Milliárdosok miatt akadt el az uniós szankciós alku

Újabb belső vita fenyegeti az Európai Unió Oroszországgal szembeni szankciós rendszerét, miután Lettország közölte, hogy nem fogad el olyan alkut, amely Aliser Uszmanov és Mihail Fridman orosz kötődésű milliárdosok levételéhez kötné több ezer más személy és szervezet korlátozásának hároméves meghosszabbítását. Riga szerint az ilyen csere politikailag és jogilag is rossz precedenst teremtene, miközben Ukrajna háborúja tovább tart.

Az uniós szankciók között vagyonbefagyasztások és beutazási tilalmak szerepelnek. Ezeket az orosz invázió után vezették be politikusokkal, katonai vezetőkkel, üzletemberekkel, vállalatokkal és más szervezetekkel szemben. A rendszer fenntartásához a tagállamok egyhangú döntése szükséges, ezért egyetlen kormány is képes megakadályozni a hosszabbítást.

A mostani vita különösen kényes, mert mintegy háromezer érintett státusza függ a kompromisszumtól. Az elképzelés szerint az EU három évre meghosszabbítaná a listát, cserébe azonban néhány vitatott név lekerülne róla. Lettország ezt elfogadhatatlannak tartja, és rendkívüli kormányülést is kilátásba helyezett az ügyben.

Aliser Uszmanov az egyik legismertebb orosz üzletember, akit az EU a Kremlhez fűződő kapcsolatai miatt helyezett korlátozás alá. Franciaország és Szlovákia az elmúlt időszakban támogatta, hogy vegyék le a listáról. A háttérben diplomáciai és gazdasági megfontolások is szerepet játszanak, és az ügyben Azerbajdzsán érdekei is megjelentek.

Mihail Fridman esete részben eltérő. A luxemburgi kormány a vele kapcsolatos jogi és pénzügyi kockázatok miatt szeretné rendezni a helyzetet. Fridman jelentős kártérítési igényt támasztott Luxemburggal szemben, és több milliárd dolláros választottbírósági eljárás lehetősége is felmerült. Az uniós tagállamok számára ezért a szankciós politika egyre gyakrabban találkozik közvetlen jogi költségekkel.

Az oligarchák elleni korlátozások az ukrajnai háború kezdete óta politikai szimbólummá váltak. Az EU abból indult ki, hogy a Kreml körüli gazdasági elit vagyonának befagyasztásával növelhető az orosz vezetésre nehezedő belső nyomás. A rendszer hatékonyságát ugyanakkor kezdettől nehezítette, hogy az érintettek bonyolult tulajdonosi struktúrákon, családtagokon és offshore cégeken keresztül tartják vagyonuk jelentős részét.

Az elmúlt években több szankcionált személy sikeresen támadta meg az uniós döntéseket az Európai Unió Bíróságán. A tagállamoknak és az uniós intézményeknek ezért egyre részletesebben kell bizonyítaniuk, hogy az adott személy milyen kapcsolatban áll az orosz állammal, a háborús gazdasággal vagy a döntéshozói körrel. A politikai indok önmagában nem elegendő, ha a bírósági felülvizsgálat során a bizonyítékok nem állják meg a helyüket.

Lettország és a többi balti állam következetesen a szigorúbb megközelítést képviseli. Földrajzi helyzetük és történelmi tapasztalataik miatt az orosz fenyegetést közvetlen nemzetbiztonsági kérdésként kezelik. Riga attól tart, hogy néhány nagy vagyonú üzletember levétele a listáról azt az üzenetet küldené Moszkvának: kellő diplomáciai és jogi nyomással felpuhíthatók a korlátozások.

Más tagállamok pragmatikusabb álláspontot képviselnek. Szerintük a szankciós rendszer hosszú távú fenntarthatóságához szükség van arra, hogy az egyes ügyeket rendszeresen felülvizsgálják, és azokban az esetekben, ahol a jogi alap meggyengült, korrigálják a listát. Ezzel elkerülhető, hogy a bíróságok később kényszerítsék ki ugyanezt, esetleg jelentős kártérítési következményekkel.

A vita egyik legfontosabb eleme a hároméves hosszabbítás. Az EU korábban rendszeres időközönként kénytelen volt újra és újra egyhangú döntést hozni a korlátozásokról, ami minden alkalommal lehetőséget adott az egyes kormányoknak új követelések előterjesztésére. A hosszabb időszak csökkentené ezt a politikai zsarolási potenciált és kiszámíthatóbbá tenné a rendszert.

Ukrajna számára ugyanakkor különösen érzékeny, ha az EU orosz üzletembereket vesz le a listáról. Kijev azt szeretné, hogy a háború finanszírozásában vagy a Kreml politikai rendszerének fenntartásában szerepet játszó gazdasági elit továbbra is érezze a nyugati korlátozások hatását. Az ukrán vezetés attól tart, hogy a kivételek fokozatosan erodálhatják a szankciós rezsim hitelességét.

A vita az EU külpolitikai döntéshozatalának régi problémáját is előhozza. A szankciókhoz szükséges egyhangúság eredetileg azt biztosította, hogy ilyen súlyú külpolitikai lépést egyetlen tagállamra se lehessen rákényszeríteni. A 27 tagú unióban azonban ez azt is jelenti, hogy különálló nemzeti érdekek könnyen összekapcsolhatók egy közös külpolitikai döntéssel.

Magyarország az elmúlt években többször használta ezt a mozgásteret az Oroszországgal kapcsolatos döntések során. Budapest egyes személyek levételét kérte, illetve energia- és gazdasági kivételeket próbált elérni. A mostani ügy azt mutatja, hogy az egyhangúságból fakadó alkuhelyzet nem magyar sajátosság: Franciaország, Luxemburg, Szlovákia és Lettország is saját szempontokat érvényesít.

Az EU számára az a legfontosabb, hogy a szankciós rendszer jogilag védhető és politikailag egységes maradjon. Ha a tagállamok nem jutnak kompromisszumra, a korlátozások lejárata sokkal nagyobb kárt okozhatna, mint néhány vitatott név levétele. Riga éppen ezért próbál olyan megoldást kikényszeríteni, amely a hosszabbítást nem köti össze szerinte indokolatlan engedményekkel.

Az uniós nagykövetek várhatóan újabb tárgyalási fordulóban próbálják feloldani a patthelyzetet. A lehetséges kompromisszumok között szerepelhet az egyes ügyek külön kezelése, további jogi bizonyítékok bemutatása vagy a vitatott személyek státuszának későbbi felülvizsgálata. Az idő azonban szorít: ha nincs egyhangú döntés, a teljes rendszer egy része veszélybe kerülhet.

A konfliktus így jóval többről szól két milliárdos személyes sorsánál. Az EU azt próbálja eldönteni, hogyan lehet éveken át fenntartani egy olyan szankciós rendszert, amely egyszerre politikai nyomásgyakorló eszköz, jogilag megtámadható intézkedések hálózata és 27 különböző nemzeti érdek folyamatos kompromisszuma.