Végrehajtás: az államosításnál több a valódi tét

A végrehajtói rendszer átalakítása hónapok óta szerepel a kormány programjában, szeptemberre azonban két külön folyamat találkozott. A kabinet a Schadl György környezetéről szóló újabb hírek után felgyorsította a reform előkészítését, Magyar Péter pedig a parlamentben azt mondta: mire a végrehajtási ügyeket vizsgáló bizottság behívja Schadlt, a kormány akár már végezhet is a rendszer teljes átalakításával. A mondat politikai odaszúrás volt a Mi Hazánk vezette bizottságnak, de egy fontosabb kérdést is felvet: milyen végrehajtási modell jön a régi helyére?

A kormány korábban állami, nonprofit irányba történő átalakítást ígért. Ez első hallásra egyszerű megoldásnak tűnik a Schadl–Völner-ügy után megtépázott rendszerre. A végrehajtás azonban nem pusztán szervezeti kérdés. Évente tömegek ügyeit kezeli: banki tartozások, közüzemi követelések, tartásdíjak, bírósági ítéletek, vállalkozások közötti követelések végrehajtását. Ha a rendszer lassú vagy hibás, nemcsak az adós kerül bajba, hanem az a jogosult is, aki jogerős ítélet ellenére nem jut a pénzéhez.

Ezért az „államosítás” önmagában nem reformprogram. Először azt kell eldönteni, mi legyen az új végrehajtók jogállása. Lehetnek bírósági alkalmazottak, önálló állami tisztviselők vagy olyan közszolgálati szereplők, akik területi irodákban dolgoznak. Minden modellhez más felelősségi, bérezési és ellenőrzési rendszer tartozik. A jelenlegi önálló bírósági végrehajtók saját irodát működtetnek és a behajtáshoz kapcsolódó díjakból is részesülnek. Ez erős anyagi ösztönzőt ad a behajtásra, ugyanakkor éppen a díjazás és a kinevezések rendszere vált súlyos kritikák tárgyává.

A Schadl–Völner-ügy megmutatta a kinevezési rendszer korrupciós kockázatát. A vád szerint Schadl György, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar korábbi elnöke pénzt adott Völner Pál volt igazságügyi államtitkárnak, és cserébe több ügyben támogatást kapott, köztük végrehajtói kinevezéseknél. A büntetőper még nem zárult le, ezért a vádlottak büntetőjogi felelősségét a bíróságnak kell megállapítania. A rendszerszintű tanulság azonban már levonható: olyan kinevezési és ellenőrzési mechanizmus kell, amelyben egy kamarai vezető informális befolyása nem dönthet jövedelmező végrehajtói helyek sorsáról.

A másik probléma a díjrendszer. A végrehajtás költségei részben az adóst terhelik, és sikertelen eljárásnál a jogosultnak is lehet előlegezési vagy költségviselési kötelezettsége. A közösségi oldalakon visszatérően jelennek meg olyan személyes történetek, amelyekben valaki azért érzi igazságtalannak a rendszert, mert neki tartoznak, mégis újabb végrehajtási költséget kell fizetnie. Ezek a beszámolók nem bizonyítják, hogy a díjszabás jogellenes, de jól mutatják, mennyire nehezen érthető a rendszer a laikusok számára.

Egy nonprofit állami modell egyik ígérete éppen a díjak egyszerűsítése lehet. De itt sincs ingyenes megoldás. A végrehajtók, ügyintézők, informatikai rendszerek, irodák és árverések működtetése pénzbe kerül. Ha ezt nem a végrehajtási díjakból finanszírozzák, akkor az állami költségvetésből kell. A valódi kérdés tehát az, ki és milyen arányban viselje a költséget: az adós, a jogosult vagy az adófizetők összessége.

Az államosítás mellett szólhat az egységesebb ellenőrzés. Egy központi rendszerben könnyebb lehet az ügyelosztás, az összeférhetetlenség, a panaszkezelés és a fegyelmi eljárások szabványosítása. A digitális ügykezelés révén az is láthatóvá válhat, mennyi ideig áll egy ügy, milyen intézkedéseket tett a végrehajtó, és miért nem történt előrelépés. Az adós és a jogosult számára egyaránt fontos lenne egy olyan online felület, ahol közérthetően követhető az eljárás.

