Egyedül maradt Szaúd-Arábia a húszik elleni harcban

Mohamed bin Szalmán trónörökös megszokta, hogy határozottan diktálja a tempót. Bármilyen stratégiai döntést hoz meg a szaúdi vezetés, az szinte azonnal végrehajtásra kerül a Szaúd-Arábiai Királyságban. Irányítása alatt az Arab-félsziget legnagyobb és legnépesebb állama az elmúlt években regionális vezető hatalommá nőtte ki magát, amely gazdasági és diplomáciai súlyával igyekszik alakítani a Közel-Kelet folyamatait. A legutóbbi katonai feszültségek és a regionális konfliktusok kiéleződése óta azonban nyilvánvalóvá vált a szaúdi biztonságpolitika sérülékenysége. A királyság alig talál olyan nemzetközi partnereket, amelyeknek katonai támogatására egy éles válsághelyzetben érdemben támaszkodhatna, annak ellenére, hogy az ország hatalmas pénzügyi erőforrásokkal és kiterjedt politikai kapcsolatrendszerrel rendelkezik.

A jemeni húszi milícia nemrégiben ballisztikus rakétát lőtt ki a szaúdi főváros, Rijád irányába. Bár a szaúdi légvédelemnek az elhárító rendszerek segítségével sikerült megsemmisítenie a fenyegetést, az incidens mélyreható biztonsági aggodalmakat hozott felszínre. Mohamed bin Szalmán már a rakétatámadást megelőzően közvetlen katonai segítséget kért az Amerikai Egyesült Államok elnökétől, Donald Trumptól a síita lázadók ellen. Az amerikai-szaúdi partnerség évtizedek óta arra a szilárd elvre épült, hogy Washington garantálja a királyság területi épségét és biztonságát, miközben Szaúd-Arábia a globális energiapiacok stabilitását biztosítja a folyamatos olajkitermeléssel. A washingtoni vezetés azonban határozottan elzárkózott az újabb közvetlen katonai fellépéstől, világossá téve, hogy az amerikai légierő újabb bevetései a húszi állások ellen jelenleg nincsenek napirenden.

Rijád számára kijózanító felismerést jelent az amerikai adminisztráció visszahúzódása. Bár az amerikai erők korábban heteken át bombázták az Irán által támogatott húszik jemeni támaszpontjait, a legutóbbi kritikus szakaszban a legfőbb szövetséges kifejezetten tartózkodóan viselkedik. Washington továbbra is biztosít fegyverszállításokat, technikai eszközöket és hírszerzési adatokat a szaúdi hadsereg számára, ám nem kíván ismét közvetlen módon belesodródni egy elhúzódó tengeri és légi háborúba. A nemzetközi biztonsági elemzők rámutatnak, hogy Szaúd-Arábia sok tekintetben magára maradt ebben a küzdelemben. Sokan tévesen a királyság és a húszik közötti lokális nézeteltérésként kezelik a helyzetet, holott a vörös-tengeri események globális hatást gyakorolnak a világgazdaságra és a tengeri kereskedelmi útvonalak biztonságára. A szaúdiak hagyományos szövetségesei mégis óvatosak, mivel a Jemen északi, hegyvidéki területeit uraló milícia elleni katonai fellépés kiszámíthatatlan kockázatokat hordoz magában.

A korábbi amerikai és nemzetközi csapásmérő akciók képesek voltak időlegesen gyengíteni a lázadók infrastruktúráját és rakétakészleteit, ám a húszik harci képességeinek végleges felszámolása nem sikerült. A fegyveres csoportok az elmúlt időszakban ellenőrzésük alá vonták a stratégiai jelentőségű Báb el-Mandeb tengerszorost. Ez a szoros jelenti az elsődleges alternatív áthaladási útvonalat azon szaúdi olajszállító teherhajók számára, amelyek a geopolitikai feszültségek miatt kénytelenek elkerülni a Hormuzi-szorost. A húszik ugyan közleményeikben biztosították a nemzetközi tengeri közösséget arról, hogy nem intéznek támadásokat a kereskedelmi hajók ellen a Vörös-tengeren, ám ez a garancia a szaúdi zászló alatt közlekedő vagy Szaúd-Arábiába tartó vízi járművekre kifejezetten nem vonatkozik.

Az amerikai katonai gépezet közvetlen támogatása nélkül Szaúd-Arábia mozgástere rendkívül korlátozott. A húszik visszaszorításához és a Báb el-Mandeb tengerszoros zavartalan hajózhatóságának garantálásához olyan komplex katonai képességekre lenne szükség, amelyeket egyedül Washington tudna nagy terjedelemben biztosítani. Ide tartozik a valós idejű műholdas és légi hírszerzés, a kiterjedt tengeri csapásmérő jelenlét, a többrétegű integrált légvédelem, valamint az elhúzódó műveleteket kiszolgáló logisztikai háttér. A királyság ugyan jelentős pénzügyi forrásokkal támogat különféle jemeni kormányhű és helyi törzsi fegyveres csoportokat, ám ezek a szervezetek egymással is belső viszályokat folytatnak, koordinációjuk hiányos, így nem képesek érdemi áttörést elérni a jól szervezett és elszánt síita milíciával szemben.

