Évtizedeken át zárt ajtók és bürokratikus falak övezték a huszadik század egyik legkegyetlenebb háborús bűnösének iratait, amelyek a napokban végre elérhetővé váltak a nyilvánosság számára. A svájci hatóságok hosszas jogi csatározások és egy magánszemély által indított kitartó peres eljárás következtében szánták el magukat a dokumentumok közzétételére, miután az illetékes titkosszolgálat korábban makacsul ragaszkodott a szigorú zároláshoz. Az ügy hátterében egy olyan adminisztrációs baki is meghúzódott, amelynek során a hivatalos szervek hosszú ideig észre sem vették, hogy a vonatkozó iratanyag egy korábbi kormányzati határozat értelmében valójában már régóta nyitottnak számított volna a levéltári kutatók és az érdeklődők számára.

A most hozzáférhetővé vált vaskos iratcsomó a hírhedt auschwitzi orvos tevékenységét és az utána folyó nemzetközi nyomozásokat dokumentálja, miközben rávilágít arra a kiterjedett hálózatra, amely a második világháború után hatékonyan segítette a náci tisztségviselők és kulcsfigurák menekülését a dél-amerikai kontinens felé. A svájci titkosszolgálat jogelődje által összeállított dosszié korábban a szigorú államtitoktartási szabályok és az érintett harmadik felek személyiségi jogainak védelmére hivatkozva évtizedeken keresztül lakat alatt maradt a levéltár mélyén. A hatóságok eredetileg úgy tervezték, hogy az iratokat csak a huszonegyedik század hetvenes éveinek közepén oldják fel a védettség alól, ám egy svájci történész határozott fellépése és a közigazgatási bírósághoz benyújtott hivatalos keresete teljesen átformálta az addigi gyakorlatot.

A bírósági eljárás kibontakozása során hamar kiderült, hogy a szövetségi szervek saját korábbi jogszabályi előírásaikban is eltévedtek, amikor elutasították a kutatók ismételt kérelmeit. A kétezres évek elején ugyanis olyan kormányzati határozat született, amely jelentősen liberalizálta a Független Térképész- és Történészbizottság által korábban megvizsgált levéltári anyagok elérhetőségét, de a titkosszolgálat zárt részlegében őrzött irat sorsáról egyszerűen megfeledkeztek a felelős tisztségviselők. Amikor ez a hivatalos mulasztás napvilágra került, az illetékes szervek kénytelenek voltak felülvizsgálni addigi elutasító álláspontjukat, és bár a korlátlan hozzáférést végül nem biztosították, a dossziét digitalizált formában mégis letölthetővé tették a nagyközönségnek.

A közzétett dokumentumok áttanulmányozása közben a kutatók számos olyan részletre bukkantak, amelyek sokatmondó megvilágításba helyezik a hatóságok korabeli működését és hozzáállását. A papírok között helyet kaptak azok a rendőri jelentések, amelyek a szökevény valószínűbb vagy éppen kevésbé valószínű európai tartózkodási helyeit igyekeztek feltérképezni, beleértve a festői alpesi üdülőhelyeken tett korábbi ausztriai vagy svájci látogatásait is. Különösen figyelemre méltó az a korabeli feljegyzés, amely szerint az évtizedekkel ezelőtt Svájcba érkező, magát diáknak kiadó külföldi ügynökök próbáltak nyomára bukkanni a bujkáló háborús bűnösnek, ám a helyi köztisztviselők akkoriban meglehetősen elutasítóan vagy éppen nyílt gyanakvással kezelték a külföldi megkereséseket.

A mostani nyilvánosságra hozatal azonban nem ment teljesen zökkenőmentesen, és a szakmai körökben komoly elégedetlenséget szült az a tény, hogy a szolgálatok számos helyen cenzúrázták, illetve kitakarták a dokumentumok egyes részeit. A feketítések elvégzésekor a hivatalos indoklás szerint a volt, valamint a jelenlegi köztisztviselők személyiségi jogait, továbbá a források védelmét tartották szem előtt, ám a kritikusok emlékeztetnek arra, hogy a cenzúra sokszor meglehetősen önkényes logikát követ. Előfordul ugyanis, hogy egy-egy adott dátumot vagy helynevet teljesen felismerhetetlenné tettek a hivatalnokok, míg más, hasonlóan érzékeny adatokat érintetlenül hagytak, ami azonnal teret enged a különféle spekulációknak.

A történészek és a levéltári adattárak szakértői egyaránt nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy az állami szervek általi szelektív adatszolgáltatás rendkívül veszélyes precedenst teremthet a jövőre nézve. Egy demokratikus jogállamban a történelmi múlt feltárása és a hatósági döntések ellenőrizhetősége olyan elemi fontosságú pillér, amely semmilyen körülmények között nem sérülhet a szűkebb közigazgatási érdekek vagy a kényelmetlen igazságok eltitkolása miatt. A mostani eset ékesen bizonyította, hogy a levéltári törvények szigorú betarttatása és a független kutatás szabadsága folyamatos védelmet igényel azokkal a bürokratikus reflexekkel szemben, amelyek gyakran inkább a régi hibák elfedésére törekszenek.

A levéltári dosszié nyilvánosságra kerülése természetesen nem tesz végleges pontot az évtizedek óta húzódó találgatások végére, hiszen a korabeli nyomozati anyagok hiányosságai miatt a hírhedt bűnös pontos mozgását és esetleges búvóhelyeit már aligha lehet teljes részletességgel rekonstruálni. A legfontosabb tanulság azonban már nem kizárólag az egyes utazások pontos állomásainak ismeretében rejlik, hanem abban a működési mechanizmusban, ahogyan az állami szervek évtizedeken át kezelték a náci diktatúra sötét hagyatékát. Az iratok böngészése így egyszerre szolgál történelmi mementóként és fontos figyelmeztetésként arra, hogy a felelősségre vonás és a levéltári múlt feltárása milyen rögös utat jár be a hivatalos titoktartás falai között.

A svájci hírszerzés által közzétett akták részletesen bemutatják azt a feszült légkört is, amely a második világháborút követő éveket áthatotta az alpesi országban. Miközben a nemzetközi közösség a háborús bűnösök felkutatásán fáradozott, a helyi közigazgatás sokszor nehézkesen és bürokratikus akadályok közepette reagált a külső megkeresésekre. A most napvilágot látott iratok között szerepelnek olyan belső feljegyzések is, amelyek arról tanúskodnak, hogy a hatóságok nem mindig vették komolyan a feléjük áramló független jelzéseket, ami megkönnyítette a hírhedt bűnösök számára a diszkrét utazást vagy az ideiglenes elrejtőzést.

A levéltári dokumentumok feltárása így nem csupán egyetlen ember sorsáról szól, hanem tágabb összefüggésben mutatja be azt, hogy a hivatalos szervek hogyan viszonyultak a legsúlyosabb történelmi bűnökhöz. A mostani iratmegismerési küzdelem mérföldkőnek számít a levéltári joggyakorlatban, és várhatóan arra ösztönzi a kutatókat, hogy más, eddig zárolt dossziék esetében is követeljék az átláthatóságot. A történettudomány számára ugyanis minden egyes hozzáférhetővé vált eredeti irat újabb mozaikdarabot jelent ahhoz, hogy teljesebb képet kaphassunk a huszadik század legsötétebb fejezeteiről.