A Vaskereszt Lovagkeresztje és a Bundeswehr múltja

104 éves korában elhunyt Hugo Broch egykori vadászrepülő hadnagy, akit a nemzetközi hadtörténeti szakirodalom a hitleri Wehrmacht utolsó élő lovagkereszteseként tartott számon. A pilóta a keleti fronton 324 bevetést teljesített, amelyek során 81 légi győzelmet aratott a szovjet vadászgépek ellen. Neve 2017-ben járta be a világsajtót, amikor 95 esztendősen Nagy-Britanniában a levegőbe emelkedett egy restaurált kétüléses Spitfire fedélzetén. A repülésről készült beszámolók a megbékélés szimbólumaként mutatták be a hajdani ellenfelek találkozását, elfedve a kitüntetés körüli súlyos erkölcsi dilemmákat. Broch halálával lezárult egy korszak, amely évtizedeken át kísértette a bonni, majd a berlini védelmi politikát.

A német fegyveres erők hivatalosan nem tudták megerősíteni, hogy valóban Broch volt-e az utolsó élő kitüntetett katona. A Bundeswehr vezetése ugyanis semmilyen nyilvántartást nem vezet azokról a veteránokról, akik a Német Szövetségi Köztársaság és az új hadsereg megalapítása előtt teljesítettek szolgálatot. A védelmi minisztérium hivatalos tájékoztatása szerint az év elején elhunyt Heinz Rafoth nyugalmazott ezredes volt az utolsó olyan elismert katona, aki a második világháború után az újjászervezett szövetségi haderő kötelékében is szolgált. A tárca szóvivői ebben a kérdésben maguk is nyilvános forrásokra hivatkoztak, hangsúlyozva a központi archívumok hiányát.

A Bundeswehr és a nemzetiszocialista korszak kitüntetettjei közötti kapcsolat hosszú évtizedeken át rendkívül terhelt maradt. A hatvanas és hetvenes években a hadsereg vezetése hivatalos kapcsolatot ápolt a Vaskereszt Lovagkereszteseinek Szövetségével. A töréspont 1999 márciusában következett be, amikor Rudolf Scharping szociáldemokrata védelmi miniszter azonnali hatállyal megtiltott minden hivatalos érintkezést a revizionistának minősített szervezettel. A tárcavezető határozottan rámutatott arra, hogy az egyesület vezetői közvetlenül a jobboldali szélsőségekhez kötődnek, vagy nyíltan támogatják az alkotmányellenes eszméket. Az elrendelt tiltás alól egyetlen szigorú kivételt engedélyeztek: a fegyveres testület egyedi elbírálás alapján katonai tiszteletadást nyújthatott a temetéseken, díszőrség, kürtös és dobos kirendelésével.

A minisztériumi tilalom gyakorlati betartása mindazonáltal bizonytalan maradt az ezt követő években. A sajtójelentések szerint a hivatásos és nyugállományú katonák magánszemélyként továbbra is látogatták a veteránok találkozóit. A Baloldali Párt parlamenti adatigénylése nyomán kiderült, hogy 2008 és 2010 között a szövetségi haderő húsz alkalommal biztosított hivatalos díszkíséretet egykori lovagkeresztesek temetésén. A szövetségi kormány védekezésében azzal érvelt, hogy a végtisztesség megadása nem a hagyományápolás, hanem az általános katonai szokásjog része. Az előírások mindemellett szigorúan kizárják a hadsereg részvételét, amennyiben az elhunytról kiderül, hogy a nemzetiszocialista rezsim bűnös szervezeteiben viselt tisztséget, háborús bűncselekményekben vett részt, vagy a demokratikus államrend ellenfele volt.

A Vaskereszt Lovagkeresztjét 1939 szeptemberében alapította Adolf Hitler, fenntartva magának a személyes adományozás kizárólagos jogát. A náci diktátor az első világháborúban egyszerű tizedesként érdemelte ki az Első Osztályú Vaskeresztet, amelyet haláláig a zubbonyán viselt. A lovagkereszt elnyerésének előfeltétele a korábbi fokozatok megléte, valamint a rendkívüli személyes bátorság vagy a sorsfordító hadvezetési eredmény volt. A Wehrmacht mintegy húszmillió katonájából hozzávetőleg hétezer ember nyerte el ezt a kitüntetést. A rezsim propagandája valódi bálványként kezelte a díjazottakat: arcképük aláírókártyákon jelent meg, filmhíradókban szerepeltek, s a hadvezetés igyekezett megóvni őket a legveszélyesebb bevetésektől. A bajtársak körében a tiszti becsvágyat nyers gúnnyal csak torokfájásként emlegették, ami nem ritkán öngyilkos rohamokhoz vezetett.