Az állami modellnek viszont van kockázata is. Ha a végrehajtó közvetlenül az igazságügyi igazgatás része lesz, meg kell védeni a politikai és hivatali beavatkozástól. A végrehajtás lényege, hogy jogerős döntéseket hajt végre, nem pedig kormányzati prioritásokat. Egy állami tisztviselő sem kaphat informális utasítást arra, hogy bizonyos adósokkal szemben gyorsabban, másokkal szemben lassabban járjon el. A függetlenség garanciája tehát az államosítás után is kulcskérdés.

A reform egyik legnehezebb része az átmenet. Több száz folyamatban lévő iroda és hatalmas ügymennyiség nem állítható le egyik napról a másikra. Rendezni kell az irodák alkalmazottainak helyzetét, az eszközök és ingatlanok sorsát, az iratanyag és elektronikus adatok átadását, a folyamatban lévő árveréseket és a letéti számlákat. Ha az átállás rosszul szervezett, hónapokra megbénulhat a követelések behajtása.

A jogosultak érdeke ezért legalább olyan fontos, mint az adósok védelme. A végrehajtásról szóló közbeszédben érthetően sok szó esik kilakoltatásokról, devizahiteles ügyekről és túlzó költségekről. De a rendszerben vannak például olyan szülők is, akik tartásdíjat próbálnak behajtani, kisvállalkozók, akik ki nem fizetett számlák után várják a pénzüket, vagy munkavállalók, akik jogerős ítélet alapján követelnek bért. Egy túl lassú, túl óvatos végrehajtás nekik okoz kárt.

A parlamenti vizsgálóbizottság körüli vita közben azt mutatja, hogy a múlt feltárása sem egyszerű. Toroczkai László szerint a bizottság munkáját adatvédelmi és idézési problémák is akadályozzák. Magyar Péter felajánlotta, hogy ha kell, jogszabályt módosítanak Schadl meghallgatásának lehetővé tételéhez. A bizottsági meghallgatás politikailag látványos lehet, de a reform szempontjából akkor ér valamit, ha konkrét intézményi gyengeségeket azonosít: hogyan történtek a kinevezések, hol bukott el a felügyelet, milyen adatokat nem látott az igazságügyi tárca.

A Schadl-per és a reform időzítése külön problémát jelent. A jogalkotónak nem kell megvárnia a jogerős ítéletet ahhoz, hogy egy nyilvánvalóan rosszul működő rendszert átalakítson. Ugyanakkor nem építheti a teljes reformot olyan büntetőjogi tényállításokra, amelyekről még nincs jogerős döntés. A vádiratból és a nyilvánosságra került adatokból szervezeti kockázatokat lehet azonosítani, de személyes bűnösséget nem lehet törvénybe írni.

A nemzetközi példák sem adnak egyetlen receptet. Európában léteznek állami, bírósághoz kötött és magánjellegű végrehajtói rendszerek is. A működés minőségét kevésbé a tulajdonforma, inkább a felügyelet, a díjszabás, a képzés, a digitális átláthatóság és a jogorvoslat határozza meg. Magyarországnak ezért nem egyszerűen „állami” rendszert kell választania, hanem olyan modellt, amelyben a hibás intézkedés gyorsan korrigálható, a korrupciós kockázat pedig alacsony.

A közösségi fórumokon a végrehajtás államosításáról szóló korábbi magyar vitákban is ez a törésvonal látszik. Egyesek szerint a maffiaszerű működés csak teljes állami átvétellel számolható fel, mások szerint a szabályozás és felügyelet megerősítése fontosabb a tulajdonformánál. Ezek vélemények, nem reprezentatív álláspontok, de jól kijelölik a reform szakmai kérdését: mi változik ténylegesen az ügyfél számára?

A kormány akkor tud hiteles választ adni, ha a törvényjavaslatban nemcsak a kamarai struktúra megszüntetése szerepel. Látni kell majd a díjakat, az ügyintézési határidőket, az új végrehajtók kiválasztását, a fegyelmi és panaszrendszert, a digitális nyomon követést, valamint az átmeneti szabályokat. Különösen fontos lesz, hogy a folyamatban lévő ügyeknél ne vesszen el irat, határidő vagy befizetett pénz.

A következő hetekben ezért nem az lesz a legfontosabb hír, hogy sikerül-e Schadlt a parlamenti bizottság elé ültetni. A meghallgatás segíthet megérteni a múltat, de a több százezer érintett számára az számít, milyen rendszerben hajtják be a tartozásokat néhány hónap múlva. A Schadl-ügy politikai lendületet adott a változtatáshoz; a reform minőségét viszont az dönti el, hogy az új modell egyszerre lesz-e tisztességesebb az adóssal, hatékonyabb a jogosulttal és ellenállóbb a politikai, illetve üzleti befolyással szemben.