Médiatanács: az új többség régi dilemmája

Újabb személyi szavazással folytatódott október 13-án a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának átalakítása. Az Országgyűlés a Mi Hazánk jelöltjét, Radetzky Andrást megválasztotta, a Fidesz és a KDNP által javasolt Szabó László és Pindroch Ferenc azonban másodszor sem kapta meg a szükséges támogatást. A két ellenzéki párt képviselői a döntés után kivonultak az ülésteremből. A jelenet gyors politikai hír, a mögötte húzódó kérdés viszont tartós: miként lehet egy korábban politikai elfogultsággal vádolt médiaszabályozó működését úgy átalakítani, hogy az új többség se sajátítsa ki az intézményt.

A Médiatanács a magyar nyilvánosság egyik kulcsintézménye. Hatáskörei közé tartoznak a médiaszolgáltatásokkal és a frekvenciagazdálkodással összefüggő döntések, valamint a médiaszabályozásban meghatározott ellenőrzési és szankcionálási feladatok. Egy hatósági döntés közvetlenül befolyásolhatja, milyen feltételekkel működik egy rádió, miként alkalmazzák a tartalmi szabályokat, és milyen jogorvoslati lehetőségek állnak rendelkezésre. A tanács összetétele ezért nem pusztán személyzeti ügy, hanem a média sokszínűségének és a jogbiztonságnak a kérdése is.

Szeptember 22-én a parlament Polyák Gábort választotta a Médiatanács elnökévé, és több új tagot is megválasztott. A Tisza javaslatára Bencsik Márta, Bodrogi Bea Judit és Nagy Krisztina kapott mandátumot, a Mi Hazánk részéről pedig eredetileg Tóth Máté került a testületbe. Ő később lemondott, mert pártja alelnöki tisztségét is elvállalta, ami összeférhetetlenséget okozott. A helyére jelölt Radetzky András október 13-án 189 igen és egy nem szavazattal kapott támogatást. A történet önmagában mutatja, mennyire fontosak a személyi függetlenség formai és tartalmi szabályai.

A Fidesz által jelölt Szabó László 52 igen és 131 nem szavazatot kapott, a KDNP jelöltjét, Pindroch Ferencet 53-an támogatták, 127-en ellenezték. A két jelölt korábban sem kapta meg a szükséges többséget, bár az első kör eredménye alapján újabb szavazásra kerülhetett sor. Forsthoffer Ágnes házelnök a döntés után új jelöltek állítását kérte. A további egyeztetés tehát nem lezárt kérdés, hanem a következő parlamenti időszak egyik intézményi feladata.

A médiaszabályozás politikai megítélése az elmúlt évtizedben különösen éles volt. A korábbi kormányok ellenfelei a hatósági vezetés egyoldalú összetételét és a médiapiaci verseny torzulását bírálták. A korábbi kormánypárt viszont rendszeresen vitatta az elfogultsági vádakat, és a szabályozás törvényességét hangsúlyozta. A mostani kormányváltás lehetőséget teremtett a személyi rendszer átalakítására, de a legfontosabb próba az, hogy az új hatóság a saját politikai oldalával szemben is ugyanazokat az elveket alkalmazza-e.

Az ellenzéki jelöltek elutasítása körül két szempont ütközik. Az egyik szerint a parlamenti többségnek joga és felelőssége mérlegelni a jelöltek alkalmasságát, különösen akkor, ha a testület közbizalma sérült. A másik szerint a pluralizmushoz hozzátartozik, hogy a parlamenti ellenzék érdemi beleszólást kapjon a szabályozó testület összetételébe. Egyik szempont sem jelenti azt, hogy bármely párt jelöltjét automatikusan meg kellene választani. A döntés indokoltsága azonban csak akkor ellenőrizhető, ha az alkalmassági és függetlenségi szempontok világosak.

A szavazati arányok önmagukban nem adnak választ arra, hogy a jelöltek szakmai múltja, összeférhetetlensége vagy politikai kötődése volt-e a döntő. Ehhez nyilvános, összehasonlítható meghallgatásokra és követhető értékelési kritériumokra lenne szükség. A puszta parlamenti erőviszony ugyanis éppen azt a látszatot keltheti, hogy a testületbe kerülés legfőbb feltétele a kormánytöbbség bizalma. Ez a látszat akkor is káros, ha a megválasztott tagok egyébként szakmailag felkészültek.

