Új szövetséget keres az Airbus a vadászgépekért
A német–francia fejlesztési program szétesése után Berlin és Madrid új partnereket kereshet. A brit–olasz–japán együttműködéshez való csatlakozás lehetősége felvetődött, ám a döntéshez kormányközi egyezség és ipari alku szükséges.
Az Airbus vezetője megnyitotta az ajtót egy új európai harcirepülőgép-szövetség előtt. Guillaume Faury október 28-án egy telefonos tájékoztatón lehetséges megoldásnak nevezte, hogy a vállalat bekapcsolódjon a Nagy-Britannia, Olaszország és Japán részvételével zajló GCAP-programba. A nyilatkozatot különösen fontossá teszi a német–francia FCAS-fejlesztés meghiúsulása. Az európai védelmi ipar évek óta olyan repülőgépet próbál megtervezni, amely a következő évtizedekben képes lenne együttműködni drónokkal, korszerű érzékelőkkel és hálózatba kapcsolt fegyverrendszerekkel. Most ismét az a kérdés, mely országok tudják közösen finanszírozni és irányítani ezt a rendkívül költséges munkát.
Faury hangsúlyozta, hogy a GCAP-hoz való csatlakozás egyelőre lehetőség, és más megoldások is szóba jöhetnek. A döntést nem az Airbus vezetősége hozza meg önállóan. A német és a spanyol kormány álláspontja, a brit–olasz–japán konzorcium fogadókészsége, valamint az ipari feladatok elosztása egyaránt meghatározó. A vállalat szoros egyeztetésben áll Berlinnel és Madriddal, és azt szeretné, hogy az új partnerségről belátható időn belül megállapodás szülessen. Ebből még nem következik, hogy Németország vagy Spanyolország már elkötelezte volna magát a másik program mellett.
A korábbi FCAS, vagyis Future Combat Air System koncepciója egy teljes légiharc-rendszert képzelt el. A következő generációs pilótával repülő vadászgép mellett pilóta nélküli kísérőeszközök, kommunikációs hálózatok és adatfeldolgozó rendszerek kaptak volna szerepet. A projektben Franciaország, Németország és Spanyolország vett részt. A katonai igények egyeztetése mellett folyamatos vitákat okozott, hogy a különböző vállalatok mely technológiák felett rendelkezzenek, ki irányítsa a repülőgép fejlesztését, és hogyan osztozzanak a szellemi tulajdonon. Ezek a kérdések egy hosszú távú védelmi programnál éppolyan jelentősek, mint a hajtómű vagy a radar műszaki paraméterei.
A francia oldalon a Dassault Aviation meghatározó szerepet kívánt betölteni, míg a német és a spanyol ipari érdekeket az Airbus képviselte. Franciaország saját nukleáris elrettentési feladataihoz és repülőgép-hordozós műveleteihez is alkalmazkodó követelményeket támaszt. Berlin és Madrid más hadműveleti és iparpolitikai prioritásokkal dolgozik. Egy ilyen együttműködésben a költségek megosztása előnyt jelenthet, de a résztvevők nem engedhetik meg, hogy a nemzeti légierőik igényei háttérbe szoruljanak. A program körüli konfliktus ezért az európai védelmi önállóság határaira is rámutat.
A GCAP a brit Tempest-kezdeményezésből és a japán fejlesztési tervekből nőtt ki, Olaszország részvételével. A három állam célja, hogy 2035 körül hadrendbe állítható, hatodik generációsnak nevezett harci repülőgépet és hozzá kapcsolódó rendszert fejlesszen. A programra már több mint 5,5 milliárd dollárt különítettek el, Kanada pedig megfigyelőként kapcsolódik a munkához. A 2035-ös dátum tervezett cél, nem garantált átadási időpont: az új hajtóművek, érzékelők, szoftverek és fegyverintegrációk fejlesztése rendszerint hosszú próbafolyamatot követel.
