Szaúd-Arábia: milliárdokból épült a sebezhető hadsereg

Rijád nemzetközi repülőterén október 10-én a felszállásra váró utasok közül sokan még sorban álltak, amikor egy jemeni húszi rakéta becsapódott a terminál területére. A támadás legalább 13 ember életét követelte, és több mint háromszázan megsérültek. A következő napon újabb lövedék érte a légikikötőt. A becsapódásokról készült felvételek különösen kellemetlen kérdést vetettek fel a szaúdi vezetés számára: hogyan fordulhat elő, hogy az évente dollártízmilliárdokat fegyverkezésre költő ország fővárosának egyik legfontosabb létesítményében az embereknek alig marad idejük menedéket keresni?

A támadás súlya messze meghaladja a közvetlen emberi és anyagi veszteségeket. Szaúd-Arábia uralkodócsaládja évtizedek óta a stabilitást, a biztonságot és a külső fenyegetésekkel szembeni védelmet tekinti uralma egyik legfontosabb igazolásának. A repülőtér elleni csapás azonban azt mutatta, hogy a javarészt amerikai és európai fegyverekre épülő haderő sem képes minden körülmények között megvédeni a legfontosabb polgári célpontokat. A rijádi iskolák távoktatásra álltak át, légitársaságok járatokat töröltek vagy repülőgépeket helyeztek át, külföldi kormányok pedig utazási figyelmeztetéseket adtak ki.

A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet, a SIPRI számításai szerint a királyság 2025-ben 83,2 milliárd dollárt fordított katonai célokra. Ezzel a világ nyolcadik legnagyobb katonai költekezője volt, a Közel-Keleten pedig az első helyen állt. Védelmi kiadásai a bruttó hazai termék mintegy 6,5 százalékát érték el, miközben a fegyverbeszerzések mellett jelentős összegeket emészt fel a személyzet, a kiképzés, a fenntartás és az infrastruktúra is. A hatalmas pénzügyi ráfordítás azonban nem azonos a teljes harckészültséggel.

A szaúdi légierő a térség egyik legjobban felszerelt repülőereje. F–15-ös vadászbombázókat, Eurofighter Typhoonokat és más nyugati típusokat üzemeltet, légvédelme pedig többek között Patriot rendszerekre és fejlett radarhálózatokra támaszkodik. Ezek a fegyverek hagyományos államközi háborúban komoly fölényt biztosíthatnak. A jemeni húszik azonban más logika szerint harcolnak: kis, mozgékony indítóegységeket, rejtett raktárakat, föld alatti létesítményeket, olcsó drónokat és különböző hatótávolságú rakétákat használnak.

A húszik hadviselésének egyik kulcsa a költségkülönbség. Egy viszonylag olcsón előállítható pilóta nélküli eszköz megsemmisítéséhez a védő félnek olykor nagyságrendekkel drágább elfogórakétát kell indítania. Ha egyszerre több drón közelít különböző irányokból, a légvédelmi kezelőszemélyzetnek gyorsan kell azonosítania, rangsorolnia és leküzdenie a célokat. A támadók ezután manőverező robotrepülőgépeket vagy ballisztikus rakétákat vethetnek be, kihasználva a védelem pillanatnyi túlterheltségét. Az ilyen kombinált támadások elleni védekezés rendszerint nehezebb, mint egyetlen jól követhető repülőeszköz elfogása.

A probléma egy részét maga a földrajz magyarázza. Szaúd-Arábia területe több mint kétmillió négyzetkilométer, vagyis közel huszonháromszor akkora, mint Magyarországé. Egyszerre kell védenie nagyvárosokat, kőolajmezőket, finomítókat, kikötőket, katonai támaszpontokat, repülőtereket és a vallási zarándoklatok közlekedési útvonalait. A teljes légtér folyamatos, minden magassági tartományra kiterjedő lefedése rendkívül költséges. A kis magasságban érkező eszközöket ráadásul a terepviszonyok és a radarhorizont is nehezítheti.

Andreas Krieg, a londoni King’s College katonai szakértője szerint a korszerű fegyverrendszerek birtoklása önmagában nem garantál katonai hatékonyságot. A szaúdi légierő jól teljesíthet hagyományos alakulatok és nyíltan elhelyezett célpontok ellen, a húszik szétszórt és rejtőzködő egységei azonban egészen más kihívást jelentenek. A repülőgépek műszaki fölénye kevésbé érvényesül, ha a célpontot előbb fel kell deríteni, a rendelkezésre álló információ pedig gyorsan elavul.

A királyság már a 2015-ben megkezdett jemeni katonai beavatkozás során szembesült ezzel a korláttal. A szaúdi vezetés akkor gyors eredményt remélt az Iránhoz kötődő húszi mozgalom ellen. A légicsapások és a helyi szövetségesek támogatása ellenére a lázadók megőrizték ellenőrzésüket Jemen északnyugati térségének jelentős része felett, beleértve Szanaát is. A háború idővel elhúzódó felőrlő küzdelemmé vált, súlyos humanitárius következményekkel. A húszik közben egyre nagyobb tapasztalatot szereztek a nagy hatótávolságú támadások tervezésében.

Az iráni támogatás a konfliktus egyik meghatározó tényezője. Teherán technológiai és katonai segítsége hozzájárult ahhoz, hogy a húszik az egyszerűbb rakétáktól a kifinomultabb pilóta nélküli rendszerekig fejlesszék eszköztárukat. A lázadók ugyanakkor saját helyi tapasztalatokat is felhalmoztak, és ezek egy részét a térség más szereplői számára is értékessé tették. Michael Ratney korábbi rijádi amerikai nagykövet szerint a szaúdi döntéshozók azt is alábecsülhették, hogy a húszik milyen mértékben hajlandók polgári célpontokat támadni.

