Feltárulnak Mauthausen legbrutálisabb lágereinek titkai

A második világháborút követő Ausztriában a felejtés vágya és a gazdasági talpra állás évtizedekre elfedte a nemzetiszocialista diktatúra legsúlyosabb bűneit. Miközben a linzi Duna-kanyarulat felett magasodó Mauthausen gránitfalai, bástyái és őrtornyai megmaradtak a hivatalos állami emlékezet központjaként, a szomszédságában elterülő Gusen egészen más sorsra jutott. A hivatalosan Mauthausen ikertáboraként nyilvántartott, ám időszakosan még az anyalágernél is több rabot számláló guseni kényszermunkatelepet a felszabadulás után szinte teljesen felszámolták. A barakkok helyét az 1950-es és 1960-as években felparcellázták, és egyszerű építési telekként értékesítették a lakosságnak. Sárgult levéltári fényképek tanúsága szerint a helyi elöljáróság nyílt hirdetményekben kínálta eladásra a meggyilkolt tízezrek vére áztatta területeket. A vevők békés családi házakat, gondozott virágágyásokat és kerti garázsokat építettek a tömegsírok fölé. Az egykori lágervilág kiterjedt körzete így fokozatosan láthatatlanná vált a felső-ausztriai Langenstein kertvárosi idillje mögött.

Ez a több évtizedes elhallgatás most történelmi fordulóponthoz érkezett. A Mauthausen Memorial kutatóközpontja és az osztrák állami ingatlanokat kezelő Burghauptmannschaft nagyszabású, mintegy huszonegymillió eurós beruházási programot indított el. A jóváhagyott tervek alapján az építkezési és területrendezési munkálatok 2028-ban veszik kezdetüket, az új nemzetközi emlékhely ünnepélyes átadását pedig 2031-re ütemezték. Barbara Glück, a Mauthausen-emlékhely igazgatója és Robert Vorberg főkurátor szakmai irányításával európai uniós szintű tervpályázatot hirdettek meg, hogy a település lakóövezetébe ékelődött történelmi maradványokat egységes, méltó keretbe foglalják. A feladat rendkívüli körültekintést igényel, hiszen az egykori SS-parancsnokság épülete, a fogolybarakkok megmaradt falai, a kőzúzó romjai és a felújított krematóriumi kemence közvetlenül a mai lakóházak szomszédságában találhatók.

A fizikai átalakítással párhuzamosan mélyreható történettudományi kutatómunka zajlik a térségben. Katharina Kniefacz és Stephanie Kaiser történészek egyedülálló forrásfeltárásban térképezik fel a földterületek tulajdonjogi viszonyait a tábor létesítése előtti időktől kezdve a láger működésén át a háború utáni beépítésekig. A vizsgálatok rávilágítanak arra a megdöbbentő tényre, hogy az 1970-es években ideköltöző családok nagy része nem is sejtette, milyen borzalmak helyszínén vásárolt telket és emelt otthont. A háború befejezése után a langensteini kőbánya szovjet katonai felügyelet alatt termelt tovább, miközben a hegy gyomrába vájt óriási hadiipari alagutak építőanyagait magánszemélyek hordták szét és értékesítették. Az évtizedeken át fenntartott hivatalos osztrák áldozati tétel, amely az országot a hitleri expanzió első áldozataként mutatta be, kényelmes alapot nyújtott ahhoz, hogy a társadalom elfordítsa tekintetét a helyi lakosság felelősségéről, a lágerekből származó haszonélvezetről és a népirtás közvetlen hátországáról.

A tudományos feltárás másik központi iránya az áldozatok személyazonosságának felkutatását végzi. A hitleri lágerrendszer a megsemmisítés folyamatát rideg adminisztrációval dokumentálta, miközben a halotti anyakönyvek cinikus hazugságokat rögzítettek. A halálra dolgoztatott foglyoknál szívelégtelenséget, az őrtornyok tövében lelőtteknél szökési kísérletet, a gázkamrában elpusztítottaknál tüdőgyulladást tüntettek fel hivatalos okként. A kutatók szívós forráselemzése révén a Gusenben meggyilkolt legalább harmincötezer-nyolcszáz mártír közül mára mintegy harminckétezer áldozatot sikerült név szerint azonosítani. A statisztikai adatok megerősítették, hogy a tábor fennállása alatt több mint hetvenkétezer fogoly járta meg a barakkokat, s a fogvatartottak létszáma a háború utolsó szakaszában jelentősen meghaladta a mauthauseni központi táborét. Gusen a náci koncentrációs hálózat leghalálosabb pontjává vált, ahol a munkával történő megsemmisítés elve a legnyersebb valójában működött.

