Véráztatta Vörös-tenger: külső hatalmak Afrikában

A jemeni partvidéket uraló húszi lázadók fegyveres fellépése a Bab al-Mandab tengerszorosnál drámai módon átrendezte a nemzetközi kereskedelmi hajózás és a globális biztonságpolitika viszonyait. A Vörös-tengert az Ádeni-öböllel és az Indiai-óceánnal összekötő, mindössze harminc kilométer széles tengeri átjárón halad át a világ tengeri áruforgalmának mintegy 12 százaléka, biztosítva a Szuezi-csatornán keresztüli közvetlen összeköttetést Európa és Ázsia piacai között. A Teherán által pénzelt és fegyverzett síita fegyveresek sorozatos rakéta- és dróntámadásai, valamint a kereskedelmi hajók feltartóztatása miatt a nyugati és az öbölmenti stratégák tekintete a szoros túloldalára, Kelet-Afrika partvidékére szegeződött. Az afrikai kontinens északkeleti pereme hirtelen felértékelődött: a part menti kikötők, katonai létesítmények és logisztikai bázisok birtoklása kulcskérdéssé vált a világkereskedelem védelmében és a regionális erőegyensúly fenntartásában. A stratégiai felértékelődés azonban a helyi kormányok számára óriási kockázatokat szült, mivel a térség belső válságai a külföldi erők kíméletlen geopolitikai játszóterévé váltak.

A kelet-afrikai partvidék biztonsági válságának legsúlyosabb gócpontja Szudán, ahol a modern kor egyik legpusztítóbb humanitárius katasztrófája bontakozott ki. Az országban 2023 tavasza óta kíméletlen harcok dúlnak a reguláris hadsereg parancsnoka, Abdel Fattáh al-Burhán tábornok és a Gyorsreagálású Támogató Erők élén álló Mohamed Hamdan Daglo, ismertebb nevén Hemedti között. A korábbi szövetségesek összecsapása több mint 150 000 emberéletet követelt, 13 000 000 polgárt űzött el lakóhelyéről, és 25 000 000 embert sodort a közvetlen éhhalál szélére. A konfliktus gyorsan elveszítette tisztán belső jellegét: a Vörös-tenger partján fekvő Port Szudán kikötője és az ország gazdag aranykészletei felkeltették a térségi hatalmak figyelmét. A hadviselő felek mögött felsorakozó külső támogatók folyamatos fegyverutánpótlással táplálják az összecsapásokat, teljesen ellehetetlenítve a politikai rendezést.

A szudáni polgárháború a Perzsa-öböl két vezető állama, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek közötti vetélkedést is a felszínre hozta. Az Abu-Dzabit irányító Mohamed bin Zájed elnök határozott, önálló külpolitikai irányvonalat követ, amely mind élesebben szembemegy a rijádi szomszéd érdekeivel. Az Egyesült Arab Emírségek kiterjedt fegyverszállítmányokkal, korszerű drónokkal és pénzügyi forrásokkal látja el az RSF milíciáit. Bár a hivatalos emírségi vezetés rendszeresen visszautasítja ezeket az értesüléseket – különösen azóta, hogy Daglo csapatait Dárfúrban súlyos népirtással és etnikai pogromokkal vádolják –, a nemzetközi jelentések részletesen feltárták a Csádon és Líbián keresztül vezető titkos utánpótlási csatornákat. Az emírségi stratégia célja egy hozzá lojális katonai vezetés pozícióba juttatása Kartúmban, amely garantálja a stratégiai bányakincsek felügyeletét és az északkelet-afrikai kikötők ellenőrzését.

Az emírségi törekvésekkel szemben Szaúd-Arábia és Egyiptom nyíltan a hivatalos állami hadsereget, a Burhán vezette fegyveres erőket támogatja. Kairó számára Szudán stabilitása közvetlen nemzetbiztonsági érdek: az egyiptomi vezetés retteg a déli szomszéd szétesésétől, a határ menti instabilitástól és a milliós menekülthullámoktól. Abdel Fattáh esz-Szíszi elnök kormánya fegyverekkel, légicsapásokkal és hírszerzési adatokkal segíti a szudáni reguláris hadsereget. Rijád ezzel párhuzamosan igyekszik megvédeni a Vörös-tenger biztonságát, megakadályozva, hogy a túlparton egy ellenőrizetlen fegyveres csoport jusson tengeri kijárathoz. A helyzet újabb fordulatot vett azzal, hogy az elmúlt időszakban Irán szintén a Burhán-féle hadsereg mellé állt: Teherán Mohadzser típusú harci drónokat szállított a haderőnek, amivel sikerült megállítani az RSF előretörését a főváros térségében, miközben igyekszik haditengerészeti támaszpontot szerezni a Vörös-tenger partján.

