Washington latin-amerikai befolyásépítése falakba ütközik

Washingtoni diplomáciai körökben az amerikai külügyminisztert, Marco Rubiót egyes elemzők tréfásan Venezuela alkirályának nevezik. Ez a megnevezés arra utal, hogy az Egyesült Államok meghatározó szerepet vállalt a caracasi hatalomváltási folyamatokban és Nicolás Maduro elmozdításában. A külügyminiszter háromnapos latin-amerikai diplomáciai útjának elsődleges célja az volt, hogy demonstrálja a washingtoni vezetés és a térség jobboldali, konzervatív kormányai közötti szoros stratégiai szövetséget. Kolumbia, Ecuador és Peru meglátogatásával az amerikai diplomácia a regionális kooperáció mélyítését célozta meg. Azonban azok a várakozások, amelyek szerint a három latin-amerikai államfő feltétel nélkül alárendeli geopolitikai érdekeit az észak-amerikai elvárásoknak, a tárgyalóasztaloknál gyorsan zátonyra futottak. A különbségek a katonai jelenlét formáiban és a Kínához fűződő gazdasági viszonyrendszerben mutatkoztak meg a legélesebben.

A biztonságpolitikai együttműködés terén látszólagos egyetértés uralkodik abban, hogy mindhárom érintett állam csatlakozott a márciusban életre hívott regionális védelmi kezdeményezéshez, az Amerikák Pajzsa nevet viselő szövetséghez. Washington ezen a struktúrán keresztül kívánja összehangolni a kábítószer-kartellek és a szervezett bűnözés elleni fellépést, a migrációs folyamatok ellenőrzését, valamint a kínai és orosz jelenlét korlátozását a kontinensen. A szövetséghez már mintegy húsz állam csatlakozott a térségben. Ugyanakkor a konkrét katonai műveletek részleteit illetően komoly nézeteltérések és eltérő jogi értelmezések maradtak fenn a felek között.

Bogotában az amerikai védelmi tárca vezetője, Pete Hegseth korábban arról számolt be, hogy az újonnan hivatalba lépett kolumbiai elnök, Abelardo de la Espriella jóváhagyta a közös katonai akciókat. Az észak-amerikai fegyveres erők képeket is közzétettek a Kolumbia déli része felett járőriző amerikai helikopterekről. Rubio látogatása során a kolumbiai diplomácia vezetője, Omar Bula határozottan elhatárolódott ettől az értelmezéstől. A kolumbiai külügyminiszter kijelentette, hogy kormánya soha nem kérte amerikai katonák közvetlen harci bevetését a kábítószer-kartellek ellen, kizárólag technikai segítségnyújtásra, hírszerzési adatok megosztására és kiképzésre tartanak igényt. A két ország közötti védelmi kapcsolatok hosszú múltra tekintenek vissza, hiszen a Plan Colombia keretében Washington milliárdos nagyságrendű támogatást nyújtott a guerillacsoportok és a drogkereskedelem elleni harchoz. Kolumbia továbbra is a világ legnagyobb kokaintermelője, miközben az Egyesült Államok képezi a legfőbb felvevőpiacot.

Hasonlóan óvatos álláspontot képvisel Peru újonnan megválasztott elnöke, Keiko Fujimori is. A limai vezetés egyértelművé tette, hogy idegen fegyveres erők jelenlétéhez és műveleteihez minden esetben a perui törvényhozás egyedi engedélye szükséges, és ezen a jogi követelményen a regionális védelmi szövetséghez való csatlakozás sem változtat. Az elnök hangsúlyozta, hogy Peru nemzeti szuverenitása sérthetetlen. Peru a globális kokaintermelés második legfontosabb központja, így a biztonsági együttműködés kiemelt jelentőséggel bír Washington számára, ám a jogi és politikai keretek áthágását a limai törvényhozás nem tolerálja.

A látogatás során egyedül Ecuador elnöke, Daniel Noboa mutatott teljes nyitottságot az amerikai biztonságpolitikai elképzelések iránt. Marco Rubio 45 millió dolláros kiegészítő biztonsági támogatási csomagot jelentett be Quito számára, amelynek jóváhagyása az amerikai kongresszus előtt áll. A külügyminiszter nyilvánosan megerősítette, hogy az amerikai és az ecuadori elit katonai egységek napi szinten hajtatnak végre közös műveleteket. Ecuadort a transznacionális bűnszervezetek elleni küzdelem legaktívabb partnereként jellemezte a térségben. Habár Ecuador területén a kokainalapanyag termesztése elenyésző, az elmúlt években az ország az észak-amerikai és európai piacokra irányuló illegális szállítmányok kulcsfontosságú tranzitútvonalává vált.

A Washingtonnal való közeledés határai a Kínai Népköztársasághoz fűződő kapcsolatok terén rajzolódnak ki a legélesebben. A három megkérdezett latin-amerikai államfő egyike sem vállalt kötelezettséget arra, hogy korlátozza a kínai beruházásokat vagy leépítse a Pekinggel folytatott kereskedelmet. Ez a különállás különösen szembetűnő Peru esetében, ahol a kínai állami vállalatok masszív jelenlétet építettek ki a bányászatban, az energiaellátásban és a stratégiai jelentőségű Chancay mélytengeri kikötőkomplexumban. A kínai gazdasági befolyás jelenléte régóta zavarja az amerikai külpolitikai tervezőket.

A diplomáciai út előtt Marco Rubio a legolvasottabb perui napilapban, az El Comercióban megjelentetett írásában keményen bírálta Peking regionális jelenlétét. Az amerikai külügyminiszter azzal vádolta a kínai vezetést, hogy átláthatatlan szerződésekkel, eladósítással és a környezetvédelmi szempontok figyelmen kívül hagyásával veszélyezteti a latin-amerikai államok szuverenitását. Ezzel szembeállította az amerikai magántőke beruházásait, amelyeket a helyi tulajdonjogok és a féltekés biztonsági érdekek iránti tiszteletként írt le.

Keiko Fujimori perui elnök a tárgyalások során egyértelmű jelzést adott arra vonatkozóan, hogy a Washington felé tett lépések nem jelentik a Kínával fennálló gazdasági kötelékek elvágását. Peru a jövőben is fenntartja kereskedelmi kapcsolatait az ázsiai és csendes-óceáni térség államaival, amit a regionális gazdasági együttműködési fórumokban való aktív tagsága is támogat. Kolumbia esetében Abelardo de la Espriella elnök jelezte, hogy az országot ismét az Egyesült Államok legfőbb biztonsági partnerévé kívánja tenni, ám a gazdasági kapcsolatok terén a pragmatikus megközelítés marad az irányadó. A dél-amerikai konzervatív kormányok tehát a biztonságpolitikában keresik az amerikai stratégiai partnerséget, de a gazdasági szférában visszautasítják, hogy választaniuk kelljen Washington és Peking között.