A legmagasabb fokozattal kitüntetett tisztek túlnyomó része a légierő soraiból került ki. Erich Hartmann 352 légi győzelmével minden idők legeredményesebb pilótája lett, aki utolsó ellenfelét a fegyverletétel napján lőtte le. Tíz év szovjet hadifogság után belépett a formálódó Bundeswehrbe, felállítva a modern légierő első sugárhajtású vadászezredét. Hartmann később éles szakmai bírálatot fogalmazott meg a hírhedt Starfighter repülőgépek beszerzése ellen, ami miatt 1970-ben távozott a szolgálatból. Hasonló utat járt be Günther Rall 275 győzelemmel: később altábornagyként a légierő felügyelője, majd a NATO Katonai Bizottságának német képviselője lett. A haditengerészet vezetésében szintén kulcspozíciókat töltöttek be a veteránok: Otto Kretschmer flottillaadmirális tengeralattjáró-parancsnokként több mint ötven szövetséges hajót süllyesztett el.

A lovagkereszt birtokosai között szép számmal akadtak háborús bűnösök, hiszen a hadsereg közvetlenül a diktatúra védőbástyájaként funkcionált. A kitüntetés ugyanakkor tisztán katonai teljesítményt jutalmazott, amelyet akár fegyelmi büntetés alatt álló katonák is kiérdemelhettek. Fritz Jacobeit altisztet például egyszerű közlegénnyé fokozták le egy párttaggal kialakult nézeteltérése miatt. A keleti fronton tanúsított rohamcsapat-vezetői teljesítményéért megkapta a lovagkeresztet, valamint a rendkívül ritka Arany Közelharc Jelvényt, amely ötven igazolt kézitusanap után járt. Ennek viselőit a katonai szabályzat szerint rendfokozattól és érdemrendektől függetlenül minden más katonának előre kellett köszöntenie a harctéren.

A kitüntetett tisztek nevei a mai napig megtalálhatók a laktanyák homlokzatán. A minisztériumi jegyzékekben szerepel a Philipp Freiherr von Boeselager, a Rudolf-Christoph von Gersdorff és a Friedrich Olbricht nevét viselő objektum, a két Erwin Rommel laktanya, a Hans Speidel és a Johannes Steinhoff bázis. Utóbbi 176 légi győzelmet aratott, a háború végén súlyos égési sérüléseket szenvedett, később pedig a szövetségi légierő felügyelőjeként és a NATO Katonai Bizottságának elnökeként tevékenykedett. Nevét ma a 73-as Taktikai Repülőezred viseli.

A modern hagyományápolási irányelvek szerint a laktanyák névadójául kizárólag olyan személyek választhatók, akik vagy közvetlen kapcsolatban álltak az antifasiszta ellenállással, vagy tevékenyen közreműködtek a szövetségi haderő demokratikus felépítésében. A korábbi háborúk kimagasló harctéri eredményei önmagukban már nem elegendőek a hivatalos megbecsüléshez. A fegyveres erők mindazonáltal szívesen hivatkoznak Gerhard von Scharnhorst és August Neidhardt von Gneisenau porosz reformerek örökségére. Az ebből a korszakból származó stilizált fekete Vaskereszt máig a szövetségi köztársaság szárazföldi, vízi és légi járműveinek hivatalos felségjele.

Soha nem jöhetett számításba névadóként a Wehrmacht legtöbb érdemrenddel elhalmozott pilótája, Hans-Ulrich Rudel, aki az egyetlen arany tölgyfalombbal díszített lovagkeresztet viselte. A csatarepülő a keleti fronton 519 harckocsit és több száz hadihajót semmisített meg, s lábának elvesztése után is repült. A háború után náci bűnösök kimenekítését segítette Dél-Amerikában, diktátoroknak adott katonai tanácsokat, és hazatérve szélsőjobboldali pártokat támogatott. Amikor 1976-ban két szövetségi tábornok meghívta őt egy hagyományőrző rendezvényre, és múltját a szociáldemokrata Herbert Wehnerével állította párhuzamba, a két főtisztnek és a védelmi államtitkárnak azonnal távoznia kellett posztjáról. Rudel 1982-es temetésén a minisztérium megtiltotta az egyenruha viselését, a két vadászgép alacsony áthúzása a sír felett pedig komoly parlamenti botrányt kavart.

A hadsereg emlékezetpolitikája a feddhetetlen, ám ideológiailag nem elkötelezett katonák megítélésében is komoly válaszút elé került. Néhány éve a delmenhorsti laktanya nevét megváltoztatták: a létesítmény korábban Diedrich Lilienthal őrmester nevét viselte, aki egyike volt a kevés altiszti névadónak. A 23 évesen elesett páncéltörő tüzér egyetlen ütközetben 18 szovjet harckocsit semmisített meg a keleti fronton. A névváltoztatáskor Schelleis altábornagy úgy fogalmazott: a katona rendkívüli bátorsága megfelelt a goebbelsi propaganda ízlésének, ám személye nem köthető a modern alkotmányos alapértékekhez. A döntés jelezte a Bundeswehr elszántságát a demokratikus hagyományok kizárólagos tiszteletben tartására, lezárva a harctéri helytállás feltétel nélküli dicsőítését.