A térségi befolyásszerzés másik kritikus terepe Szomália és a tőle 1991-ben elszakadt Szomáliföld területén található. Szomáliföld az Ádeni-öböl déli partján fekszik, közvetlenül a Bab al-Mandab szoros szomszédságában. Az önhatalmúlag kikiáltott köztársaság évtizedeken át hiába küzdött a nemzetközi elismerésért, noha stabil intézményrendszert, önálló haderőt és működő gazdaságot hozott létre a széteső szomáliai állam árnyékában. A fordulatot az Egyesült Arab Emírségek gazdasági és katonai jelenléte hozta el. A dubaji székhelyű kikötőüzemeltető óriásvállalat, a DP World 2016-ban átfogó megállapodást kötött Szomálifölddel a berberai mélyvízi kikötő modernizálására. A beruházások révén Berbera a Vörös-tenger egyik kulcsfontosságú logisztikai központjává vált, miközben Abu-Dzabi katonai repülőteret és kikötői támaszpontot hozott létre a város közvetlen közelében.

A diplomáciai viszonyok 2025 decemberében vettek drámai fordulatot, amikor Izrael a világ államai közül elsőként hivatalosan elismerte Szomáliföld függetlenségét és szuverenitását. Benjamin Netanjahu kormánya a 2020-as Ábrahám-megállapodások szellemére hivatkozva lépett szövetségre a területtel, tovább mélyítve a biztonsági koordinációt az Egyesült Arab Emírségekkel. A nemzetközi biztonságpolitikai elemzések szerint a felek olyan együttműködésen dolgoznak, amely megnyitja az utat az izraeli fegyveres erők előtt az emírségi berberai támaszpont közös használatára. Izrael ezzel létfontosságú hírszerzési és csapásmérő bázishoz jut a déli vizeken: az eilati kikötő védelmében Jeruzsálem közvetlen közelségből mérhet felderítő csapásokat a jemeni húszi rakétaállásokra és fegyverraktárakra. A döntés hatalmas felháborodást váltott ki: a mogadishui kormány mellett Szaúd-Arábia, Egyiptom, Katar és az Afrikai Unió is élesen elítélte a lépést, a szomáliai szuverenitás durva megsértését látva a külföldi bázisépítésben.

A vörös-tengeri hatalmi játszmák kulcsszereplője Etiópia, amely az afrikai földrész második legnépesebb államaként súlyos földrajzi akadályokba ütközik. Az ország Eritrea 1993-as függetlenedése óta el van zárva a nyílt tengertől, 120 000 000 lakosának ellátása és külkereskedelmének több mint kilencven százaléka a szomszédos Dzsibuti kikötőin halad át. Dzsibutiban azonban óriási a nemzetközi katonai torlódás: az apró állam területén az Egyesült Államok, Kína, Franciaország és Japán egymás közvetlen szomszédságában működtet támaszpontokat. Abij Ahmed etióp miniszterelnök ezért elhatározta, hogy közvetlen tengeri kijáratot szerez országa számára. Addisz-Abeba 2024 elején előzetes megállapodást kötött Szomálifölddel, amelynek értelmében húsz kilométernyi tengerparti sávot bérelne Berbera mellett ötven évre egy haditengerészeti bázis és kereskedelmi móló létesítésére, cserébe felajánlva Szomáliföld államiságának jövőbeli elismerését és részesedést a nemzeti légitársaságban.

Az etióp tengeri ambíciók azonnal felbőszítették a szomáliai vezetést, amely a területi épsége elleni közvetlen támadásként értékelte a megállapodást. Bár Törökország közvetítésével Ankarában diplomáciai egyeztetések indultak a feszültség enyhítésére, Addisz-Abeba nem adta fel a berberai terveket. Az etióp kormány ezen a téren számíthat az Egyesült Arab Emírségek határozott gazdasági támogatására, amely igyekszik bekötni Etiópiát a saját vörös-tengeri kereskedelmi hálózatába. Ezzel párhuzamosan Etiópiát és az Emírségeket közös érdekek vezérlik a szudáni konfliktusban is: Addisz-Abeba logisztikai segítséget nyújt a Daglo-féle RSF alakulatainak, és több forrás szerint kiképzési lehetőséget biztosít az emírségi katonai tanácsadóknak a milicisták felkészítéséhez, dacára a hivatalos kormányszintű tagadásoknak.

