Brit válság: elszakadási megállapodást írt alá három nemzet
Skócia, Wales és Észak-Írország vezetői Cardiffban közös nyilatkozatot fogadtak el a referendumok jogáért, amivel nyomást gyakorolnak a londoni kormányra az Egyesült Királyság jövőjével kapcsolatban.
Az Egyesült Királyság alkotmányos berendezkedése az eddigi legsúlyosabb próbatételével néz szembe, miután a Londonon kívüli három országrész politikai vezetése összehangolt offenzívát indított a központi kormányzat ellen. A cardiffi csúcstalálkozó történelmi fordulópontot jelent a szigetország modern kori történetében. A skót, a walesi és az északír országrész első emberei, akik mindannyian a függetlenségi vagy az egyesülési törekvéseket képviselő pártok élén állnak, szándéknyilatkozatot írtak alá, amelyben hivatalosan is követelik a saját jövőjükről szóló népszavazások megrendezésének alkotmányos jogát. A megállapodás közvetlen kihívást intéz a Downing Street felé, megszüntetve azt a korábbi állapotot, amikor London külön-külön tudta kezelni a tagállamok elszakadási kezdeményezéseit.
A skót miniszterelnök, John Swinney a cardiffi közös sajtótájékoztatón kijelentette, hogy Skóciában öt éven belül újabb függetlenségi népszavazást kell tartani. Swinney a londoni kormányfőnek, Andy Burnhamnek címezve határozott jóslatot fogalmazott meg, miszerint ő lesz az Egyesült Királyság utolsó miniszterelnöke. A skót vezetés álláspontja szerint a 2014-es referendum óta alapvetően megváltozott a geopolitikai és gazdasági környezet, így a választóknak ismételten joguk van dönteni a függetlenségről. A skót oktatási miniszter, Mairi McAllan megerősítette, hogy az elszakadásról szóló népszavazás lehetősége folyamatosan napirenden van, mivel ez jelenti az egyetlen olyan struktúrát, amely lehetővé teszi Skócia számára a teljes önállóságot a nemzetközi porondon.
A kelta peremvidék összefogása azért bír rendkívüli politikai súllyal, mert Angliával ellentétben a három kisebb nemzet mindegyike saját parlamenttel és területi kormánnyal rendelkezik, és ezek élén mostanra kivétel nélkül az elszakadást vagy az egyesülést pártoló erők állnak. Walesben a Plaid Cymru vezetője, Rhun ap Iorwerth képviseli ezt az irányvonalat, míg Észak-Írországban a Sinn Féin alelnöke, Michelle O’Neill szorgalmazza az ír sziget egyesítését. Bár O’Neill az északír hatalommegosztási rendszer sajátosságai miatt hivatalosan pártvezetőként vett részt a walesi tanácskozáson — mivel a unionista alminiszterelnök, Emma Little-Pengelly nem adta hozzájárulását a tartományi kormány nevében történő aláíráshoz —, a szimbolikus üzenet így is egyértelmű. A három nemzet vezetője közös platformra helyezte a decentralizáció és az önrendelkezés ügyét.
A brit államszövetség bomlása körüli vita nemzetközi dimenziót is kapott az amerikai elnök, Donald Trump dublini látogatása során elhangzott kijelentései révén. Az Egyesült Államok elnöke az írországi tartózkodása alatt nyíltan támogatásáról biztosította az ír sziget egyesítését, kijelentve, hogy örömmel látna egy teljesen egységes Írországot. Ez a meglepően nyers diplomáciai megnyilvánulás azonnal új lendületet adott az északír status quo felülvizsgálatát követelő hangoknak. Michelle O’Neill északír miniszterelnök reakciójában rámutatott arra, hogy a fehérizsóki megnyilvánulások is azt bizonyítják, az egységes Írországról szóló diskurzus már nem a távoli jövő elképzelése, hanem a jelenértékű politika része. Az északír politikus emlékeztetett arra, hogy az 1998-as Nagypénteki Megállapodás pontosan biztosítja a demokratikus kereteket a határról szóló népszavazás megtartásához, és itt az ideje a komoly felkészülésnek.
A londoni központi kormányzat nehéz helyzetben van a növekvő nyomással szemben. Az új munkáspárti miniszterelnök, Andy Burnham az egyensúly megőrzésére törekszik a decentralizált területek felé nyújtott partnerség és a brit unió egyben tartása között. Burnham a brit parlamentben tett nyilatkozatában korábban jelezte, hogy Skóciában abban az esetben képzelhető el újabb voksolás, ha arról világos társadalmi konszenzus alakul ki. Ezt a kijelentést a skót nacionalisták azonnal bátorításként értelmezték, bár a Downing Street gyorsan tisztázta, hogy a hivatalos álláspont szerint a népszavazási engedélyek megadása jelenleg nincs napirenden. A londoni cabinet office szóvivője kijelentette, hogy a kormány a négy nemzet közötti együttműködésben és a megélhetési gondok közös megoldásában hisz, elutasítva az alkotmányos viták mélyítését.
A gazdasági és pénzügyi kérdések szintén központi szerepet játszanak a feszültségek kiéleződésében. A függetlenségi pártok vezetői a szuverenitási törekvések mellett a források igazságos elosztását és a pénzügyi autonómia kiterjesztését is követelik Londontól. Rhun ap Iorwerth kiemelte, hogy a központi költségvetési finanszírozás jelenlegi rendszere nem biztosítja az egyenlő fejlődési feltételeket a tagállamok számára, így a jogkörök bővítése nélkülözhetetlen az ott élő állampolgárok életminőségének javításához. A függetlenségi vezetők szerint a londoni központosított döntéshozatal már nem képes lefedni a regionális igényeket, és a jelenlegi állapota fenntarthatatlanná vált.
A cardiffi nyilatkozat aláírása után a helyzet gyors politikai dinamikát vett fel. A skót és az északír vezetés célja, hogy a nemzetközi közösséget és az Európai Unió tagállamait is bevonja a párbeszédbe, rámutatva arra, hogy a Brexit óta a kisebb brit nemzeteket akaratuk ellenére szorították ki az európai integrációs keretekből. A regionális kormányok stratégiája arra épül, hogy a jogi és politikai eszköztár folyamatos bővítésével olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a londoni parlament kénytelen lesz utat engedni a demokratikus akaratnyilvánításnak. A felmérések és a választási eredmények azt mutatják, hogy a kelta területeken a fiatalabb generációk körében magas a függetlenségi gondolat támogatottsága, ami a következő években tovább erősítheti az elszakadási törekvéseket.
London reagálása és a Westminster alkotmányos mozgástere meghatározza az elkövetkező időszak menetét. A brit alkotmányos berendezkedés értelmében a népszavazások kiírásának joga a londoni parlament hatáskörébe tartozik, a megadott felhatalmazás nélkül tartott voksolások nem bírnak jogi kötőerővel. Ugyanakkor a három tagállam egyidejű, koordinált fellépése olyan politikai nyomást gyakorol a brit intézményrendszerre, amelyet tisztán jogi érveléssel nehéz lesz hosszú távon kezelni. A cardiffi szándéknyilatkozat nyomán elinduló folyamat a brit állam egységének átfogó újragondolását vonhatja maga után.