Washington pénzügyi csapdája: hitelekből fizetett kamatok

Az Egyesült Államok szövetségi költségvetésének szerkezete az elmúlt években olyan pályára állt, amely évtizedekre meghatározza a washingtoni döntéshozók gazdasági és biztonságpolitikai mozgásterét. A nyilvános adósságállomány folyamatos növekedése és a korábbi zéró közeli kamatkörnyezet lezárulása együttesen azt eredményezte, hogy a központi büdzsé kötelezettségei meredeken megugrottak. A törvényhozók előtt álló fiskális kihívás gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak a pillanatnyi pártpolitikai csatározásoknál, mivel a kiadási oldal automatizmusai fokozatosan felemésztik a gazdaságfejlesztésre, az oktatásra és a hagyományos infrastruktúrára fordítható forrásokat.

A szövetségi költségvetés kiadási oldala két alapvető kategóriára oszlik, amelyek közül a mérlegelhető tételek aránya évről évre zsugorodik. A Kongresszus minden évben csak a teljes büdzsé kevesebb mint egyharmadáról vitatkozik közvetlenül a tárcák éves támogatási törvényeiben. A fennmaradó kétharmad úgynevezett kötelező kiadás, amelyeket korábban elfogadott törvények írnak elő, így azok automatikusan kifizetésre kerülnek a jogosultsági feltételek teljesülése esetén. A társadalombiztosítási nyugdíjalapok, a rászorulókat és időseket ellátó egészségügyi hálózatok, valamint a veteránok juttatásai olyan törvényi védelmet élveznek, amelyhez egyik politikai oldal sem mer érdemben hozzányúlni a szavazók felháborodásától tartva.

Ezekhez a rögzített jóléti kötelezettségekhez zárkózott fel az államadósság nettó kamatterhe, amely a legdinamikusabban növekvő kiadási sorrá vált a szövetségi mérlegben. Az amerikai pénzügyminisztérium által kibocsátott kincstárjegyek és kötvények után fizetendő kamatok éves összege átlépte az ezer milliárd dolláros szintet. Ez a volumen azt jelenti, hogy a kincstár mostanra többet kifizet az állampapírok tulajdonosainak kamatként, mint amennyit az Egyesült Államok a teljes éves védelmi költségvetésére, a fegyveres erők fenntartására és a hadiipari fejlesztésekre együttesen elkölt. A kamatkiadások növekedése ráadásul önmagát gerjesztő mechanizmusként működik: a magasabb deficit fedezésére újabb kötvényeket kell piacra dobni, ami tovább duzzasztja a jövőbeli kamatfizetési kötelezettségeket.

A folyamat intézményi hátterében az amerikai törvényhozás döntéshozatali struktúrájának elhúzódó megosztottsága áll. A Képviselőházban és a Szenátusban kialakult szűk többségek következtében a pártok képtelenek átfogó reformot megvalósítani. A Demokrata Párt a szociális vívmányok megőrzését tekinti alaptételnek, és a bevételek növelését kizárólag a nagyvállalatok és a tehetős magánszemélyek adóterheinek emelésével kívánja elérni. Ezzel párhuzamosan a Republikánus Párt mereven elzárkózik minden adóemeléstől, és a kiadások drasztikus lefaragását követeli az állami bürokrácia és a nemzetközi segélyezési programok visszavágásával. Mivel egyik tábor sem tudja akaratát a másikra kényszeríteni, az évről évre megkötött kompromisszumok a status quo fenntartását és a deficit további növelését eredményezik.

A szövetségi adósságplafon jogi intézménye rendszeresen a figyelem középpontjába állítja a washingtoni pénzügyeket. Az 1917-ben bevezetett szabályozás eredetileg azt célozta, hogy nagyobb szabadságot adjon a pénzügyminisztériumnak az első világháborús hadikiadások fedezésére, miközben egy felső határt rögzít az összkötelezettségre. Az elmúlt évtizedekben azonban az adósságplafon megemelése a politikai zsarolás elsődleges eszközévé vált a törvényhozásban. Amikor az államadósság eléri a törvényben meghatározott limitet, a kincstár kénytelen rendkívüli likviditási intézkedéseket alkalmazni a számlák kiegyenlítésére. Ha a határidő lejárta előtt nem születik döntés az adósságlimit emeléséről vagy felfüggesztéséről, a szövetségi kormánynak elméletileg le kellene állítania a kifizetéseket, beleértve a lejáró állampapírok törlesztését is.

