A háború árnyékában: halálos ítéletek futószalagon Iránban

Az iráni államhatalom a nemzetközi konfliktusok és a háborús fenyegetettség leple alatt a politikai ellenállás szisztematikus felszámolására használja a legsúlyosabb büntetési formát. Az északkeleti Mashad városában a hajnali órákban ismét munkába álltak az ítélet-végrehajtók: felakasztották a 33 esztendős Alí Hematit és a 23 éves Mayid Nikandisht. Mindkét fiatalembert az Iszlám Köztársaság intézményei ellen kirobbant januári tömegtüntetések során vették őrizetbe. Ezzel a két legújabb esettel a civil jogvédők dokumentációja szerint legalább negyvenhatra emelkedett azon demonstrálók és politikai foglyok létszáma, akiket március óta a vesztőhelyre küldtek a teheráni bíróságok határozatai alapján.

Mahmood Amiry-Moghaddam, az oslói székhelyű Iran Human Rights (IHR) elnevezésű jogvédő civil szervezet igazgatója nyilvános figyelmeztetésben hívta fel a figyelmet a kivégzések megugrására. Az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet saját összesítéseiben még ennél is komorabb képet fest, számításaik szerint a politikai indíttatású halálos ítéletek száma elérte az ötvenkettőt a nyári időszakra. A hatóságok által március óta kivégzett 46 személy közül harmincegyen kifejezetten a januári megmozdulások résztvevői voltak. Az utcai tiltakozások idején a biztonsági apparátus kíméletlen erőszakkal lépett fel a fegyvertelen tömegekkel szemben, vérfürdőbe fojtva az elégedetlenséget.

A teheráni hivatalos szervek sajátos statisztikát mutatnak be az eseményekről. A kormányzati propaganda mindössze 3117 halálos áldozatot ismer el hivatalosan, miközben azt állítja, hogy közülük több mint 2440 személy fegyveres terroristák és külföldi ügynökök keze által meggyilkolt békés polgár vagy biztonsági tisztviselő volt. A független megfigyelők és az emberi jogi csoportok határozottan cáfolják ezt a beállítást. Az Egyesült Államokból működő tekintélyes iráni jogvédő szervezet, a HRANA dokumentált tényei szerint a januári utcai mészárlások valós áldozatainak száma eléri a hétezret. A hatóságok a békés polgárok megölése mellett ezreket vetettek a hírhedt börtönök mélyére, ahonnan a fogvatartottak egyenesen a vallási forradalmi bíróságok elé kerültek.

A halálbüntetés kiterjedt alkalmazása az 1979-es iszlám forradalom győzelme óta a teheráni vallási teokrácia legfőbb elrettentő eszköze. A diktatúra az alkotmányos intézmények helyébe léptetett saría jogrendszerre hivatkozva a kezdetektől fogva a rettegés fenntartására törekszik. A bíróságok szinte automatikusan hozzák meg a legsúlyosabb határozatokat olyan gumiszabályok alapján, mint az „Isten elleni ellenségeskedés” (moharebeh) vagy a „földi korrupció” (efszad-e fel-arz). A vallási bírák értelmezésében a kormányzat elleni mindennemű fellépés, a békés demonstráció vagy az állami erőszakkal szembeni önvédelem közvetlenül a hit elleni lázadásnak minősül, amelyért a törvénykönyv kötelező jelleggel halálbüntetést ír elő.

Az emberi jogi szervezetek elemzései szerint a teheráni rezsim az utóbbi időben mennyiségi ugrást hajtott végre a halálbüntetés alkalmazásában. A kivégzési hullám felgyorsulása szorosan összefügg az országot érő külső fegyveres nyomással. A politikai indíttatású elmarasztalások száma azután kezdett látványosan megemelkedni, hogy 2025 júniusában az amerikai és izraeli légierő 12 napon át tartó bombázássorozatot hajtott végre iráni katonai és nukleáris célpontok ellen. Amikor pedig 2026 februárjában nyílt háborús összecsapások bontakoztak ki a zsidó állam, az Egyesült Államok és Irán között, a belső megtorlás gépezete a legmagasabb fordulatszámra kapcsolt. Az IHR adatai szerint április végétől kezdődően a hatóságok átlagosan minden második napon felakasztottak egy politikai foglyot.