Egy német és spanyol belépés a GCAP-ba látványosan átrajzolhatná az európai katonai repülőgépgyártás térképét. A brit, olasz és japán résztvevőknek azonban saját ipari megállapodásaik vannak. Új országok megjelenése esetén újra kellene tárgyalni a munkamegosztást, a beszállítói láncokat, az exportengedélyek kezelését és a döntéshozatal rendjét. Egy program annál nagyobb megrendelésállományt kínálhat, minél több ország vásárol belőle, ám a sok résztvevő könnyen lassíthatja a fejlesztést. A nemzeti érdekek összehangolása ezért legalább akkora próbatétel, mint a technológia.
Különösen érzékeny az exportpolitika. A fegyverrendszereket nem lehet úgy értékesíteni, mint a polgári utasszállítókat. Az egyes országok eltérően ítélhetik meg, hogy egy harmadik államnak szabad-e modern harci repülőgépet eladni. Egy közös konstrukcióban már egyetlen résztvevő tiltakozása is késleltetheti a megrendeléseket, vagy módosításra kényszerítheti a gyártót. Az új együttműködés szabályainak ezért előre rendezniük kell a technológiaátadás, a karbantartás, a szoftverfrissítések és a későbbi modernizációk jogait.
A stratégiai háttér közben gyorsan változik. Az európai NATO-tagállamok a kontinens biztonsági környezetének romlásával párhuzamosan növelik katonai kiadásaikat. A harci repülőgépek évtizedekre szóló beruházások: a beszerzésen felül pilótaképzés, fegyverzet, alkatrészellátás, repülőtéri infrastruktúra és rendszeres korszerűsítés szükséges. Ha a fejlesztés túl későn készül el, az érintett országok kénytelenek lehetnek átmeneti típusokat vásárolni, ami tovább emeli a teljes költséget. Emiatt a kormányok számára a megvalósítható menetrend gyakran fontosabb, mint a látványos műszaki ígéretek.
Magyarország szempontjából a döntés közvetlen beszerzési kötelezettséget egyelőre nem jelent. A magyar légierő Gripen-rendszert üzemeltet, és a jövőbeli európai vadászgép-programok alakulása elsősorban a szövetséges haderők együttműködése, a regionális légtérvédelem és a hosszú távú ipari kapcsolatok miatt érdekes. A NATO-n belüli közös műveleteknél a repülőgépek közötti adatcsere és a fegyverrendszerek összehangolhatósága egyre nagyobb jelentőségű. A következő generációs fejlesztések hatása ezért akkor is elérheti a térséget, ha Budapest nem rendel az új típusból.
Az Airbus helyzetét az is befolyásolja, hogy a vállalat már jelen van az Eurofighter Typhoon ipari együttműködésében. A most szolgálatban álló gépek korszerűsítése és a leendő utód fejlesztése eltérő feladat. A jelenlegi típusokat továbbra is üzemeltetni és fejleszteni kell, miközben a gyárak, mérnöki csapatok és beszállítók a jövő technológiáira készülnek. A folytonosság munkahelyek és ipari képességek szempontjából különösen fontos Németországban és Spanyolországban.
Franciaország számára az FCAS felbomlása új stratégiai döntéseket hoz. Párizs mérlegelheti saját fejlesztési útját vagy más partnerségeket, de bármelyik megoldás komoly finanszírozási és technológiai kockázatot hordoz. A német–francia kapcsolatokban a hadiipari együttműködés korábban a politikai közeledés egyik látványos területe volt. Ha ezen a téren tartósan eltérnek az érdekek, az az Európai Unió védelmi integrációjáról szóló vitákra is hatással lehet. Egy közös európai projekt sikere ugyanakkor önmagában sem biztosítja, hogy a tagállamok azonos külpolitikai döntéseket hozzanak.
A következő hetekben ezért elsősorban a kormányközi egyeztetéseket kell figyelni. A vállalatvezetői nyitás jelentős jelzés, de az új szövetség létrejöttéhez költségvetési vállalások, ipari szerződések és részletes katonai követelmények szükségesek. A tét az, hogy Európa képes lesz-e tartós, működőképes együttműködést kialakítani egy olyan fegyverrendszer körül, amelyet a résztvevők évtizedeken át kívánnak használni.