Rijád már jóval korábban felismerte a Teherán és regionális szövetségesei által jelentett biztonsági kockázatokat. Két évvel az 1979-es iráni iszlám forradalom után Szaúd-Arábia öt másik öböl menti állammal közösen hozta létre az Öböl-menti Együttműködési Tanácsot. A hat arab monarchia célja a külpolitika összehangolása, a közös védelmi infrastruktúra kiépítése és a regionális biztonság megteremtése volt az iráni-iraki háború árnyékában. A szövetség alapítói hosszú távon közös külpolitikát és egységes valutát is terveztek, ám a kezdeti lendületet hamar megtörték a belső ellentétek. A kisebb öböl menti államok folyamatosan attól tartottak, hogy a túlsúlyos szaúdi fél dominálja majd a közös döntéseket. A közös valutaterv meghiúsult, s a Szaúd-Arábia, Bahrain és az Egyesült Arab Emírségek által Katar ellen elrendelt 2017-es diplomáciai és gazdasági blokád végletesen próbára tette a szervezetet.

Bár a Szaúd-Arábia és Katar közötti diplomáciai feszültségek az utóbbi években elsimultak, a felszínre került a regionális befolyásért folytatott rivalizálás Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek között. Míg korábban a két öböl menti katonai hatalom vállvetve harcolt a szaúdi vezetésű nemzetközi koalícióban a húszik ellen, a jemeni terepen támogatott helyi ereik egymás ellen fordultak. Szaúd-Arábia az év elején kénytelen volt bombázni az Emírségek által támogatott dél-jemeni szeparatisták állásait, aminek következtében Abu-Dzabi visszahúzta fennmaradó csapatait és katonai felszerelését Jemenből. Ez a szakítás súlyos csapást mért a szaúdi stratégiai tervekre, hiszen az emírségekbeli erők kiesésével a koalíció érdemi ütőképessége még tovább csökkent.

A biztonsági architektúra diverzifikálása és az Egyesült Államoktól való függőség mérséklése érdekében Szaúd-Arábia augusztus elején megkötötte a Mekka-Paktum elnevezésű védelmi megállapodást Pakisztánnal és Törökországgal. A védelmi paktum aláírása ellenére egyik partner sem sietett a királyság segítségére, amikor a húszik ismételten rakétatámadásokat hajtottak végre szaúdi célpontok ellen. Ankara számára a Szaúd-Arábiával való hadiipari és hadi-kereskedelmi együttműködés nagyságrendekkel fontosabb, mint az arab ország közvetlen katonai védelme egy elhúzódó konfliktusban. Pakisztán pedig láthatóan kerül minden olyan lépést, amely veszélyeztetné a Washingtonhoz fűződő kényes diplomáciai viszonyát.

A szaúdi vezetés így válaszút elé került a jemeni válság kezelésében: a katonai konfliktus további eszkalációját kockáztatja, vagy megpróbál tárgyalásos úton kompromisszumot kötni a síita milíciával. A katonai erőltetés stratégiájával a királyság 2015 és 2022 között már súlyos árat fizetett. A szaúdi légierő kiterjedt bombázási hullámai ellenére sem sikerült elerni a legfőbb hadicélt, a húszik hatalmának megtörését. A lázadók továbbra is szilárdan ellenőrzésük alatt tartják a jemeni fővárost, Szanaát és az ország északi területeinek jelentős részét. Ha Rijád a tárgyalásos rendezés mellett dönt, komoly engedmények megtételére kényszerülhet egy olyan időszakban, amikor a Báb el-Mandeb tengerszoros feletti tengeri jelenlét és a sikeres rakétacsapások jelentősen megerősítették a húszik alkupozícióit.

Mohamed bin Szalmán trónörökös számára ez a helyzet súlyos stratégiai dilemmát teremt. Egy elhúzódó és költséges háború a húszi lázadókkal közvetlenül veszélyezteti Szaúd-Arábia nagyszabású gazdaságátalakítási terveit. A királyság hivatalos célja, hogy a kőolaj-kitermeléstől való függőséget csökkentve nemzetközi technológiai, innovációs és turisztikai központtá váljon. Ezen ambiciózus fejlesztési tervek megvalósításához tartós regionális békére és kiszámítható biztonsági környezetre van szükség. Ezzel szemben a húszik számára a fegyveres harc a mindennapi működés részévé vált. A lázadók viszonylag csekély anyagi ráfordítással képesek óriási gazdasági és infrastruktúra-károkat okozni, miközben a rendkívül gazdag Szaúd-Arábia a modern energetikai, közlekedési és turisztikai létesítményeivel sérülékeny célpontot nyújt.

A szaúdi gazdasági transzformáció szempontjából kulcsfontosságú megaprojektek, köztük a Vörös-tenger partján épülő fiktív jövőváros, Neom, valamint az újonnan létrehozott luxusüdülő-övezetek mind azon a feltételezésen alapulnak, hogy a térségben szavatolható a tengeri és légi közlekedés biztonsága. A húszi rakéták és a tengeri drónok fenyegetése elriasztja a külföldi tőkebefektetőket és a prémium turizmust, ami alapjaiban veszélyezteti a szaúdi jövőképet. Rijád nem engedheti meg magának a folyamatos bizonytalanságot, ám a katonai megoldás hiányában a diplomáciai visszalépés látszata belső és regionális tekintélyvesztéssel járhat.

A válság rávilágít arra is, hogy a közel-keleti biztonságpolitikai egyensúly gyökeresen átalakult. Az iráni támogatást élvező nem állami szereplők képesek blokkolni a globális kereskedelmi útvonalakat, megkérdőjelezve a hagyományos regionális nagyhatalmak fölényét. Szaúd-Arábia kénytelen újragondolni a szövetségi politikáját, s felismerni, hogy a méregdrága nyugati fegyverrendszerek vásárlása önmagában nem garantálja az ország biztonságát, ha hiányzik a közvetlen szövetségesi jelenlét és az elkötelezett regionális partnerség. A következő időszak döntései meghatározzák majd Szaúd-Arábia gazdasági jövőjét és a teljes öbölbeli térség stabilitását.