A légvédelem gyengesége azonban kizárólag a rakéták számából és tulajdonságaiból nem magyarázható. Egy hatékony rendszerhez megbízható hírszerzésre, egységes parancsnoki irányításra, gyors adatmegosztásra és megfelelően felkészített személyzetre is szükség van. A rijádi támadás után éppen ezért vizsgálat indult annak feltárására, hogy hol szakadt meg az észlelés, a figyelmeztetés és az elfogás láncolata. Egyelőre nem állapítható meg nyilvánosan, hogy a hibát elsősorban technikai korlát, szervezési mulasztás vagy a támadás összetettsége okozta.

A szaúdi fegyveres erők szerkezete régebbi politikai dilemmát is tükröz. Az uralkodócsalád hosszú ideig arra törekedett, hogy egyetlen katonai vezető se összpontosíthasson akkora hatalmat, amellyel veszélyeztethetné a monarchiát. A reguláris haderő mellett különálló Nemzeti Gárda működik, jelentős belbiztonsági feladatokkal. A rivális intézmények rendszere növelheti az uralkodóház ellenőrzési lehetőségeit, ugyanakkor megnehezítheti az erőforrások közös tervezését és az információk gyors áramlását.

Ray Takeyh amerikai Közel-Kelet-kutató már évekkel ezelőtt rámutatott, hogy az államcsínyek megelőzésére kialakított intézményi biztosítékok hosszabb távon csökkenthetik a hadsereg működési hatékonyságát. Natasha Lindstaedt, az Essexi Egyetem politológusa szintén arra figyelmeztetett, hogy a párhuzamos parancsnoki rendszerek rivalizálást és koordinációs zavarokat idézhetnek elő. Az elmélet azonban önmagában nem bizonyítja, hogy a rijádi repülőtér védelmének meghibásodását ilyen szervezeti probléma okozta. Ehhez részletes vizsgálati eredményekre lenne szükség.

A védelmi képességek szempontjából a külföldi függőség is fontos. Szaúd-Arábia az Egyesült Államok egyik legjelentősebb fegyvervásárlója, és a beszerzésekhez gyakran amerikai kiképzés, alkatrészellátás, karbantartás, szoftveres támogatás és hírszerzési együttműködés kapcsolódik. A Washingtonnal fennálló kapcsolat ezért többet jelent a repülőgépek és elfogórakéták adásvételénél. A szaúdi haderő hosszú távú önállóságát az határozza meg, mennyire tudja saját személyzetével fenntartani, összekapcsolni és fejleszteni ezeket a rendszereket.

A jelenlegi válságban az elfogórakéták készlete különösen kényes kérdés. A több hullámban érkező támadások gyorsan apaszthatják az utánpótlást, miközben a nyugati gyártókapacitások és más háborús térségek igényei is korlátozzák a pótlás ütemét. A rakétavédelem hatékonyságát ezért hosszabb időszakon kell értékelni: a kezdeti siker kevés, ha később hiányoznak a szükséges eszközök vagy a megfelelően képzett kezelők. A célpontok védelmét olcsóbb elfogóeszközökkel, elektronikai hadviseléssel és a polgári riasztórendszerek fejlesztésével is erősíteni kell.

A repülőtér elleni támadás a Vision 2030 néven ismert szaúdi gazdasági programot is veszélyezteti. Mohammed bin Szalmán trónörökös a kőolajbevételektől való függés csökkentését, a turizmus, a logisztika, a technológiai ipar és a nemzetközi pénzügyi szolgáltatások fejlesztését tűzte ki célul. Ehhez kiszámítható közlekedési kapcsolatok és a külföldi beruházók bizalma szükséges. A repülőtereket, energetikai létesítményeket és üzleti központokat fenyegető rakéták éppen ezeket a feltételeket gyengítik.

A húszik számára ezért a támadások politikai értéke olykor nagyobb lehet katonai jelentőségüknél. Egy rövid ideig tartó repülőtérzár, néhány megrongált repülőgép vagy egy olajipari épületben keletkezett tűz a támadók viszonylag korlátozott erőforrásaihoz képest jelentős gazdasági és lélektani hatást idézhet elő. A királyság vezetése viszont olyan helyzetbe kerül, amelyben a katonai megtorlás további támadásokat provokálhat, a visszafogottságot pedig az ellenfél gyengeségként értelmezheti.

A fenyegetésnek regionális következményei is vannak. A húszik korábban a Báb el-Mandeb-szoros térségében is veszélyeztették a hajózást, így a konfliktus a Vörös-tengeren át haladó kereskedelemre és energiaellátásra is kihat. A szaúdi biztonsági problémák ezért az európai vállalatok, hajózási társaságok és biztosítók számára is költségeket okozhatnak. A légi és tengeri szállítás kockázatainak emelkedése végső soron a világpiaci árakban is megjelenhet.

Rijád számára a megoldás aligha lehet pusztán egy újabb nagy értékű fegyverüzlet. A korszerű légvédelmi eszközök fontosak, de mellettük a hírszerzés, a vezetési rendszer, a tartalékkészletek, a kiképzés és a lakossági riasztás összehangolt javítása szükséges. A jemeni konfliktus politikai rendezése ugyanilyen lényeges, hiszen még a jól működő légvédelem sem tudja teljesen megszüntetni az újabb támadások veszélyét. A rijádi becsapódások arra figyelmeztetik az uralkodócsaládot, hogy a katonai erő értékét végső soron a tényleges védelmi teljesítmény, nem a beszerzések ára határozza meg.