A tanács munkájában a jogalkalmazás mindennapi gyakorlata többet mondhat a politikai nyilatkozatoknál. Milyen ügyeket vesznek napirendre? Hogyan indokolják a határozatokat? Hozzáférhetők-e a döntésekhez kapcsolódó adatok? Az érintett szolgáltatók tudják-e, milyen mérce szerint ítélik meg őket? Egy jogállami hatóságot nem attól tekintenek függetlennek, hogy tagjai soha nem nyilvánítanak véleményt, hanem attól, hogy az egyes ügyekben következetesen és indokolhatóan járnak el.

A rádiós frekvenciák kiosztása és meghosszabbítása különösen érzékeny terület. A frekvencia korlátozott közvagyon, amelynek használatáról átlátható feltételekkel kell dönteni. Egy pályázati kiírás műszaki, pénzügyi és tartalmi követelményei meghatározhatják, hány szereplőnek van tényleges esélye indulni. A formailag nyitott eljárás is lehet versenykorlátozó, ha a feltételek indokolatlanul szűkek. A hatóság hitelességét ezért az ilyen döntések nyilvánossága és a jogorvoslat tényleges lehetősége fogja mérni.

A digitális médiakörnyezet közben megváltozott. A hagyományos televíziók és rádiók mellett az online videóplatformok, közösségi hálózatok és új reklámpiacok is alakítják a nyilvánosságot. A nemzeti szabályozó mozgásterét uniós előírások és platformszabályok is befolyásolják. A következő években ezért a tanács előtt nem pusztán a korábbi médiapiaci viták újrajátszása áll, hanem a digitális reklámok, a kiskorúak védelme, a politikai kommunikáció és a médiapluralizmus összetett kérdései.

A pártok érdekei itt eltérnek. A Tisza számára fontos, hogy a hatósági rendszer ne ismételje meg a korábbi, sokat bírált működési mintákat. A Fidesz és a KDNP a saját jelöltjeik elutasításában az ellenzéki képviselet korlátozását láthatják. A Mi Hazánk számára a megválasztott jelölt bizonyíthatja, hogy a parlamenti együttműködés nem kizárólag a kormány és a korábbi kormánypárt konfliktusából áll. A médiaszereplők és a közönség érdeke ugyanakkor egyik pártérdekkel sem azonos: kiszámítható, pártatlan és szakmailag ellenőrizhető hatóságot szeretnének.

Az új tagok személyes függetlenségét a döntéseik mellett a nyilvános összeférhetetlenségi szabályok is erősíthetik. Fontos, hogy a párttisztségek, üzleti érdekeltségek és médiaszolgáltatói kapcsolatok átláthatóak legyenek, és az esetleges érintettségek esetén egyértelmű kizárási rend működjön. Tóth Máté lemondása éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a jogi korlátok nem puszta formalitások. A következetes alkalmazásuk minden oldal számára ugyanazt a mércét kell jelentse.

A Médiatanács körüli politikai vita könnyen az egyes jelöltek személyére szűkülhet, miközben a nyilvánosságot a döntések következményei érintik. Ha egy helyi rádió elveszíti a frekvenciáját, ha egy médiavállalkozás vitat egy bírságot, vagy ha a hatóság új iránymutatást ad ki, az érintetteknek meg kell tudniuk érteni az indokokat. Az intézményi bizalom ilyen ügyek sorozatából épül fel, nem egyetlen parlamenti szavazásból.

A következő lépés az új jelölések és a testület munkarendjének tisztázása lehet. A parlamenti pártoknak dönteniük kell, folytatják-e a korábbi személyi konfliktust, vagy olyan jelölteket keresnek, akiknek alkalmasságáról szélesebb egyetértés alakulhat ki. Az új többség számára ez valódi önkorlátozási próba: a régi intézményi problémákra nem elegendő pusztán ellenkező előjelű személyi választ adni. A médiahatóság akkor válhat hitelessé, ha saját hatalmát is világos és ellenőrizhető szabályok korlátozzák.