Négymilliárdos festmény, nyitott kérdésekkel

A Magyar Nemzeti Bank 2015-ben 4,5 milliárd forintot fizetett a Mária gyermekével és Szent Pállal című, Tizianónak tulajdonított festményért. A vásárlás a jegybank Értéktár-programjának legnagyobb tétele volt, a mű pedig a Szépművészeti Múzeum gyűjteményi környezetébe került. Október 24-én ismét előtérbe kerültek a kép eredetiségével kapcsolatos művészettörténeti kételyek: a sajtóban megszólaló szakértők egy része szerint nem biztos, hogy a művet maga a velencei mester festette, más szakmai álláspontok viszont az eredeti attribúció mellett szólnak. A vita jelentősége messze túlmegy a művészettörténeten, mert a közpénzből kifizetett ár indokoltságát és a döntéshozatal ellenőrizhetőségét is érinti.

Egy régi mester festményénél a szerzőség nem mindig olyan kérdés, amelyre egyetlen laboratóriumi vizsgálat végleges igennel vagy nemmel felelhet. A műhelyben készülhettek a mester tervei alapján alkotások, a tanítványok részt vehettek a kivitelezésben, a képek átalakulhattak későbbi restaurálások során. A szakértők összevetik a festési technikát, az anyaghasználatot, a kompozíciót, a korabeli dokumentumokat és a műtárgy tulajdonlási történetét. Egy művet ezért nevezhetnek a mester saját kezű alkotásának, a műhely termékének, követő munkájának vagy bizonytalan attribúciójú darabnak. Ezek a kategóriák a műkereskedelemben jelentős árkülönbségekkel járhatnak.

A mostani vita középpontjában az áll, milyen bizonyítékok támasztották alá a jegybank 2015-ös vásárlását, és azóta milyen új szakmai értékelések születtek. A sajtóbeszámolók szerint több nemzetközi kutató a képet inkább a Tiziano-műhelyhez köti, miközben a Szépművészeti Múzeum a hitelességet alátámasztó tanulmányokra hivatkozik. E két álláspont közül szerkesztőségi bizonyítás nélkül egyiket sem lehet végleges tényként kezelni. Az is fontos, hogy a szerzőségről szóló tudományos vita nem azonos egy hamisítás bizonyításával. Egy műhelyhez sorolt, több évszázados festmény is eredeti történeti műtárgy, csak más művészettörténeti és piaci kategóriába tartozhat.

Az Értéktár-programot 2014-ben indították a hazai műkincsek megőrzésének és közgyűjteményi hozzáférhetőségének céljával. A programban a beszámolók szerint mintegy 10,8 milliárd forint értékben szereztek be műtárgyakat, köztük több magyar alkotó munkáit. A 4,5 milliárdos Tiziano-vétel tehát a teljes tényleges költés jelentős részét képviselte. A jegybank szerepvállalása már akkor is felvetette a kérdést, hogy egy monetáris hatóság feladatai közé milyen mértékben illeszkedik a nagy értékű műgyűjtés. A közgyűjtemények gyarapítása közérdek lehet, de a cél önmagában nem teszi fölöslegessé a piaci érték és az eljárás szabályszerűségének vizsgálatát.

A műtárgy értékét több tényező alakítja. A szerzőség mellett számít az állapot, a restaurálás története, a ritkaság, a származási dokumentáció, a mű ismertsége és az, hogy jogilag mennyire szabadon értékesíthető. Ha egy festmény védett kulturális javak közé tartozik, a kivitelére vagy eladására vonatkozó korlátozások csökkenthetik a lehetséges vevők körét. A sajtóban a mű provenienciájával és védett státuszával kapcsolatos kérdések is felmerültek. Ezek jelentőségét a konkrét korabeli hatósági és értékbecslési iratok alapján lehetne megítélni. A vételárat nem lehet pusztán egy másik festmény aukciós árával összevetve helyesnek vagy hibásnak nyilvánítani.