A jogvédők szerint a teheráni teokrácia a háborús fenyegetettséget és a katonai csapásokat belső erőfitogtatásra használja fel. Heba Morayef, az Amnesty International közel-keleti és észak-afrikai regionális igazgatója határozott nyilatkozatban szögezte le: a vezetés a kivégzések és halálos ítéletek hátborzongató hullámát azért szabadította el, hogy megtorolja az ellenzéki hangokat, elnyomja a belső elégedetlenséget, és a totalitárius ellenőrzés látszatát keltse a januári népfelkelés után. A rezsim a polgároknak kívánja üzenni, hogy a külső bombázások közepette sem lankad a belső elnyomó apparátus ereje, s bármilyen lázadási kísérlet azonnali fizikai megsemmisüléssel jár.

A megfélemlítés leglátványosabb formáját a nyilvános kivégzések jelentik. A vesztőhelyeket nem a zárt börtönfalak mögött alakítják ki, hanem a nagyvárosok forgalmas közterein, parkjaiban vagy éppen a feltételezett bűncselekmények helyszínén állítják fel. A felakasztásokhoz a hatóságok teherautókra szerelt mozgatható építési darukat használnak fel. A gépek kampóira rögzített kék műanyag kötelek nem a nyak azonnali eltörését szolgálják, hanem a test lassú, percekig tartó megfojtását a magasba emeléssel. A holttesteket a megrettent járókelők szeme láttára órákon át a darukon lógva hagyják, a gépekre pedig fenyegető vallási idézeteket és a vádlottak bűneit soroló táblákat függesztenek ki, hogy a borzalom közvetlenül beivódjon a társadalom emlékezetébe.

Az IHR, az Amnesty International és az ENSZ emberi jogi szakértői egybehangzóan hangsúlyozzák, hogy a bizonyított esetek csupán a jéghegy csúcsát jelentik. A valós adatok messze felülmúlják a független források által megerősített számokat. Az IHR értesülései szerint kizárólag az Iszfahán tartományban működő központi börtönben több mint hetven olyan embert ítéltek akasztófára a nyár folyamán, akiket a januári tüntetéseken fogtak el. A szervezet összesítései szerint jelenleg mintegy száz demonstráló várja a siralomházban a halálos ítélet végrehajtását, miközben további több száz letartóztatott polgár néz szembe ugyanezzel a sorssal a folyamatban lévő tárgyalásokon.

A bírósági eljárások semmiféle jogállami normának nem felelnek meg. A vádlottak többségét a biztonsági erők tagjainak megölésével gyanúsítják meg, az ítéletek kizárólagos alapját pedig a kínzásokkal kicsikart beismerő vallomások képezik. A rabokat hetekre magánzárkába csukják, megverik, családtagjaik bántalmazásával zsarolják, a kikényszerített vallomásokat pedig a hatóságok a tárgyalás előtt bemutatják az állami televízióban. A vádlottak nem kaphatnak független ügyvédi védelmet, a hozzátartozókat nem értesítik a perről, s a formális bírósági ülés alig néhány percig tart, mielőtt a bíró kihirdeti a fellebbezhetetlen halálos döntést.

A hatóságok sok esetben olyan személyeket is kötél általi halálra ítélnek, akik semmilyen fizikai erőszakot nem követtek el. Benyamin Naghdi 26 esztendős harcművész sportolót január 3-án vették őrizetbe az utcai tiltakozások során. A vád ellene mindössze annyi volt, hogy a rendőri roham idején felkapott egy poroltó készüléket, és a felé rohanó biztonságiak irányába hajította. Bár az incidensben a hivatalos iratok szerint sem sérült meg senki, a bíró májusban a földi korrupció vádjával bűnösnek találta, és halálra ítélte a fiatalembert. Az eset hűen mutatja, hogy a hatalom a legcsekélyebb ellenszegülést is életfogytiglannal vagy a fizikai megsemmisítéssel torolja meg.

A kivégzési gépezet működését az állam legfelsőbb vallási vezetése irányítja. Miután Ali Hámenei ajatollah életét vesztette az izraeli bombázások során, a hatalmat fia, Mojtaba Hámenei vette át, aki az apai örökséget követve a könyörtelen keményvonalas elnyomás mellett kötelezte el magát. Irányítása alatt a Forradalmi Gárda és a Baszidzs milícia teljhatalmat kapott az utcák ellenőrzésére. A külföldi szankciók és a nemzetközi felháborodás hatástalannak bizonyul a perzsa teokráciával szemben: a belső gazdasági válság és a külső háború szorításában vergődő teheráni vezetés saját polgárainak felakasztásával próbálja megfékezni a hatalma megdöntésére törekvő társadalmi erőket.