Az AB döntése után újra kell írni az önkormányzati alkut

Az önkormányzati finanszírozás évek óta tartó jogi háborúja szeptember 22-én új szakaszba lépett. Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek minősítette a szolidaritási hozzájárulás megállapításának és automatikus levonásának egyes szabályait, mert azok nem biztosították megfelelően a tisztességes hatósági eljárást és a jogorvoslatot. A döntés közvetlenül Budaörs ügyéből indult, de következménye messze túlmutat egyetlen városon.

A legfontosabb pontosítás, hogy a testület nem magát a szolidaritási hozzájárulást nyilvánította alkotmányellenesnek. Az a modell, amelyben a nagyobb adóerejű települések befizetéseiből az állam a gyengébb önkormányzatokat támogatja, önmagában továbbra is létezhet. Az alkotmányossági probléma azzal volt, ahogyan az állam a fizetési kötelezettséget megállapította és a pénzt a nettó finanszírozás keretében levonta.

Ez nem technikai különbség. A vita egyik központi kérdése évek óta az volt, hogy a Magyar Államkincstár eljárása puszta számítás és pénzügyi művelet-e, vagy olyan egyedi hatósági döntés, amelyet az érintett önkormányzat bíróság előtt megtámadhat. Az Alkotmánybíróság most egyértelművé tette: a jogorvoslati garanciákat nem lehet egyszerűen azzal kikapcsolni, hogy a jogalkotó technikai folyamatnak nevezi a pénzelvonást.

A döntés különös politikai helyzetben érkezett. A szolidaritási hozzájárulás rendszerét az Orbán-kormány építette egyre nagyobbra, Budapest pedig Karácsony Gergely vezetésével éveken át pereskedett miatta. A Tisza-kormány hivatalba lépése után azonban azonnal nem szüntette meg a konstrukciót. A költségvetési helyzet szűk mozgásteret hagy, miközben több nagyváros – köztük Győr – ugyancsak vitatja a rá kirótt összeget.

A konfliktus tehát már nem írható le egyszerűen kormány–ellenzék ellentétként. A központi költségvetésnek szüksége van bevételre, az önkormányzatok pedig pártállástól függetlenül nagyobb pénzügyi autonómiát követelnek. Cser-Palkovics András, a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnöke szeptember 22-én azt mondta, az önkormányzati szektor egységes álláspontja szerint csökkenteni kell a szolidaritási hozzájárulást. Ez azért fontos, mert a probléma már nem kizárólag Budapest ügye.

A hozzájárulás eredeti logikája védhető: az iparűzési adóból jelentős bevételt szerző települések járuljanak hozzá azok működéséhez, amelyeknek gyenge a saját adóalapjuk. A vita akkor éleződött ki, amikor a befizetési kötelezettség gyorsan nőtt, és egyes önkormányzatok szerint már nem kiegyenlítésről, hanem olyan mértékű központi elvonásról volt szó, amely veszélyeztette a helyi közszolgáltatásokat.

Budapest helyzete különösen összetett. A főváros egyszerre rendelkezik az ország legnagyobb helyi adóbevételével és rendkívül drága közszolgáltatási rendszerrel. Tömegközlekedést, szociális intézményeket, közterületeket és nagy infrastruktúrát tart fenn, miközben a kerületek külön önkormányzati rendszerben működnek. Emiatt az egy főre jutó adóerő önmagában nem mondja meg, mennyi szabadon elkölthető pénze van a városnak.

Az Alkotmánybíróság döntése a korábbi perekre is hatással lehet, de nem jelenti automatikusan azt, hogy minden korábban befizetett összeget vissza kell fizetni. Az egyes ügyekben vizsgálni kell a jogalapot, az időszakot, a jogerős ítéleteket és azt, milyen eljárási szabályok voltak hatályban. A főpolgármester politikailag győzelemként értékelte a határozatot, de a tényleges pénzügyi következmények ennél bonyolultabbak.

A kormánynak ráadásul december 31-ig új szabályozást kell kialakítania az érintett rendelkezések helyett. Ez ritka lehetőség arra, hogy ne csak a jogorvoslatot javítsa ki, hanem magát a finanszírozási modellt is újragondolja. Ha csak ugyanazt az elvonást csomagolja formailag szabályosabb eljárásba, a politikai konfliktus változatlanul megmarad.

Az új rendszernek legalább három kérdésre kell választ adnia. Először: mi alapján számítják ki egy település teherbíró képességét? Másodszor: milyen felső korlát védi meg attól, hogy a befizetés a saját kötelező feladatait veszélyeztesse? Harmadszor: milyen átlátható mechanizmus alapján jut el az elvont pénz a gyengébb településekhez?

A jelenlegi rendszer egyik problémája, hogy az önkormányzatok kevéssé látják a kapcsolatot saját befizetésük és más települések támogatása között. A „szolidaritás” politikailag csak akkor hiteles, ha az elosztás maga is követhető. Ha a pénz egyszerűen eltűnik a központi költségvetésben, a befizető város számára inkább adónak, mint kiegyenlítő mechanizmusnak látszik.

A Reddit magyar fórumain a kérdés már hónapok óta visszatérő vita. A hozzászólások egyik visszatérő dilemmája az, hogy a gazdagabb települések közötti újraelosztás szükséges, de hol van az a pont, ahol a hozzájárulás már a helyi autonómiát üríti ki. Ezek a vélemények nem reprezentatívak, viszont jól mutatják, hogy a jogi vita mögött könnyen érthető közpolitikai kérdés áll: ki dönthet a helyben megtermelt adóbevétel felhasználásáról.

A Tisza-kormány számára a döntés politikai teszt is. Ellenzékben a párt az önkormányzati autonómia helyreállítását ígérte, kormányon viszont egy örökölt, nehéz költségvetést kell egyensúlyban tartania. Az elv és a pénzügyi realitás most közvetlenül ütközik. Ha jelentősen csökkenti a hozzájárulást, máshonnan kell előteremteni a kieső bevételt; ha érdemben változatlanul hagyja, szembe kerülhet saját korábbi ígéreteivel és több városvezetéssel.

Az AB-határozat ezért nem pontot tett a történet végére, hanem határidőt szabott egy új alkuhoz. December végéig olyan rendszert kell létrehozni, amely egyszerre alkotmányos, kiszámítható és pénzügyileg működőképes. Ez sokkal nehezebb feladat, mint egy vitatott paragrafus törlése.

A következő hetekben a kormány és az önkormányzati szövetségek tárgyalásai lehetnek a legfontosabbak. A kérdés már nem az, maradhat-e bármilyen szolidaritási hozzájárulás. Maradhat. A valódi vita arról szól, hogy az állam milyen eljárással, milyen mértékben és milyen elszámoltathatóság mellett nyúlhat a települések saját bevételeihez.