A közpénzügyi ellenőrzés első kérdése az, hogy a vásárlást milyen szakértői anyagok előzték meg. Készült-e több egymástól független értékbecslés? Rögzítették-e a szerzőség bizonytalanságait, a restaurálási kockázatokat és az esetleges exportkorlátozások hatását? Volt-e dokumentált döntés arról, hogy a jegybank miért éppen ezt a művet, miért ezen az áron kívánja megvásárolni? A második kérdés a szerződés: tartalmazott-e az attribúcióval kapcsolatos szavatosságot vagy olyan feltételt, amely későbbi szakmai átértékelés esetén jelentőséggel bírhat? A harmadik az utókövetés: vizsgálták-e az évek során, hogy a kép tudományos besorolása és biztosítási értéke hogyan változott?

A jogi következményekre nem lehet automatikus választ adni. Egy vitatott művészettörténeti attribúció önmagában nem bizonyít bűncselekményt, szerződésszegést vagy kárt. A felelősség megállapításához azt kellene bizonyítani, hogy a döntéshozók milyen információkkal rendelkeztek a vásárláskor, mit kellett volna tudniuk, és milyen kötelezettségeket vállaltak. Más lehet a helyzet, ha utóbb új tudományos eredmény módosítja a szakmai konszenzust, és más, ha a vásárláskor ismert, lényeges kételyeket figyelmen kívül hagyták. A polgári jogi igények, a belső felelősségvizsgálat és az esetleges büntetőjogi kérdések külön eljárásokat és külön bizonyítást igényelnének.

A mostani nyilvánosságot természetesen befolyásolja a Matolcsy György volt jegybankelnökkel szemben folyó, más ügyletekhez kapcsolódó büntetőeljárás. A két történetet azonban nem szabad összemosni. A volt jegybankelnök letartóztatása nem bizonyítja, hogy a festményvásárlás során jogsértés történt, és a festmény eredetiségének vitája sem bizonyít semmit az alapítványi vagyonkezelési ügyekben felmerült gyanúkról. A közös pont a jegybank korábbi vezetése alatt hozott nagy értékű döntések átláthatósága. Éppen ezért lenne fontos, hogy az egyes ügyeket külön dokumentumok és ellenőrizhető szakmai megállapítások alapján vizsgálják.

A Szépművészeti Múzeum szakmai tekintélye, a jegybank pénzügyi felelőssége és a független kutatók kritikája ebben az ügyben egymástól eltérő szerepeket képvisel. A múzeum feladata a műtárgy megőrzése és tudományos feldolgozása; a jegybanknak a közpénzügyi döntés indokoltságával kell elszámolnia; a művészettörténészeknek pedig joga és szakmai kötelessége újraértékelni korábbi attribúciókat. A vita rendezését segíthetné a vásárláskori szakvélemények, a restaurálási dokumentáció és a döntés indokolásának nyilvánossága, a szerzői és üzleti titkok jogszerű védelme mellett.

A műtárgypiac sajátossága, hogy a nyilvános ár nem feltétlenül azonos egy mű objektív, minden helyzetben érvényes értékével. Az aukciós becsérték, a biztosítási érték, a magáneladás szerződéses ára és a múzeumi szakmai érték különböző fogalmak. A közpénzből vásárló intézménynek ezért különösen fontos megmutatnia, milyen értékelési eljárás alapján fogadta el a vételárat, és hogyan kezelte az eltérő szakértői véleményeket. A műtárgy akkor is értékes része lehet a hazai kulturális örökségnek, ha a szerzőséget később másként határozzák meg; a közpénzügyi kérdés viszont ettől még fennmarad. Egy független újravizsgálat nem szükségszerűen jelentene vádat a korábbi döntéshozókkal szemben: arra szolgálhatna, hogy a tudományos bizonytalanságot és az árképzés indokait a nyilvánosság számára világosabban elkülönítsék.

A következő napokban az lehet a döntő, hogy a jegybank és a múzeum részletesen reagál-e a felvetett kérdésekre, hozzáférhetővé válnak-e a korábbi szakértői dokumentumok, és szükségesnek tartanak-e új, független nemzetközi vizsgálatot. A festmény közgyűjteményi értéke akkor is fennmaradhat, ha a szakmai besorolása változik. A 4,5 milliárdos vételár megítéléséhez viszont tudni kell, hogy a közpénz elköltésekor pontosan mit gondoltak megvásárolni, milyen bizonyossággal és milyen feltételekkel. A kérdés nem a reneszánsz mester hírneve, hanem a közpénzügyi döntések bizonyítható gondossága.