A rabok összetétele a kontinens szinte minden nemzetét felölelte, ám az elhalálozási arányok döbbenetes különbségeket mutattak a fogolycsoportok között. A legmagasabb veszteségi arányt a spanyol köztársaságiak, a vörös spanyolok szenvedték el. A spanyol polgárháborúban Franco tábornok ellen harcoló, majd francia területre menekülő és ott fogságba eső fegyveresek közül közel háromezer-kilencszáz embert hurcoltak Gusenbe. Mivel hontalan politikai fogolyként kezelték őket, akik mögött semmilyen nemzetközi diplomáciai védelem nem állt, az SS-felügyelők ideológiai bosszút álltak rajtuk. A spanyol rabok kevesebb mint 15 százaléka érte meg a tábor feladását, a túlnyomó többség a kőbányában, az éheztetés következtében vagy a hírhedt halállépcsőkön lelte halálát. Hasonlóan kegyetlen sors jutott a szovjet hadifoglyoknak, a lengyel értelmiség képviselőinek, valamint a francia és olasz ellenállóknak, akiket a táborvezetés a gyors fizikai megsemmisítésre ítélt.

A magyar történelem és a guseni lágerek kapcsolata rendkívül szoros és megrázó, amely alapvető eligazodást nyújt a hazai olvasóknak. Történelmi érdekesség, hogy a tizenkilencedik század derekán éppen ebből a felső-ausztriai gránitbányából fejtették és szállították a kőtömböket a budapesti Széchenyi Lánchíd pilléreihez, összekötve a vidéket a magyar reformkor legfőbb építészeti szimbólumával. Egy évszázaddal később ugyanez a táj a magyar történelem legsúlyosabb tragédiájának színhelyévé vált. Magyarország 1944. márciusi német megszállását és a Sztójay-kormány hivatalba lépését követően megkezdődött a hazai zsidóság tömeges elhurcolása. Az auschwitzi vagonok mellett a munkaképesnek minősített férfiak és nők ezreit, valamint a honvédségi munkaszolgálatos alakulatok tagjait a Mauthausen-Gusen táborkomplexumba irányították. A németellenes politikai erők tagjai, baloldali gondolkodók, szakszervezeti vezetők és ellenállók szintén e szögesdrótok közé kerültek.

A Gusen I és Gusen II táborokba vezényelt magyar foglyok a mindennapi megsemmisítés legbrutálisabb körülményeit tapasztalták meg. A korabeli kartonok és a háború utáni vallomások szerint több ezer magyar polgár pusztult el a telepen a végletes éhezés, a tífusz és az őrök kegyetlensége miatt. Különösen sötét fejezetet jelentett a Bergkristall kódnevű földalatti fegyvergyár építése, ahol a sziklákba vájt csarnokokban magyar rabok ezrei robotoltak a Messerschmitt sugárhajtású gépek alkatrészeinek előállításán. A kőpor, a robbantási gázok, a folyamatos omlások és a 12 órás kényszermunka hetek alatt felemésztette az emberi test tartalékait. Amikor 1944 telén a szovjet csapatok előretörése miatt a nácik kiürítették a nyugati határszélen létesített kényszermunkatáborokat, a magyar munkaszolgálatosokat gyalogos halálmenetekben hajtották végig az osztrák hegyeken Mauthausen és Gusen felé. A legyengült embereket az utak szélén végezték ki, a táborokba bejutók pedig a hatalmas túlzsúfoltság miatt vesztették életüket a felszabadulás előtti hetekben.

A tábor fizikai maradványainak megmentése a háborút követően szinte kizárólag a túlélők elszántságának volt köszönhető. Az 1960-as évek elején a nemzetközi túlélőszervezetek megelégelték a hivatalos bécsi szervek passzivitását, és saját anyagi forrásaikból, gyűjtések segítségével emlékművet emeltek a megmaradt krematórium köré, amelyet 1965-ben avattak fel Mémorial de Gusen néven. A mauthauseni kutatóknak nyilatkozó egykori kőműves, Johann Aberl megdöbbentő részleteket osztott meg a helyreállítási munkákról. Aberl feladata az volt, hogy bemásszon a krematóriumi kemence belső terébe, és megújítsa a szétmállott téglahézagokat. A mesterember kizárólag a hajnali és kora reggeli órákban tudta végezni ezt a munkát, mivel a déli meleg beálltával a kemence falából áradó, több ezer elhamvasztott emberi test maradványaiból származó szag húsz évvel a háború után is elviselhetetlennek bizonyult.

Az osztrák állami intézményrendszer csupán az utóbbi években, a nemzetközi közvélemény és a lengyel kormány határozott fellépése nyomán kezdett érdemben cselekedni a magánkézbe került területek visszavásárlásáért. A huszonegymillió eurós állami projekt elindítása a fizikai rekonstrukció mellett a múlt elhallgatásának felszámolását jelenti. A 2031-re tervezett új emlékhely garantálja, hogy a 35 és félezer mártír, köztük a több ezer magyar áldozat emlékezete soha többé ne merülhessen feledésbe a modern lakónegyedek gondtalan felszíne alatt.