Az etióp tervek miatt pattanásig feszült a viszony Addisz-Abeba és Kairó között, amit a Nílus folyó vizének megosztása körüli vita már eleve a végletekig élezett. Etiópia a Kék-Níluson megépítette a kontinens legnagyobb vízerőművét, a Nagy Etióp Reneszánsz Gátat, amely alapvető fontosságú az ország gazdasági és energetikai fejlődéséhez. Egyiptom viszont közvetlen fenyegetésként tekint a gigantikus építményre, attól tartva, hogy a víztározók feltöltése veszélybe sodorja a százmilliós egyiptomi lakosság ivóvízellátását és tönkreteszi a mezőgazdaságot. Az etióp-szomáliföldi kikötőterv bejelentése után Kairó azonnal védelmi szövetségre lépett a mogadishui kormánnyal: egyiptomi katonai kontingenst és fegyvereket küldött Szomáliába, közvetlen nyomást gyakorolva Etiópiára. A szudáni katonai vezetés szintén aggodalommal figyeli a gát működését, így Kairó és Kartúm szoros partnerségben lép fel az etióp regionális törekvésekkel szemben.

A külső nyomást tetézi, hogy Etiópia határain belül újra lángra lobbantak a fegyveres harcok. Észak-Etiópiában a 2022-es pretoriai békeszerződés összeomlása után egy hét lázadó szervezetből álló fegyveres koalíció – soraiban a Tigréi Népi Felszabadítási Fronttal és az amhara Fano milíciával – hirdetett felkelést a központi kormány elmozdítására. Az etióp hadsereg dróncsapásokkal és tüzérséggel igyekszik elfojtani a lázadást, miközben Addisz-Abeba azzal vádolja a szudáni hadsereget és az egyiptomi elhárítást, hogy fegyverekkel látják el a határ menti lázadókat. A válság mélységét sokatmondóan jelzi, hogy Szaúd-Arábia a közelmúltban közvetítői kezdeményezést tett a fegyvernyugvás elérésére, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy visszaszorítsa riválisa, az Egyesült Arab Emírségek térnyerését az etióp kormányzatban.

A vörös-tengeri térség geopolitikai egyenletében meghatározó ellensúlyt képez Törökország, amely az elmúlt másfél évtizedben rendkívüli gazdasági és katonai jelenlétet épített ki Szomáliában. Ankara szerepvállalása a 2011-es humanitárius segélyekkel indult, mára azonban teljes körű védelmi partnerséggé alakult. A török cégek felügyelik a mogadishui nemzetközi repülőteret és a tengeri kikötőt, a török hadsereg pedig felépítette az afrikai kontinens legnagyobb külföldi török bázisát, a TURKSOM kiképzőközpontot, ahol a szomáliai haderő legfontosabb alakulatait oktatják. A felek által aláírt átfogó védelmi megállapodás alapján a török haditengerészet közvetlen védelmet nyújt a szomáliai partok mentén, miközben az Oruç Reis kutatóhajó megkezdte a hatalmasra becsült tengeri kőolaj- és földgázmezők felmérését.

Törökország jelenléte jóval meghaladja a szokásos gazdasági beruházások kereteit. A Mogadishutól északra fekvő Warshake térségében egy korszerű űrközpont és kilövőállomás létesítése zajlik, amely a szakértői értékelések szerint kettős rendeltetésű infrastruktúrát hordoz, megalapozva az önálló védelmi és rakétaképességeket. A török fegyveres erők páncélozott járműveket és légi eszközöket állomásoztatnak a térségben a létesítmények védelmére, demonstrálva elkötelezettségüket a szomáliai állam integritása mellett. Ankara határozottan elutasítja Szomáliföld önállósodását és a partvidék izraeli katonai felügyeletét. Recep Tayyip Erdogan személyesen próbálja meggyőzni az etióp vezetést arról, hogy a zsidó állam és az emírségi szövetség helyett válassza a török közvetítést és az alternatív kereskedelmi folyosókat.

A Vörös-tenger déli bejárata és a kelet-afrikai partvonal napjainkra a nemzetközi biztonságpolitika egyik legveszélyesebb törésvonalává vált. A helyi államok etnikai ellentétei, a szudáni polgárháború pusztítása, a szomáliai területi megosztottság és az etiópiai belső konfliktusok végleg összekapcsolódtak a közel-keleti geopolitikai versengéssel. Az Egyesült Arab Emírségek a gazdasági tőkéjével és kikötői hálózatával, Izrael a katonai megfigyelőpontok kiépítésével, Szaúd-Arábia a vezető szerepének védelmével, míg Egyiptom a létfontosságú vízkészletei megóvásáért vívott küzdelmével alakítja az eseményeket. Ebben az egymásba fonódó küzdelemben minden egyes kikötői szerződés, új radarállomás vagy katonai bázis tovább növeli a feszültséget, miközben a tengeri kereskedelmi útvonalak sérülékenysége biztosítja, hogy a partvidéken fellángoló konfliktusok a világkereskedelem egészére éreztessék hatásukat.