Tízmilliárdból támadja meg a kormány a várólistákat

Tízmilliárd forintos programmal próbálja a kormány még az év vége előtt csökkenteni a magyar kórházi várólistákat. Magyar Péter szeptember 26-án, országjárásának szolnoki állomásán jelentette be, hogy elsőként a leghosszabb várakozási idejű beavatkozásokra, köztük a csípő- és térdprotézis-műtétekre, valamint a szürkehályog-kezelésekre koncentrálnak. A kabinet azt várja, hogy január elejére már mérhető eredmény legyen. A terv valódi próbája azonban nem a tízmilliárdos keret elköltése lesz, hanem az, sikerül-e olyan plusz kapacitást teremteni, amelyet nem ugyanabból a túlterhelt személyzetből kell előállítani.

A probléma nagyságát jól mutatják a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő adatai. Április elején 9602 beteg várt hatvan napnál régebben csípőprotézis-műtétre, szeptember közepére pedig már 10 607 beteg szerepelt a műtétre várók között. A pontos mutatók beavatkozásonként eltérnek, de az irány világos: több nagy ortopédiai és szemészeti ellátásban tartósan jelentős a torlódás.

A kormány programjának egyik új eleme az, hogy nem pusztán többletpénzt adna a kórházaknak. Magyar Péter szerint új orvosi teameket hoznának létre, és a műtéteket szükség esetén a hagyományos nappali munkarenden túl, akár éjszaka is végeznék. Ez lényegében célzott kapacitásbővítést jelenthet az állami rendszeren belül: a kórházak plusz műtéti időt, személyzetet és eszközhasználatot finanszírozhatnak a keretből.

A módszer nem ismeretlen. Korábbi várólista-csökkentő programok is többletfinanszírozással ösztönözték az intézményeket arra, hogy a normál teljesítményükön felül végezzenek beavatkozásokat. A rendszer addig működik jól, amíg valóban van szabad humán és műszaki kapacitás. Ha azonban ugyanazok az orvosok, műtősnők, aneszteziológusok és szakdolgozók végzik a plusz műtéteket, akik nappal már teljes terhelés mellett dolgoznak, gyorsan elérhető a fizikai határ.

Ezért a tízmilliárd forint nagysága önmagában keveset mond. A csípő- és térdprotézis-műtétek drága beavatkozások, implantátumot, műtőt, altatási vagy érzéstelenítési kapacitást, kórházi ágyat és rehabilitációt igényelnek. A szürkehályog-műtétek rövidebbek és nagyobb számban szervezhetők, de ott is szükség van műtéti személyzetre és megfelelő eszközökre. A program eredményét ezért beavatkozásonként kell mérni.

A kormány hosszabb távú vállalása szerint a járóbeteg-szakellátásban legfeljebb két hónap, a fekvőbeteg-ellátásban legfeljebb hat hónap lenne az elfogadható várakozási idő. Magyar Péter maga is elismerte, hogy ettől a rendszer jelenleg messze van. A mostani tízmilliárdos csomag így inkább első beavatkozás, mint végleges reform.

A várólisták mögött ugyanis nem kizárólag pénzhiány áll. A területi különbségek jelentősek: van, ahol az adott szakmában megfelelő az orvoslétszám, máshol egy-egy kulcsszakember távozása hónapokkal növelheti a várakozást. Az eszközpark és a műtőkapacitás is eltérő. Egy országos program akkor lehet hatékony, ha a betegeket szükség esetén olyan intézménybe irányítják át, ahol gyorsabban elvégezhető a beavatkozás, és ehhez az utazás, az utánkövetés és a rehabilitáció is megszervezhető.

Ez azonban érzékeny kérdés. A beteg számára nem feltétlenül segítség, ha papíron rövidebb várólistát kap, de száz kilométert kell utaznia egy műtétért, majd a kontrollokra is visszajárnia. A kapacitások országos újraelosztásához ezért betegút-szervezés és megfelelő tájékoztatás szükséges.

A magánellátás szerepe szintén felmerülhet. Magyarországon az elmúlt években sok beteg azért választott fizetős műtétet vagy diagnosztikát, mert nem akart hónapokat várni. A kormány egyelőre az állami rendszer kapacitásának bővítéséről beszél. Ha a program később magánszolgáltatók bevonását is lehetővé teszi, külön szabályozni kellene, milyen áron és milyen minőségi feltételekkel vásárol az állam ellátást.

A várólisták csökkentésének van egy kevésbé látványos feltétele is: az adatok tisztasága. A listákon szerepelhetnek olyan betegek, akiknek időközben megváltozott az állapotuk, más intézményben kaptak ellátást, vagy valamilyen okból már nem aktuális a beavatkozás. A tényleges sorok rendszeres felülvizsgálása nélkül a statisztika könnyen eltérhet a valós ellátási igénytől. Ugyanakkor a lista „tisztítása” nem válhat adminisztratív módszerré a mutatók javítására.

A következő hónapokban ezért nem a kormányzati keretösszeg, hanem néhány egyszerű mutató lesz döntő. Hány plusz műtét történt? Mennyi idővel rövidült a medián várakozás? Csökkent-e a hatvan vagy 180 napnál régebben várók száma? Mely kórházak kaptak többletforrást, és milyen teljesítményt vállaltak érte? Ha ezek az adatok nyilvánosak lesznek, januárban valóban mérhető lesz a program sikere.

A szolnoki bejelentésnek helyi háttere is van. A Hetényi Géza Kórház állapota, a liftek és a klímák problémái, valamint a hosszú várakozási idők korábban is politikai témává váltak. A miniszterelnök országjárásán ezért nem elvont egészségpolitikai kérdésről beszélt, hanem olyan problémáról, amelyet a közönség saját tapasztalatból ismer.

A magyar egészségügyi fórumokon és közösségi vitákban a várólisták kapcsán rendszeresen megjelenik a kérdés, vajon a többletfinanszírozás eljut-e ténylegesen a műtéti kapacitásig, vagy a személyzethiány lesz a szűk keresztmetszet. Ezek a vélemények nem helyettesítik a NEAK adatait, de pontosan arra a pontra mutatnak rá, amelyen a program sikere múlik.

A tízmilliárdos csomag ezért jóval érdekesebb annál, mint hogy a kormány újabb egészségügyi pénzt jelentett be. Három hónap alatt kell megmutatnia, hogy célzott finanszírozással ténylegesen rövidíthető-e a várakozás egy olyan rendszerben, ahol a kapacitáshiány jelentős része emberhiányból ered. Ha januárra valóban láthatóan kevesebben várnak a leginkább torlódott műtétekre, a modellt más szakmákra is ki lehet terjeszteni. Ha nem, a várólisták ismét azt bizonyítják majd, hogy az egészségügyben a pénz szükséges, de önmagában nem elegendő feltétel.