Miért bukott el Keir Starmer a Brexit árnyékában?

A sors fanyar és kegyetlen iróniája, hogy az a politikus, aki alig néhány éve még történelmi, földcsuszamlásszerű győzelemmel söpörte ki a konzervatívokat a hatalomból, végül pontosan ugyanabba a mocsárba ragadt bele, mint elődei: a Brexit által kiváltott, strukturális és krónikus brit válságba.

A brit politika az elmúlt évtizedben falni kezdte a saját gyermekeit. Starmer bukása azonban nem egy egyszerű pártpolitikai belháború eredménye, hanem egy mélyebb, rendszerszintű igazság pillanata. Bebizonyosodott, hogy a brit választási rendszer által biztosított hatalmas parlamenti többség sem képes ellensúlyozni azt a gazdasági és diplomáciai gravitációt, amelyet az Európai Unióból való kiszakadás indított el. Starmer megválasztásakor stabilitást, kompetenciát és a „felnőttek visszatérését” ígérte. Távozása mégis azt jelzi, hogy a brit válságkezelés eszköztára kimerült.

Annak érdekében, hogy megértsük, hogyan jutott el a Munkáspárt idáig, érdemes mérlegre tenni Starmer kormányzásának örökségét – szétválasztva azt, ami az előnyére írható, attól, amiért közvetlen felelősség terheli.

Ami az előnyére írható: A stabilitás illúziója és a romok eltakarítása Starmer nem kapott könnyű örökséget. A Konzervatív Párt tizennégy éves kormányzása után a brit közszolgáltatások a végponton táncoltak, az egészségügy (NHS) romokban hevert, a gazdaság pedig stagnált. Starmer legnagyobb érdeme az volt, hogy a kormányzás első időszakában sikerült visszaadnia a brit intézmények méltóságát és kiszámíthatóságát. Boris Johnson botrányai és Liz Truss piacrengető miniszterelnöksége után Starmer jelenléte megnyugtatóan hatott a nemzetközi piacokra.

Kormányának sikerült néhány kulcsfontosságú reformot elindítania. Ide tartozik az energiaszektor részleges államosítási kísérlete (a Great British Energy megalapítása), valamint a munkajogok modernizálása, amely a kiszolgáltatott helyzetben lévő dolgozók millióinak nyújtott védelmet. Belpolitikai szempontból Starmer megmutatta, hogy a Munkáspárt képes fegyelmezetten, ideológiai túlkapások nélkül, pragmatikusan kormányozni.

Emellett külpolitikai téren – a lehetőségekhez mérten – mindent megcsent, hogy az Egyesült Királyság megbízható partner maradjon a nemzetközi porondon. Elkötelezettsége Ukrajna támogatása mellett és a NATO-n belüli aktív szerepvállalása megkérdőjelezhetetlen volt. Belbiztonsági téren a keménykezű, egykori főügyészi attitűd sokszor segített megfékezni a társadalmi feszültségeket. A pozitívumok sora azonban eltörpül amellett a strukturális mulasztás mellett, ami végül Starmer végzetét okozta. Ez pedig a politikai bátorság teljes hiánya a Brexit kérdésében.

Starmer és a Munkáspárt a választási győzelem érdekében alkut kötött az ördöggel: megígérték a Brexit-párti választóknak, hogy nem fogják megkérdőjelezni a kilépést, nem lépnek vissza sem az egységes piacra, sem a vámunióba. Ez a stratégiai döntés taktikailag sikert hozott a választáson, de kormányzati szinten gúzsba kötötte Starmer kezét. A brit gazdaság növekedési motorja ugyanis a Brexit miatt leállt. A munkaerőhiány, a kereskedelmi gátak és a beruházások elmaradása olyan mély sebet ejtettek a brit GDP-n, amelyet apró, technokrata finomhangolásokkal nem lehetett begyógyítani.

Starmer felelőssége abban áll, hogy miniszterelnökként sem merte kimondani a nyilvánvaló igazságot: az Egyesült Királyság nem tud kilábalni a válságból anélkül, hogy radikálisan újratárgyalná viszonyát az Európai Unióval. Ehelyett a „tegyük működővé a Brexitet” (Make Brexit Work) üres szlogenje mögé bújt, ami gazdasági képtelenségnek bizonyult. A választók gyors és kézzelfogható változást vártak, de ehelyett csak a megszorítások folytatását és a stagnálást kapták, immár vörös színbe csomagolva.

Starmer miniszterelnökségének egyik legsúlyosabb külpolitikai kudarca a Washingtonhoz fűződő viszony drámai elhidegülése volt. Igazságtalan lenne azonban ezt kizárólag az ő számlájára írni. Starmer a végsőkig elment, hogy elnyerje Donald Trump kegyeit. Hízelgő nyilatkozatok, gondosan felépített diplomáciai találkozók és a Munkáspárt korábbi, Trump-ellenes élének szisztematikus letörése jellemezte a stratégiáját.

A Fehér Ház új ura azonban nem hisz a „különleges kapcsolatok” romantikájában, pláne nem egy európai balközép kormánnyal szemben. Washington protekcionista gazdaságpolitikája, a kivetett vámok és a geopolitikai prioritások áthelyeződése marginalizálták Londont. Miután az Egyesült Királyság elveszítette híd szerepét Washington és Brüsszel között, Trump szemében már nem volt több, mint egy elszigetelt, közepes méretű európai szigetország. Starmer hiába próbált lavírozni; a geopolitikai realitások és az amerikai izolacionizmus erősebbnek bizonyultak a brit diplomáciai bájitalnál. London magára maradt.

Keir Starmer lemondása tíz évvel a Brexit-referendum után szimbolikus záróakkord. Azt mutatja meg, hogy a populizmus által vájt sebeket nem lehet pusztán menedzseri szemlélettel gyógyítani. Starmer nagyszerű technokrata volt, de nem volt látnok. Megpróbált egy olyan rendszert működtetni, amelynek az alapjai hibásak.

Utódjára egy megosztott ország, egy legyengült gazdaság és egy nemzetközileg elszigetelt Nagy-Britannia vár. Starmer bukásának igazi tanulsága, hogy a földcsuszamlásszerű parlamenti többség mit sem ér, ha a politika nem mer szembenézni a saját maga által teremtett realitásokkal. A tíz évvel ezelőtti Brexit-döntés számláját végül Starmernek kellett kifizetnie, és a brit politika még hosszú ideig fogja nyögni ennek a történelmi tévedésnek a törlesztőrészleteit.