Egy esetleges szövetségi fizetésképtelenség felmérhetetlen következményekkel járna a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Az amerikai kincstárjegyek a globális tőkepiacok kockázatmentesnek tekintett alapeszközei, amelyekre nemzetközi bankok, nyugdíjalapok és külföldi jegybankok devizatartalékai épülnek. A hitelminősítő intézetek korábbi leminősítései és figyelmeztetései sokatmondó jelzést küldtek arról, hogy a washingtoni intézményrendszer kiszámíthatóságának romlása közvetlenül beépül a hozamelvárásokba. A befektetők növekvő kockázati prémiumot kérnek az amerikai állampapírok tartásáért, ami közvetlenül drágítja a vállalatok és a lakosság hitelfelvételi költségeit is a jelzáloghitelektől a vállalati beruházásokig.

A demográfiai folyamatok a következő évtizedekben tovább élezik a fiskális egyensúlytalanságot. A baby boomer generáció nyugdíjba vonulása a társadalombiztosítási alapok kimerülésével fenyeget. A szövetségi intézmények számításai szerint a nyugdíjalapok tartalékai a 2030-as évek közepére elfogyhatnak, hacsak nem történik törvénymódosítás a járulékok emeléséről vagy a kifizetések csökkentéséről. Az egészségügyi ellátások költségei a technológia fejlődésével és az idősödő társadalom igényeivel párhuzamosan jóval az infláció feletti ütemben drágulnak, ami automatikusan bővíti a szövetségi kiadásokat anélkül, hogy a törvényhozás erről külön szavazást tartana.

A védelmi kiadások terén a geopolitikai feszültségek zárják el a kiadáscsökkentés útját. A csendes-óceáni térségben tapasztalható fegyverkezési verseny, az európai biztonsági garanciák fenntartása és a haditechnikai korszerűsítés szükségessége megakadályozza a katonai büdzsé érdemi visszavágását. A haditengerészeti flotta bővítése, a hiperszonikus fegyverek fejlesztése és a kiberbiztonsági kapacitások kiépítése mind olyan beruházások, amelyek hosszú távú pénzügyi elköteleződést igényelnek a Pentagon részéről. A védelmi költségvetés nominális növekedése emiatt elkerülhetetlen, miközben a reálérték fenntartása a védelmi ipari beszállítók áremelkedései miatt egyre több forrást köt le.

A szövetségi adóbevételek szerkezete strukturális korlátokba ütközik. A személyi jövedelemadó és a munkáltatói járulékok adják a költségvetés bevételeinek döntő hányadát, miközben a társasági adóból származó bevételek aránya az elmúlt évtizedek adóreformjai következtében mérséklődött. A globális adóverseny és a tőke nemzetközi mobilitása miatt az adókulcsok drasztikus emelése a gazdasági aktivitás visszaesésével fenyeget, ami végső soron csökkentheti az adóbevételeket. A döntéshozók így olyan szűk sávban kénytelenek lavírozni, ahol az adóprés fokozása a növekedést fojtja meg, a kiadások lefaragása társadalmi ellenállásba ütközik, a deficit további növelése pedig felgyorsítja a kamatcsapda szorulását.

A dollár nemzetközi tartalékvaluta státusza évtizedeken át megvédte az Egyesült Államokat az eladósodás hagyományos gazdasági következményeitől. A nemzetközi kereskedelem dollár-elszámolása és a globális likviditási igények miatt a külföldi befektetők és központi bankok szinte korlátlanul vásárolták fel a kibocsátott amerikai államkötvényeket. Ez az úgynevezett rendkívüli kiváltság lehetővé tette, hogy Washington viszonylag alacsony hozamok mellett finanszírozza a külkereskedelmi és költségvetési ikerdeficitjét. A dollár részesedése a globális devizatartalékokban azonban lassú, de folyamatos lemorzsolódást mutat a regionális valuták és az aranytartalékok javára, ami a külföldi kötvényvásárlási hajlandóság óvatos mérséklődését jelzi.

A szövetségi költségvetés középtávú pályája egyértelműen a konszolidáció elkerülhetetlenségét vetíti előre. A gazdasági szakértők és a költségvetési ellenőrző szervek egyetértenek abban, hogy a jelenlegi folyamatok fenntartása a magánberuházások kiszorulásához vezet az állampapírpiac tőkeelszívó hatása miatt. A magas állami finanszírozási igény felhajtja a reálkamatokat, ami visszafogja az innovációt és a termelékenységet a versenyszférában. A jövőbeli kormányzatok feladata egy olyan átfogó kompromisszum kimunkálása lesz, amely a szociális biztonsági rendszerek fenntartható áramvonalasítását összekapcsolja az adóbázis célzott kiszélesítésével, elkerülve a törvényhozási gépezet teljes megbénulását.